Tizenkilenc éves voltam és életem első nagy motoros túrájára indultam. Az útvonal Budapestről indult végighaladt Románián egészen a Fekete tenger partjáig majd vissza Budapestre. Nem sokon múlott, hogy lemaradjak a túráról, ugyanis az indulás napján még volt egy utolsó vizsgám az egyetemen ezért a túra szervezőjével megállapodtam, hogy utánuk megyek egy nappal később és az első helyen, ahol több napot töltenek, utolérem a társaságot.

A megbeszélés szerint elindultam és csodálatos utam volt. Hamar elértem az országhatárt és mivel hétvége volt, a forgalom is nagyon kedvezett a motorozásnak. Be kell vallanom, hogy eddig a leghosszabb út amit megettem motorral az nem volt több százötven kilométernél és itt már túl jártam a háromszáz kilométeren is és kezdtem fáradni. Kis pihenőkkel azonban jól bírtam az utat. A túraszervező szerint, ha elfáradok, akkor a Kőrös folyó mellett lévő szállodában, ahol ők is megszálltak első este nyugodtan alhatok, mert fenntartják a helyemet. Persze mikor elértem a szállodát még csak kora délután volt és úgy gondoltam inkább legyűröm a maradék távolságot és akkor már ma este együtt lehetek a csapat többi tagjával. Haladtam is szépen, bár az időjárás kezdett elromlani és Torda után az út nedves volt, ami arra utalt, hogy nem sokkal előttem záporeső esett. Ez meglassította a haladást, de nem okozott gondot. Marosvásárhelyt elhagyva a Maros folyó völgyében nagyon rossz volt az út és itt tényleg lassan haladtam, sokszor lépésben kerülgettem a gödröket. és mikor a legszűkebb, hegyek közti részhez értem nagyon váratlanul elkezdett szakadni az eső. Látni is alig lehetett a gödrök megteltek vízzel, szabályosan életveszélyes lett a motorozás, de szerencsémre egy parkoló volt tőlem alig száz méterre és ide félreálltam. A motorosruhám ugyan nem ázott be de a levegő erősen lehűlt és nem volt semmilyen hely ahová az eső elől beállhattam volna. A zápor nem akart múlni néha alábbhagyott, hogy aztán újult erővel folytassa. Lassan kezdett tudatosulni, bennem, hogy egyre sötétebb van, és így nagyon nehéz lesz a rossz úton motorozni, még ha eláll az eső, akkor is csak lépésben haladhatok.

Már órák óta vártam mikor a parkoló másik végén ahol egy kis földút vezetett a folyó partjához, egy embert vettem észre és mintha nekem integetett volna. A motort tolva közelebb sétáltam és most már láttam, tényleg engem hív. Kicsit bizalmatlan voltam, de odamentem hozzá. Egy öreg bajuszos ember volt elég érdekes öltözetben, amilyet még sosem láttam. Magyarul, de nagyon erős tájszólással szólított meg és felajánlotta, hogy itt van a halászkunyhójuk a parton toljam oda  a motort és melegedjek meg a tűznél. Kezdeti bizalmatlanságom elmúlt és amúgy is nagyon vágytam már valami száraz helyre ezért megköszöntem a meghívást és letoltam a motort a kunyhóhoz. bentről meleg sárga fény szűrődött ki, alig vártam, hogy belépjek. Találtam a gépnek egy jó helyet ahol le tudom támasztani és az öreg invitálására beléptem a kis faházba. nem volt az egész nagyobb, mint 25 négyzetméter fa padlóval, egy asztallal és székekkel. Az egyik sarokban konyha volt berendezve fatüzeléses tűzhellyel, amin épp főztek valamit. És bent volt még két fiatalabb fiú is, akik az asztalnál kártyáztak. Nagyon udvariasan üdvözöltek és az asztalhoz ültettek. Teával és pálinkával kínáltak és bár az utóbbi még edzett egyetemistaként is meglepően borzalmas volt mégis jólesett. Nem hagytak ki a vacsorából sem, de furcsamód alig beszéltek és a kérdéseimre nem adtak válaszokat. Vacsora után felkínálták az ágyat, aludjon egyet fiatalember, mondta az öreg, és én el is fogadtam a lehetőséget, mert addigra nagyon fáradt voltam. Leterítettem az ágyra a hálózsákomat és leheveredtem. Még sokáig figyeltem ezeket az embereket, furcsa volt, ahogy egy szó nélkül kártyáztak és általában nagyon furcsa volt az egész helyzet. Lassan elaludtam és mire felébredtem csak az öreg ült az asztalnál. Nagyon korán volt de, csodálatos az időjárás hamar összekészültem, gondoltam, hogy még indulás előtt elérem a többieket. Amikor elköszöntem az öreg csak bólintott és kezet fogott velem, olyan volt az érintése, mintha egy darab jeget fognék.

A következő kanyarból még visszanéztem, de nem láttam rá a kunyhóra, csak ekkor jutott eszembe, hogy kellett volna fényképet csinálnom. Aztán hamar elértem a túrázó csapatot és végigmotoroztuk ezt a csodálatos túrát. Visszafelé jövet eszembe jutott, hogy valami kis ajándékot viszek vendéglátóimnak, végül is egy rendkívül kellemetlen éjszakától mentettek meg.

Amikor a parkolót elértük az összes túrázó megállt pihenni. Én a motoromat a parkolóban hagytam és egyik sráccal lesétáltam a kunyhóhoz. Az első meglepetés az volt, hogy nem volt ott semmi, csak bozót és a hordalékból származó szemét. Borzalmas érzés fogott el, nem tudtam mit gondoljak. Talán harminc méterre egy ember horgászott és a kíváncsiság odahozta, hogy megkérdezze, mit keresünk. Elmondtam, hogy mit, erre ő nagyot sóhajtott és elmondta, hogy itt tényleg állt egy kunyhó, de 1905-ben miután a halászok eladták a halat egy rablóbanda rajtuk ütött a pénzüket elvették, őket pedig meggyilkolták. Ő még emlékezett gyerekkorából, hogy a kunyhó romja még megvolt, de sosem mertek közel menni hozzá, mert az öregek azt beszélték kísértet jár azon a helyen.

Az élmény, amikor átéltem nem váltott ki belőlem semmi negatív érzést, de utólag megborzongok, ha eszembe jut. Később sokat gondolkodtam azon, hogy mi volt olyan furcsa akkor és arra jöttem rá, hogy a valóság hiánya volt az. Például nem raktak a tűzre és mégis ugyanúgy lobogott és mintha a külvilág hangjai is tompábban szóltak volna.

De az öreg búcsúzó kézfogását biztos, hogy soha nem fogom elfelejteni.