Nagybátyámtól egy vidéki házat örököltem. Nem nagyon örültem neki, mert távol volt a várostól és hatalmas telek tartozott hozzá, amivel rengeteg dolog szokott lenni. Egyik hétvégén kimentem szemügyre venni a hagyatékomat. A telken hatalmasra nőtt a gaz, az épületről hullott le a vakolat, és a házban is hasonló volt a helyzet. Hatalmas padlás volt a ház felett. Már a padlásfeljárónál láttam, hogy tele van mindenféle kacattal.
Eléggé sötét volt, ezért pár cserepet feltoltam. A fénysugarak elegendő fényt biztosítottak ahhoz, hogy lássak mindent. Nem tévedtem. A motoralkatrésztől a többszáz éves bútorig volt ott minden kacat. Állt egy nagy ruhásszekrény félig eldőlve a sarokban, diófából készült és szépen lakkozott volt, még mindig olyan, mintha új lett volna, egyetlen karcolás sem volt rajta. Tele volt a nagybátyám régi öltönyeivel. A szekrény aljában pedig besárgult újságok tucatjai hevertek. Belenéztem az egyikbe, 1910-ből származott. Az újságok között találtam egy térképet. Az is olyan sárga volt, mint az újságok. Gondoltam, hogy a térkép is 1910-ből származik, de nem volt rajta semmi erre utaló jel. Jobban megnéztem, elég furcsa anyagra készült. Nem egészen tudtam eldönteni, hogy papír-e vagy valamiféle textília. Nagyjából ráismertem a területre, amit ábrázolt, párszor már voltam arra. Zsebre vágtam a térképet. Már kezdett beesteledni és nem sokat láttam, kénytelen voltam lemenni pedig eléggé magával ragadott a sok kacat.
Pár héttel később a munkám arra a vidékre vitt, amit a térkép ábrázolt. Mikor végeztem, gondoltam megnézem mi változott mióta a térképet készítették. Szerettem ilyesmivel foglalkozni. Az autóval sikerült az erdő melletti pihenőnél leparkolni, és elindultam a turistaúton fel a hegy tetejére. Egy órás lassú sétával felértem a hegyre, csodás kilátás tárult a Balatonra. Eszembe jutott a nagybátyám, hogy ő vajon hányszor jött el ide. Biztosan, sokszor mert rengeteget túrázott. Megnéztem a térképet és semmi változást nem tudtam beazonosítani az elém terülő terepen. Elindultam vissza lefelé az úton. Akkor még nem gondoltam, hogy nem lesz az olyan egyszerű, mint feljönni. Ahogy haladtam lefelé, egyre több elágazáshoz érkeztem. Furcsa volt, mert fölfelé jövet nem láttam ezeket, csak egy út volt. Megnéztem a térképet, azon is ott voltak. Kiválasztottam a térképről legrövidebb utat a kocsihoz és elindultam. Nagyjából fél óra gyaloglás után kellett volna a járművemhez érnem. Ahogy a fél óra eltelt ismét elővetem a térképet, de ekkor már úgy éreztem nem is azt a térképet látom, amit először néztem. Az út, amin elindultam most egy faluba vezetett. Az egészet ráfogtam a figyelmetlenségemre és gondoltam majd a faluban kérhetek útbaigazítást, hogy hogyan jutok el a kocsimhoz.
