Dr. Mandl rendkívül érdekes jelenség volt.
Megjelenése mindig kifogástalan, ruhái hibátlanok és első osztályúak. Persze az s igaz, hogy én magam csak filmekben láttam embereket, akik ilyen divat szerint öltöztek. Úgy becsültem akkoriban, hogy a húszas-harmincas években öltözhettek így az emberek. Megjelenésében a legérdekesebb az volt, hogy ruházata sosem volt kopott, nem tűnt réginek, sőt leginkább olyan hatást keltett, mintha teljesen új lenne.
A vasárnapot kivéve mindig ott ült a kis kávéházban. Igazítani lehetett hozzá az órát. Minden reggel pontosan hét óra tizenöt perc volt mikor belépett. Előzékenyen köszönt, majd a kalapját és egyéb erre való holmiját a tartóra akasztotta majd szertartásosan leült az ablak melletti sarokba. Teát rendelt és átlapozta az újságot. Olyan nyugalom és kényelem áradt belőle, amilyet azóta sem láttam. Nem ritkán beszélgetett is egyes vendégekkel és volt, aki tanácsot is kért tőle. Azt tartották, hogy jók a meglátásai szinte minden dologban. Nem tűnt nagyon idősnek, de azt beszélték, hogy felette van a nyolcvannak. Távozása pedig éppen úgy zajlott, mint érkezése. Csendesen felállt, fizetett és távozott, mindig pontosan ugyanakkor, tizenegy óra után öt perccel.
Egyszóval furcsa jelenség volt az öregúr a hetvenes évek elején a század eleji megjelenésével. Mindenki csak doktor úrnak szólította, de keresztnevét még a legöregebb kávéházi közönség sem ismerte és valahogy nem is merte senki megkérdezni. Én magam túl fiatal voltam, ahhoz, hogy megszólítsam, de sokszor hallgattam a szomszéd asztaltól, ahogy másokkal beszélget. Magával ragadott a stílusa. Kimért, kedves és mégis határozott volt. Azt sejtettem, hogy jogász doktor, de többet nem nagyon tudtam meg róla.
Évek teltek el, és amikor ellátogattam a kávéházba az „ő idejében” mindig ott találtam, aztán egy alkalommal végre beszélgettem is vele, de ennek az oka igen szomorú volt számomra. 1975 nyarán nagy szomorúság ért engem és a családomat. Apám, aki városunk erdészetének egyik legnevesebb szakembere volt, egy erdei munka folyamán tragikus halált halt. Az egyik favágót medve támadta meg és ő a segítségére sietett. A fiatal favágó megmenekült, de a medve végül apámmal végzett. Ez a csapás annyira megdermesztett engem és édesanyámat, hogy napokig azt sem tudtuk felfogni mi történik körülöttünk. megtörtént a temetés, teltek a napok és mire felocsúdtunk a gyász első fájdalmas szorításából, azon kaptuk magunkat, hogy saját nagybátyámmal és unokatestvéreimmel kell megküzdenünk mindenért, amit apám a családjának összerakott. Tudni kell, hogy a mi házunk nagyszüleim régi telkén állt és nagybátyám egy másik telket kapott apámtól cserébe, hogy ez a miénk lehessen, ráadásul az ott épült új házhoz minden segítséget megadott, többek között épületfát, pénzt és munkaerőt. Persze apám, aki talpig becsületes ember volt, nem írt erről semmilyen papírt és el sem tudta képzelni, hogy a saját testvére valaha is ellene vagy a családja ellen forduljon.
Minden előzmény nélkül állítottak be és egyszerűen közölték, hogy a ház és telek fele az övék, ha akarunk, maradhatunk, de akkor részükre használati díjat kell fizetnünk. És rögtön egy ügyvéd által szerkesztett követelést át is adtak, hogy írjuk alá mihamarább. Ahhoz is napok kellettek, hogy felfogjuk, amit mondtak, de sehogy nem voltam képes megérteni őket. Nem voltak szegények, sőt inkább jómódúnak számítottak akkoriban. Már akkor is sejtettem, hogy a háttérben nagybátyám nagyravágyó, számító és lelketlen felesége áll, de ez nekem nagyon fájt. Gyűlöltek engem, mert nem mentem asztalosnak, mint az unokatestvéreim. Semmirekellőnek, léhűtőnek tartottak, de most már tudom ennek csakis az irigység volt az oka.
