Tomi barátomról a mai napig nem tudok sokat. A játszótéren ismerkedtünk meg és hamar összebarátkoztunk. Mindössze 12 évesek voltunk és volt egy nagy közös témánk a paranormális jelenségek. Volt sok közös tervünk és álmunk, de valamiben különböztünk.

Én egészséges voltam, ő nem.

Tominak a szíve volt beteg. Így született. Nem bírta a terhelést és nagyon kellett vigyáznia magára, mert számára egy megfázás is veszélyes lehetett. Fel volt mentve tornából, de ő mindig elvégzett annyit a gyakorlatokból, amennyit az ereje engedett. Nagy vágya volt az erdőjárás és szeretett volna az iskola természetjáró csapatával túrázni, de ez sokáig lehetetlennek bizonyult.

Tomi pont úgy nézett ki, mint bárki más, csak a szíve miatt nem bírta a terhelést, vagyis nem tudott lépést tartani az egészséges gyerekekkel. Sajnáltam, hogy nem jöhet velünk És az egyik túrán elmondtam a túravezető tanárnőnek, aki először csak sajnálkozott, de pár nap múlva előállt egy ötlettel. A tanárnő bevonta Tomi szüleit a dologba, ők kikérték az orvos véleményét és megszervezték a dolgot.

Eleinte könnyebb, később nehezebb terepen is együtt túráztunk. Csak annyit kellett tenni, hogy ketten minidig Tomi mellett maradtunk és ha szükséges volt lazább tempóban lemaradva követtük a többieket. Tomi boldog volt és az orvosa szerint határozottan jót tett neki a mozgás.

Három évig tartott a szoros barátság a túrák és a nagy beszélgetések. A hetedik osztály végén Tomit bevonták egy szívgyógyászati kísérleti programba és Pestre költöztek. A nyolcadik osztályt ott kezdte meg.
Tomi hiányzott a hétköznapjaimból, de annyi mindent csináltam akkoriban, hogy hamar betöltöttem a hiányt. Elvégeztem a nyolcadik osztályt, készültem középiskolába és sok új dolog jött az életembe. Tomi lassan kikopott az emlékezetemből, de a sors úgy hozta, hogy újra találkozzunk.

Szüleimmel pár napot a budapesti rokonainknál töltöttünk a nyolcadik osztály utáni nyári szünetben. Egyik nap korán reggel apámmal és a rokon nénivel egy zöldségesnél vásároltunk, amikor Tomi megszólított.
Örültünk egymásnak és azt javasolta találkozzunk másnap és túrázzunk egyet a budai hegyekben.

Az a nap nagyon jól sikerült, elmeséltük egymásnak az elmúlt egy évet, kirándultunk a Hármashatárhegyen és estére felmentünk a Citadellára. Készítettem Tomiról egy fényképet a háttérben Budapesttel. Sokat fotóztam azon a napon, de ő csak ezen az egy képen szerepelt. Tomi a Keletinél szállt le a Metróról, én a végállomásig utaztam. Elbúcsúztunk és megbeszéltük, hogy levelezünk és találkozunk még.

Az ajtók záródtak a szerelvény továbbszáguldott. Még láttam egy pillanatra, ahogy a mozgólépcső felé tart, aztán nem láttam többé. Soha többet nem találkoztunk és nem is hallottam Tomiról.

Ez 1988. augusztus első hetében történt.

A történetben eddig nincs semmi furcsaság, nem is érdekes, mondhatni unalmas és hétköznapi. Az viszont nagyon furcsa, ami huszonnégy évvel később történt 2012. január hatodikán.

Egyedül voltam otthon azokban a napokban. Éjfél elmúlt, amikor befejeztem a sorozatnézést és elaludtam. Kettő óra húsz perckor riadtam fel azzal a furcsa érzéssel, hogy zajt hallottam, de néma csend honolt a házban. Már majdnem újra elaludtam amikor erős csattanás hallatszott a nappaliból. Erre már a kutyám, aki az ágy mellett aludt felkapta a fejét és az ajtót bámulta. Azt hittem betörtek. Felültem az ágyon és hallgatóztam kicsit, de újra mély csend borult a házra. Hirtelen mozdulattal kinyitottam a szobaajtót és felkapcsoltam a lámpát, de nem volt ott senki. A zaj forrása a nappali közepén hevert. Egy vaskos könyv kinyitva feküdt a járólapon. A lapok között az a fénykép, amit Tomiról készítettem a Citadellán oly sok évvel azelőtt. Nem tudom hogyan került a kép a könyvbe, arra meg végképp nincs magyarázatom, hogy a könyv a polcról, hogyan került a szoba közepére. Felvettem a képet és a könyvet is, leültem az asztalhoz és elgondolkodtam. Vajon mi lehet Tomival? Másnap rákerestem fészen, iwiwen, de nem találtam. Senki nem jutott eszembe, aki tudna valamit Tomiról. Volt dolgom bőven, elengedtem a kérdést.

Még aznap délután ügyféllel találkoztam egy siófoki kávézóban. Az ügyfél távozott én maradtam még egy kicsit. A pincérnő kihozta a számlát, eltette a borravalót és megkérdezte, hogy tényleg nem ismerem-e meg.
Nem mondtam neki, de megviselte az idő a három gyerek meg a két válás. Valaha ő is ott lakott a szomszéd lépcsőházban és túrázni is járt velünk. Kicsit beszélt az életéről, aztán kertelés nélkül közölte, hogy Tomi aznap hajnalban kettő után meghalt.

– „…a beteg szíve vitte el szegényt”

Gondolataimba merülve autóztam haza Kaposvárra. Azonnal hazamentem, látni akartam azt a fotót. A könyv az asztalon volt kinyitva, úgy ahogy hagytam. A fénykép nem volt sehol, azóta sem találtam meg.