Eléggé visszamaradott volt az a hely. Nem is tudtam mi a falu neve, mert a térképen ezt nem tüntették fel. A földúton, ami a falu főutcája volt tyúkok kapirgáltak. Ahogy sétáltam az úton láttam egy két embert is. Olyan lassan beszéltek, hogy először nem is tudtam eldönteni milyen nyelven beszélnek. Ránézésre a falu átlag életkora a kilencven évet súrolhatta, csak öregeket láttam. Odaléptem az egyik öreghez és megpróbáltam elmagyarázni a helyzetemet és kértem, hogy segítsen. De csak nézett, mintha azt se értené, hogy mit beszélek, vagy leginkább úgy mintha átnézne rajtam és nem is látna. Nem tudtam megértetni magam vele. Kénytelen voltam továbbmenni. Az egyik udvarban egy autó állt, egy nagyon öreg autó. Nem voltak rajt gumik. A fülkéje pedig zöld volt és faépítésű, néhol látszott a feketére festett alváz, hátul a platóra pedig zsákokat pakoltak. Az a kérdés, hogy hol vagyok, már ki egészült azzal is, hogy mikor. Megborzongtam, ahogy ezek a gondolatok átcikáztak az agyamon. Ennek semmi értelme mondtam magamban dühösen, megfordultam az úton, hogy visszamenjek az erdőbe és megkeressem végre a kocsimat. De a zöld színű autó ott volt az orromtól egy méterre, még arra sem volt időm, hogy félre ugorjak. Becsuktam a szememet és felkészültem a fájdalomra, a halálra. De nem történt semmi. Kinyitottam a szememet, de az autó már mögöttem döcögött tovább nagy porfelhőt hagyva maga mögött. Átment rajtam. Kezdtem nagyon rosszul lenni egyszerre rázott a hideg és izzadtam is. Szörnyű érzés volt. Az jutott az eszembe, hogy lehet azért nem is válaszoltak nekem, mert talán nem is látták, hogy ott vagyok. Mindenki egyszerűen csak átnézett rajtam. Visszamentem a falu elejéig ahol kiértem az erdőből. Nem mertem újra elindulni a hegy teteje felé, mert féltem, hogy még jobban elkeveredek, és sosem találom meg a kocsimat. Azt találtam a legjobbnak, ha még egyszer előveszem a térképet és megnézem milyen úton jutottam ide a faluhoz. Amikor a hegy tetejére mentem akkor nyugat felé tartottam, az biztos. Amikor lefelé jöttem akkor, már több irányban is haladtam, de a fő irányom keleti volt. Nagyjából tudtam már, hogy merre induljak el. Megfogadtam, hogy a térképet nem fogom többet elővenni. Elindultam az erdőn keresztül, és nem érdekeltek az utak, se domb, se völgy. Így mentem nagyjából egy órát, amíg végre ismerős terepre nem értem. Ott már magabiztosan indultam el a kocsihoz, de csak akkor nyugodtam, meg amikor a lombok közül elő nem tűnt. Nagy kő esett le a szívemről mikor megláttam. Boldogan huppantam bele a kényelmes ülésébe. Amikor tolattam ki a parkolóból, a visszapillantóban döbbenetes dolgot láttam. A szemem láttára tűnt el az az út, amin pár perce kijöttem az erdőből. Olyan csend volt, hogy már szinte nyomta a fülemet, nem énekeltek a madarak, nem hallatszottak az autók sem a közeli főútról.
– Hol a bánatban jártam én? Kérdeztem megint magamtól. Ránéztem a kezemre, láttam, hogy teljesen libabőrös. Azt hiszem, még soha nem éreztem akkora félelmet. Gyorsan elhajtottam a parkolóból. Hazafelé egy autót láttam csak. Kezdtem elbizonytalanodni és csak akkor nyugodtam meg igazából, amikor hazaértem és a családom fogadott.
Mindenféle kérdésekkel kezdtek el bombázni, hogy hol voltam. Mert már a rendőröket is hívták az eltűnésem miatt. Tőlük tudtam meg, hogy ekkor már három napja nem tudtak rólam semmit. A telefonom nem volt elérhető, így hívni sem tudtak. Hiába kérdeztek tőlem bármit is nem tudtam rá válaszolni én magam sem értettem az egész kalandomból semmit. Olyan fáradt voltam mintha több napja nem aludtam volna. A kandallóba be volt készítve a fa, hogy csak meg kelljen gyújtani. Nyár volt, de a család rosszalló tekintete ellenére meggyújtottam a tüzet. Mikor már a vastag hasábfák is lángoltak, bedobtam a térképet a tűzbe. Lefeküdtünk és másnap késő délelőttig aludtam álomtalanul, mélyen.
Ebéd után nekiláttam, hogy a kandallót megtisztítsam az előző napi tűz hamujától. A térkép ott volt a hamuban, sértetlenül, pontosan olyan állapotban, ahogy az újságok között rátaláltam.
szerző: Gaben