Teltek a napok és sokféle tanácsot kaptam mindenhonnan, de igazából egyik sem bizonyult használhatónak. Az újság ahol fotóriporterként dolgoztam alkalmazott egy fiatal jogászt, akivel jó barátságban voltam, de ő sem tudott megfelelő megoldást találni számunkra, pedig sokat dolgozott az ügyön. Ahogy múltak a hónapok egyre gorombább lett a viszony nagybátyámékkal. Mivel nem voltunk hajlandóak fizetni a saját házunk használatáért, már oda vetemedett, hogy ügyvéd általi felszólítást küldött, amiben kilakoltatással fenyegetett. Nem voltam felkészülve, ilyen mértékű emberi aljasságra. Elvesztettem a lábam alól a talajt és már dolgozni is alig tudtam. Üldögéltem a kávéházban egész napokat és kezdtem összeroppanni a tehetetlenségtől. Ahogy egy délelőtt ott ültem és bámultam a semmibe, egyszer csak megszólított a doktor úr.
–    Megbocsájt fiatal barátom? Mondta nagyon udvariasan. –látom, hogy napok óta szomorkodik valamin, ha nem tekinti zaklatásnak, én meghallgatnám a bánatát, talán még segíteni is tudok.
–    Egyáltalán nem zaklat, sőt nagyon megtisztelő, hogy érdeklődik. Válaszoltam udvariasan és miután az asztalához invitált rögtön átültem hozzá. Úgy éreztem kötelességem és meg is hívtam egy italra, de nem fogadta el.
–    Úgy látom, súlyos teher nyomja fiatal vállát és azt gondolom, képes vagyok segíteni önnek.
Nem tudom miért, de rögtön bizalmat éreztem az öregúr iránt és hamar bele is kezdtem, elmondani a történetemet. Ő közben csak figyelt és egyszer sem szakított félbe. Amikor végre befejeztem már sírtam és nem voltam benne biztos, hogy jól tettem, hogy elmondtam egy idegennek a családi bajunkat. Az öreg megvárta, míg megnyugszom és akkor elkezdett kérdezgetni. Keveset, de nagyon célirányosan kérdezett. Aztán eljött az idő és annyit mondott, hogy mennie kell és másnap találkozzunk újra. Fogta a holmiját és elköszönt. Alig hogy kilépett, az ajtón eszembe jutott valami, amire pár perccel korábban nem tudtam válaszolni és gyorsan utána futottam. Ahogy az utcára léptem láttam, hogy az alig százötven méterre lévő templom előtt sétál az öreg és rögtön utána szaladtam. Láttam, ahogy belép a templom főkapuján és kicsit el is bizonytalanodtam, illik e odabent zavarnom, de aztán mégis utánamentem. A templom üres volt. Elsőre azt gondoltam, hogy az oldalsó ajtón mehetett ki, de az zárva volt. Körbejártam és mindenhová benéztem, de nem láttam sehol. Már indultam kifelé, amikor az oltár melletti kis ajtón az öreg plébános jött ki. Szótlanul rám nézett és kulcsra zárta az ajtót. Jól ismertük egymást, illően köszöntem és megkérdeztem lehetséges e, hogy valaki valahová elbújjon. Az öreg pap úgy nézett rám mintha valami istenkáromló dolgot mondtam volna, de aztán nem tágított az mellől, hogy el kell, mondjam miért kérdeztem ezt. És én beszámoltam róla, hogy kit keresek.
–    Á, doktor Mandl! Mondta a plébános és úgy nézett az orgona felé, mintha maga Jézus urunk állna a karzaton.
–    Úgy tudom, délelőttönként a kávéházban teázik. Mondta, mintha valami nagy újdonságot közölne.
–    De valóban láttam már itt néhányszor kora reggel hét órakor, amikor nyitom a kaput, de nem is értem miért jön ide.
–    Tudja a Mandl-ok a város egyik legrégebbi zsidó családja. Még a 17. Században települtek le itt.
Ennyit mondott és gondolataiba merülve továbbállt, anélkül, hogy válaszolt volna kérdésemre.  Lassan visszasétáltam a kávézóba kifizettem a számlámat és dolgomhoz láttam, miközben egyre az járt az eszembe, hogy másnap reggel az öreg prókátort megelőzve a kávéházban legyek.
Már fél hétkor megszokott asztalomhoz ültem és kávét rendeltem. Öreg pártfogóm szokásához híven pontosan érkezett és miután leült rögtön magához hívott. Régies papírokat rakott az asztalra, rajtuk kézzel írt szöveg.
–    Ezeket adja át az ügyvédjének és mondja meg neki, hogy pontosan tartsa be az utasításokat és ezek szerint készítse el az iratokat.
