A szél lassan, szinte lágyan hömpölygött végig a havas tájon, épp csak megrezegtette volna a fák leveleit, de azok már rég megszabadultak mindentől, amiről úgy gondolták, felesleges magukkal vinniük a hó egyhangú világába. November közepét írtak és a Soonum-hegység csipkézett bércei között ez már jócskán télnek számít. Az enyhe időjárás ilyenkor ritka, de nem különösebben meglepő, hiszen előfordult már néhányszor.
Ezt Krag is tudta, és ahogy felnézett az égre, azt is sejtette, hogy ennek ára lesz. Az északi csúcsok felett piszkosszürke felhők tornyosultak, mint egy hódító sereg, amely csak a parancsra vár, hogy lezúduljon a hegyekről, és birtokba vegye a tájat, elsöpörve mindenkit, aki az útjába kerül.
Krag érezte, hogy sietnie kell, ha nem akar a közelgő vihar csapdájába esni. Az ilyen hadsereg meglehetősen cudarul bánik a hadifoglyokkal. Fára viszont szüksége van, ki tudja mikor lesz újra enyhülés. Napok, de lehet hogy hetek. Az úton, – már ha annak lehet nevezni azt a kis ösvényt, ami a háztól kanyargott jobbra és balra de leginkább felfelé, az erdő határáig – most még könnyen lehetett haladni. A friss hó kellemesen ropogott Krag lába alatt. Szerette ezt a hangot. Sokkal inkább szerette, mint azt a küzdelmet, amikor derékig érő hóban kell megtennie ugyanezt az utat. Remélhetőleg erre most nem kerül sor.
Az ösvény balra kanyarodott és a semmiből hirtelen előtűnt a kilátó. Krag magában elmosolyodott. Ez volt a kedvenc helye mostanában. Gyakran járt ide és néha órákat töltött el azzal, hogy a tájat nézte. Most viszont nem maradhat ez biztos. Sietni kell, ha végezni akar. Mégsem bírta megállni, hogy legalább pár ne percet időzzön. A látvány lélegzetelállító volt. A lenyugvó nap arany és vörös színbe öltöztette a havas tájat, az északról lassan beszivárgó felhők alját kékeslilába vonta. Lám, lám – gondolta – a nap újabb csatát vesztett… Az egész képben volt valami ijesztő. A nap, a felhők mintha nem csak az éjszakát hoznák, hanem… Megborzongott. Most tényleg nincs idő ilyeneken töprengeni. Tovább indult az ösvényen.
Krag egy kis házban élt a falu szélén. Bár talán túlzás falunak nevezni azt a pár házat, ami hegyek oldalán bújt meg. Kevesen éltek itt, de úgy látszott azoknak éppen megfelelt. Távol mindentől és mindenkitől. És Krag tényleg mindenkitől távol volt. Főleg mióta a felesége meghalt. Ennek már jó ideje. Azóta visszahúzódva élt, ritkán találkozott a falubeliekkel. Minek is, egy-egy szarvast még ő is el tud ejteni, és a fát is fel tudja aprítani. Igazából nincs szüksége senkire. Nem volt igazán idős, de igazán fiatal sem. A hegyi népek mindig öregebbnek látszanak a koruknál. Nem számít. Csak az, hogy most hazaérjen időben. Megszaporázta a lépteit és néhány perc múlva elérte a farakást. Pár napja aprította fel őket, már csak annyi a feladata, hogy levigye a házhoz. Ez igazán könnyű. Megállt és sóhajtott. A pára magasra szállt, néhány pillanatig különös alakzatokat formálva küzdött a hideg ellen, majd lassan eltűnt.
Krag ekkor hallotta meg a hangot. Különös hang volt. Mintha az erdő mélyéről hömpölygött volna elő. Sosem hallott azelőtt hasonlót. Mély, búgó hang volt, ugyanakkor érezte benne a lüktetést, a vibrálást. Balsejtelem töltötte el. Körülnézett, minden nyugodt volt, semmi sem mozdult. Csak a hang. Egyre erősebb hullámokban közeledett, mint a kavargó víz. Krag lassan elindult az erdő felé. Úgy érezte, meg kell tudnia, honnan jön ez. Találkoznia kell a hang gazdájával. Agya egy részre azt súgta, hogy ez nem jó ötlet, most azonnal meg kéne fordulnia és hazamenni. A másik rész viszont látni akarta mindenképp. Tovább lépdelt az erdő felé, szinte önkívületben. A valódi világ megszűnt létezni számára. Most a hang volt a világ. Akarata ellenére elmosolyodott. Milyen szép – gondolta. Szép és egyszerű. Nincsenek gondok se érzések, se fájdalom. Csak a hang van, ami körülölel…
A nap lassan lebukott a hegyek mögött és az árnyak, amik eddig csak lomhán kúsztak előre, most szárnyra kaptak. Krag a fák között állt és hallgatta a hangot. Úgy érezte, örökké tudná hallgatni…
Hirtelen csend fájdalmasan hasított az agyába. Szemei felpattantak, és ekkor meglátta. Ott volt előtte. Krag kiáltani akart, de nem jött ki semmi a torkán. Csak a lelke sikoltott, ahogy lefelé zuhant a sötétbe….
A hó lassan szállingózni kezdett, lomhán kavargott, várta a szelet hogy megérkezzen és vad, véget nem érő körtáncot rendezzenek az éjszakában. A Soonum-hegységbe megérkezett az igazi tél…
szerző: yvorl