Talán egy álom volt, vagy látomás? A mai napig sem tudom biztosan. A város más volt. Mintha egyszerre a múltban és a jövőben is lettem volna. Az Ady Endre utca ott is sétáló utca volt, de a pláza felől csak üres rétek és szántóföldek voltak és, mintha a dombok is közelebb lettek volna. Kerestem őt, a tömegben a sok járókelő között. Sok idő telt el, mire megtaláltam. Furcsa volt, mert pár perce, mikor elváltunk még másik ruhát viselt. Félszegen nézett rám és valami furcsa volt a szemében, ami idegenné tette őt, aki nagyon is közel állt hozzám. Kérdeztem, hol és mikor öltözött át, erre azt mondta, hogy van egy lány, akihez mindig elvitt néhány ruháját kimosni és most nála volt átöltözni, mert mégsem mehet koszos ruhában. Kérdeztem hová nem mehet koszos ruhában, de újra eltűnt a tömegben. Kétségbe esve kerestem, és nem láttam sehol, mintha a föld nyelte volna el. Próbáltam felhívni, de a telefon a kezemben nem engedelmeskedett, mintha lefagyott volna. És végre megláttam. Egy buszmegállóban támaszkodott a falnak, épp beállt a busz, 22-es volt a járatszám, de még volt utána valami jelzés, amire nem emlékszem. Talán egy pluszjel, vagy egy nagy A betű? Rám nézett szomorúan, én integettem neki és vissza is intett. Azt vártam odajön hozzám, de felszállt a buszra. Odarohantam, de a busz ajtaja bezárult előttem. A sofőr mögött ült le, és előre nézett. Elkezdtem csapkodni az üveget, üvöltöttem, hogy szálljon le. A busz lassan elindult én futottam mellette és tovább csapkodtam, ordítottam, mire végre rám nézett. A szemében felismerés volt és láttam, hogy most már inkább leszállna, de a buszt nem lehetett megállítani. Valamiért tudtam, hogy ez a busz ugyanoda megy, ahová én is megyek, valami közös célhoz, de nem tudtam ez pontosan hol van. Abban is biztos voltam, hogy le fog szállni a következő megállónál. Hosszan bámultam a busz után láttam, ahogy befordul a Kossuth téren a mozi felé és eltűnt a szemem elől.
Itt a látomás véget ért. Soha többet nem láttam őt.