–    Ha az iratok elkészültek, egyetlen dolga lesz még, hazaviszi őket és jól elérhető helyen tartja.
–    De ez hogy oldja meg a dolgot? Kérdeztem.
–    Ne érdekelje ez most. Az ügyvédje érteni fogja a többi dolgot meg bízza rám. És ne várjon, menjen most azonnal!
Még akartam kérdezni, de szinte megbabonázott a határozottsága. Éppen csak megköszöntem és már indultam is.
Ügyvéd barátom azonnal elolvasta az írást és igencsak csodálkozott, de kérésemre rögtön nekiállt elkészíteni a dokumentumokat az instrukciók szerint. Mire hazafelé indultam a munkahelyemről már mehettem is az ügyvédi irodába átvenni a dokumentumokat. Otthon aztán leültem és átolvastam mindet az utolsó betűig. Nem tartalmaztak mást, mint elismervényt és nyilatkozatokat, amiben a nagybátyám elismeri, hogy a ház és telek a miénk, semmiféle követelése nincs. Elképesztőnek tartottam ezt az egészet és akárhogy is erőltettem magamra, mégsem tudtam igazán hinni benne. Anyámnak és testvéreimnek meg sem mutattam, gondoltam jobb, ha nem tudják.
Ezután eltelt néhány nap és nem vettünk észre mást, mint a követelőző rokonok elmaradását. Egyre kevesebbszer jöttek és pár nap alatt végleg elmaradtak. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, de cseppet sem bántuk, hogy nyugalmunk van. És végül egy vasárnap reggel nagybátyám korán bekopogott és szó nélkül bejött a konyhába. Olyan szánalmas képet vágott, hogy édesanyám megsajnálta és megkínálta a frissen készült teából.
–    Lehet, bolondnak néztek ezután. Kezdte nyögdécselve.
–    De meg kell kérdeznem valamit. Van itt nálatok valamiféle papír? Olyan papír, amiben én rendelkezhetek a bátyám hagyatékával kapcsolatosan?
Édesanyám valószínűleg úgy gondolta, hogy ennek az embernek megroggyant az elméje, de én hamar felocsúdtam, előhúztam a borítékot és kiraktam a papírokat a konyhaasztalra. jóformán el sem olvasta, csak megkereste a helyet, ahol a saját neve fölött aláírásával kellett hitelt adni a papíroknak és utána minden gondolkodás nélkül aláírta. Egy perc nem sok, de annyit sem maradt utána nálunk, még csak köszönni sem hallottuk. Anyámnak elmondtam a dolog részleteit, amiket addig nem tudott, de akármennyit gondolkodtunk, nem jöttünk rá, mi okozta nagybátyám viselkedését.
Néhány nap elteltével a szerkesztőségben hallottam a hirdetésekkel foglakozó kolléganőtől, hogy a nagybátyámék háza eladó, nemrég adták fel a hirdetést és ráadásul már el is költöztek, de nem csak a házból, hanem a városból is. Na, ezt aztán tényleg nem tudtam mire vélni, de nem mondhatnám, hogy túl nagy bánat nyomta volna a szívemet miattuk. A kávéházba továbbra is jártam és dr. Mandl ugyanúgy jelen volt, de azon túl, hogy megköszönjem a segítségét nem igazán tudtam vele beszélni. Érdekes dolog volt ez, mert sokszor mentem úgy oda, hogy most aztán beszélek vele, mégsem sikerült. Vagy valaki mással beszélt vagy valami mindig úgy alakult, hogy nem beszélhettünk egy alkalommal sem. Egyszer éppen akkor jött ki a kávéházból mikor én arrafelé igyekeztem. Utána siettem, de ezúttal is bement a templomba. Alig fél perc és már én is bent voltam, de ezúttal sem láttam sehol. Hiába néztem körül, mintha a föld nyelte volna el. Az öreg harangozó lépett be az oldalsó kapun. Valószínűleg látta az arckifejezésemen, hogy valami nincs rendben és megszólított. Elmondtam neki, hogy már másodszor tapasztalom, a doktor eltűnését és kértem mondja meg hová mehet itt a templomon belül. Az öreg csak hümmögött és megkért menjek utána a templom elé, mert idebenn mégsem illik ilyen beszélgetést folytatni. Kihívott egészen a kerítésen kívülre és csak akkor kezdett beszélni.
