A gyér forgalmú mellékúton három kerékpáros tekert. Közelebbről nézve látszott, hogy testvérek és a nyári szünet szabadságát élvezve hajtanak céljuk felé. Sok érdekes hely volt ezen a vidéken, amit egy fiatal szívesen meglátogat. Voltak hegyek, tavak, szakadékok, barlangok. A három fiú az egyik kisebb hegy felé vette az irányt és a magaslatra vezető ösvény bejáratánál letértek az útról. Igazából, alig lehetett kivenni ennek a turistaútnak a körvonalait, mert erre ritkán jártak a turisták. Ők hárman, pedig pontosan ezért jöttek ide.
Arra vágytak, hogy zavartalanul élvezhessék a természetet, és a hegy tetején átélhessék azt a „csúcs” érzést, amit semmiképpen nem jó, ha zajos, közhelyes kirándulók zavarnak meg. A bicikliket elrejtették és elindultak a hegy felé, fel az ösvényen.
Az legidősebb testvér kezében térképpel vezette öccseit. Alig félórányi gyaloglás után egy kis tisztásra értek, a hegy felőli oldalon öreg faház állt. Olyan benyomást keltett, hogy talán már kétszáz éve is ott volt. Ablaka nem volt, ajtaján vastag vaspánt. Egy kicsit sem keltett olyan érzést az emberben, hogy jó lenne bemenni, vagy egyáltalán benézni a házikóba. A tisztás másik oldalán három ösvény is indult. Percekig forgatták a térképet, de az csak egy utat jelzett fel a hegy tetejére elágazás pedig csak egyszer volt rajta jelölve, de az innen jóval távolabb kellett, hogy legyen. Az tűnt logikusnak, hogyha a hegy balra van tőlük, akkor a bal oldali ösvényen kell továbbmenniük. Nem telt el fél óra, mióta elindultak a tisztásról és legnagyobb megdöbbenésükre újra a faház előtt találták magukat. Az ösvény nem ágazott el sehol és nem csatlakozott másik ösvényhez, most mégis azon a helyen léptek ki a tisztásra, ahol először is. A két kisebb fiú viccesen korholta a nagyobbat és nevetgélve elhatározták, hogy már csak két lehetőség van, egyik biztos a jó út lesz. Elindultak a középsőn és ezen már jó két órát gyalogoltak, de még csak nem is emelkedett, viszont újra ugyanoda jutottak, mint az előző alkalommal.
Már nem is találták olyan viccesnek az esetet és komolyan felmerült a gondolat, hogy inkább vissza kellene menniük, oda ahonnan jöttek. De nem adták fel, elindultak a harmadik ösvényen. Ez az út biztatóbb volt, mint az előzőek. Hosszasan emelkedett és úgy tűnt a hegycsúcs felé vezet. Hosszas gyaloglás után egy kis tavacskához értek, ami teljesen körbe volt véve az erdő magas fáival. Partját alig pár méter szélesen homokos sáv övezte, vize pedig kristálytiszta, de fekete volt. Úgy tükröződtek benne a nagy fák, mintha valódi üvegtükör lett volna. A tavat körbejárva észrevették, hogy erősen sötétedik, mintha hamarabb esteledne. A víz másik oldalán újabb ösvényeket fedeztek fel egymástól vagy ötven méterre vezettek be az erdőbe és legalább öt ilyen utat számoltak meg. Egyre sötétebb lett és a fiúknak eddigi életükben biztos az lett volna a legnagyobb félelmük, hogy szigorú édesanyjuktól mit fognak kapni, de most ez eltörpült a bizonytalanság okozta félelem mellett. Hirtelen teljesen sötét lett és ők ott álltak a tavacska partján egyetlen öngyújtóval a kezükben. A hold oly erős fényt adott, hogy tudtak szedni jó sok száraz faágat az erdő szélén és tüzet raktak. A hold lassan lebukott a látóhatár mögé és most már zavartalanul ragyoghattak a csillagok. A hely olyan nyugalmat árasztott magából, hogy már el is felejtették félelmüket. Olyan csend volt, hogy szinte visszhangzott, ahogy beszéltek, mintha nem a szabadban, hanem egy nagy teremben lettek volna. Hosszasan elemezték eltévedésüket, de nem jutottak semmire. Mikor azt kezdték kitalálni, hogy mit mondanak majd otthon magyarázatképpen a legkisebb fiú felállt és a tó partjára lépett, percekig bámulta a vizet és odahívta a többieket. A vízen nem tükröződtek a csillagok. Fekete volt és valószerűtlenül fényes. És egyszer lassan a tó közepén felragyogott valami sárgás ragyogó fény, mintha egy csillagkép rajzolódott volna ki a tó vizén. Egy nyíl alakja bontakozott ki végül és a legszélső, tőlük legtávolabbi ösvény irányába mutatott, aztán egy pillanat múlva el is tűnt. Rövidesen elaludtak és mire felébredtek már magasan járt a nap. Elhatározták, hogy visszamennek arra ahonnan jöttek és a tisztásról egyenesen az eldugott kerékpárokhoz mennek majd, de a tó körül már csak a továbbvezető ösvényeket találták. Annak amin érkeztek, nyoma sem volt. A félelem kezdett erőt venni rajtuk. Ez már túl volt azon, amit meg lehetett magyarázni egyszerű tényekkel. Eszükbe jutott a nyíl. És megpróbálták, elindultak a szélső ösvényen.
Elindultak a nyíl által kijelölt ösvényen. Nem is kellett sokat sétálniuk, mikor kiértek egy útra. Előkapták a térképet és próbálták beazonosítani a helyzetüket. Egy autó állt meg mellettük, kinyílt az ajtó, egy öregember ült a kocsiban.
–    Szálljatok be. Elviszlek titeket.
Kételkedve néztek be az autóba, de csak egy öregember ült benne, nem feltételeztek róla semmi rosszat ezért beleegyeztek, hogy elvigye őket. Sokáig nem szólalt meg senki. A csendet az idősebbik testvér törte meg.
–    Eltévedtünk az erdőben mondta.
– igen tudom. Mondta az öreg
Addig autóztak, amíg el nem értek arra a helyre ahol előző nap bementek az erdőbe. Az út nem tartott sokáig. Az öreg félreállt a kocsival és komor hangon így szólt:
–    Ide igyekeztetek, ha nem tévedek.
Csodálkozva néztek az öregre, honnan tudta, hogy itt jöttek be, és honnan tudta, hogy eltévedtek.
– igen ide akartunk visszajutni, de…
– Hát akkor itt vagytok, vágott a szavába az öreg.
Megköszönték, hogy elhozta őket idáig. Megnézték a bicikliket, hogy még megvannak-e, mire kitolták őket az öreg nem volt sehol. Most már pontosan tudták, hogy hol vannak. Felültek a biciklikre és hazaindultak. Az öregember autóját sehol nem látták a hosszú egyenes úton. Egyikük hangosan megjegyezte, hogy milyen rejtélyes alak volt ez.
A nagy kaland után még a hazavezető út is sokkal hosszabbnak tűnt. Mikor hazaértek azonnal elmesélték, hogy mi történt velük, hátha az őszinte vallomást elhiszi édesanyjuk.
–    Na de fiúk mondta a szigorú mama, hisz még csak négy órája mentetek el itthonról.

szerző: Gaben