–    Tudja fiatalember, szerintem az ügyvéd úrral valami nincs rendben. – Emlékszem, hogy mikor fiatal voltam, akkor nagyon gazdag és keresett ügyvéd volt. – Ő is meg a fia is. De a fia valami olyat tett, amiért örökre összeveszett az apjával és aztán nem is láttuk többet a városban. – És mióta én vagyok itt a harangozó, sokszor látom reggelente az öreg ügyvéd úr szellemét ott bent a torony alatt.
–    A szellemét? Kérdeztem megdöbbenve.
–    Igen a szellemét. Mondta az öreg teljesen természetesen.
–    Tudja az ügyvéd úr már régen meghalhatott. – Harminc éves lehettem mikor utoljára láttam és már akkor is nagyon öreg volt.
Megköszöntem az öregnek a tájékoztatást és elkönyveltem magamban, hogy így a kilencvenes éveiben már nem teljesen ép az elméje. De azért egyre jobban furdalt a kíváncsiság és elhatároztam megtudom ki dr. Mandl valójában. Elkezdtem utánajárni és először az újságunk archívumában keresgéltem, de sok egyéb kötelességem miatt igencsak lassan haladtam a kutatással. Sokszor elhatároztam, hogy beszélek a doktorral, de ez továbbra sem jött össze, mígnem egy nap, nem volt ott a kávéházban. Kérdeztem a pincérnőt, és megtudtam, hogy harmadik napja nem jelent meg. És nem is jött soha többet. Akárkit kérdeztem senki nem látta, és senki nem látta soha korábban sem máshol, mint a kávéházban. Sikerült, viszont embereket találnom, akiken hozzám hasonlóan segített és érdekes volt az összefüggés, mert mindenkinek ingatlan ügyekben adott hasznos tanácsot. Sok iratot és információt gyűjtöttem a Mandl családról pár hónap alatt és régi újságcikkből, fotókból be is azonosítottam a doktor urat. Megtudtam teljes nevét is dr. Mandl Henrik. A város egyik legkiemelkedőbb jogásza volt. Saját irodájában magánügyvédként dolgozott, de jogtanácsosa volt több vállalkozásnak is, sőt a város vezetése is gyakran kérte segítségét jogi kérdésekben. Családja már sok ideje élt a városban és legalább száznyolcvan éve minden fiú az apját követve jogászként dolgozott a családi irodában. Ez a lánc 1938-ban szakadt meg, mert az ifjabb dr. Mandl Péter nem vitte tovább az irodát. A harmincas években több újságcikk foglakozott az ifjabb Mandl ingatlanügyeivel, amivel állítólag sok szegény embert károsított meg a város akkori építészével és polgármesterével karöltve. Az 1938-as év szeptemberétől semmilyen említés nincs róluk. A város krónikája, amit 1958-ban írtak annyit közöl, hogy a Mandl családot a holocaust idején deportálták, sorsuk ismeretlen.
De mi történt abban a pár évben, amikor még nem volt holocaust és már nem működött az iroda sem? Erre sokáig nem kaptam választ.
Évek teltek el és lassan kezdett feledésbe merülni az öreg ügyvéd. Megházasodtam és elmondhatom, hogy boldogságban élünk a családommal. Nagybátyámról és családjáról soha többet nem hallottam hihető információt, de annyit sejtettem, hogy nagyon távoli országban élhetnek. A szomszédjaik beszéltek olyat, hogy azért menekültek el a városból, mert édesapám kezdett kísérteni a házukban és követelte, hogy hagyjanak nekünk békét, de ez is csak ostoba pletykának tűnt.
Aztán jött egy érdekesnek ígérkező munka. Sógorom, aki régész volt, megbízást kapott egy feltárásra és ehhez szüksége volt fényképészre, aki megörökíti a leleteket. Boldogan vállaltam a feladatot. A feltárás lényege az volt, hogy a városháza több emelet mélységű pincéjében bizonyosságot szerezzünk, hogy az épület egy sokkal régebbi ház alapjára épült és ezzel bizonyítható lesz a város eredete, amit helyi történészek sokkal régebbinek tartottak, mint az hivatalosan el volt könyvelve. A legalsó szinten a pince alja földes volt és alig ástak lefelé egy métert, kőlappal lefedett lépcsőkre találtak. A lépcsők lefelé vezettek még néhány méternyit és egy hatalmas vasveretes tölgyfaajtóban értek véget. Az ajtón hatalmas zárszerkezet gondoskodott róla, hogy illetéktelenek ne léphessenek be. Mivel kárt tenni nem akartak az ajtóban és nem akadt olyan lakatos, aki kinyitotta volna napokig állt a feltárás. Aztán egyik történész furcsa ötlettel állt elő. A városban évszázadok óta szokás volt, hogy a polgármester beiktatásakor egy hatalmas, jelképes kulcsot vesz át, mint a város kulcsait. Ez a kulcs lehetett, úgy fél méter hosszú és legalább húsz kilogramm. Nehéz volt megmagyarázni, hogy mire kell és végül lehozták. Tökéletesen passzolt a zárba és úgy nyitotta ki azt, mintha minden nap használatban lenne. A hatalmas ajtó fél méter vastag volt, mégis könnyedén nyílt ki. Boltíves téglával kirakott folyosó tárult elénk, néhány méter hosszúságban, majd a folytatása beleveszett a sötétségbe.
A megfelelő világítóberendezések beszerzése után elindultunk felderíteni a járatot. Legalább száz méter hosszan csak az üres folyosó volt, aztán később oldalra ajtók nyíltak, de volt ahol ajtó nélküli szobák, termek, némelyek üresen álltak, de volt olyan, amelyikben kút volt és volt ahol hatalmas mennyiségű konzerv volt felhalmozva. És volt olyan terem is ahonnan újabb ajtók nyíltak. Az alagút lejtett, ahogy befelé haladtunk, végül egy újabb lépcsőhöz ért és itt ugyanolyan ajtó állt, mint a bejáratban. A kulcs ezt is nyitotta. Az ajtón túl hatalmas terem volt, legalább száz méter hosszú és negyven méter széles. Ahogy beléptünk nem is tudtuk teljesen bevilágítani. Ez a helyiség be volt rendezve. Olyan volt, mint valami óvóhely, de a berendezése luxuskivitelű. Középen egy hatalmas asztal állt két oldalt székekkel, de olyan hosszú, hogy a túlsó vége nem is látszott a gyenge fényben. Ahogy körbevilágítottam a lámpámmal az ajtó mellett a falon egy régimódi villanykapcsolót láttam. Nem gondolva, semmilyen veszélyre elfordítottam és azonnal világos lett az egész teremben. A mennyezeten több száz poros lámpatest ontotta a fényt több réteg pókháló mögül. Ekkor láttuk meg, hogy mekkora valójában a terem és milyen hatalmas az asztal. Később kiderült, hogy hetvenöt méter. És az asztal túlsó végén ült valaki. Mozdulatlanul és egyenes tartással. A hideg futkosott a hátamon, de régész barátom azonnal megindult felé. Számára ez nem volt más, mint értékes lelet. A holttest olyan egyenesen ült, mintha élne. Előtte elsárgult porlepte papírhalmaz, egy töltőtoll. Tökéletesen mumifikálódott, ahogy a szakember mondta. Az arcvonásai is megmaradtak, azonnal felismertem. Dr. Mandl Henrik volt az, és ahogy később megállapították nagyjából 1938-ban érte a halál. Nem félelmet éreztem a holttest láttán. Valami más volt. Nem vagyok képes megmagyarázni.
Közben a régész tovább kutatott és egy ajtó mögött csigalépcsőt fedezett fel, ami legalább harminc métert haladt felfelé és egy kőlapba ütközött. Napokkal később ezt a kőlapot is elmozdították és nagy megdöbbenésünkre a templom bejáratában a torony alatt találtuk magunkat.
Hát így tűnt el a templomban a doktor úr vagy, ahogy a harangozó bácsi mondta a szelleme.

A holttest előtt heverő papírok mindenféle feljegyzést tartalmaztak, és nyugodtan mondhatom, hogy némelyik igencsak kellemetlen lehetett volna azokra az emberekre nézve, akiket érintett, de ezek már mind a temetőben voltak. Volt viszont a legfelső papíron egy rövid feljegyzés, talán az öreg ügyvéd kezének utolsó írása.

„Dr. Mandl Henrik vagyok. Gyáva emberek zártak ide, hogy saját bűnüket örökre elrejtsék a világ elől. Nekem a biztos halált szánták és nem vitatható, ebben a csatában ők nyertek. A bűntettek, amikkel kapcsolatban, teljes mélységben minden információt ismerek saját fiam által nyertek jogi hátteret, amiért fiamat kitagadtam. Ezen dokumentumok tartalmazzák az összes tudnivalót ezekről a gazemberekről és a kettőszáz-ötven megkárosított szegény emberről.
Érzem, hogy öreg szervezetem nem sok időt hagy már számomra ezen a világon és azért imádkozom, hogy bármi módon, de lehetőségem nyíljon legalább annyi emberen segíteni az őket ért igazságtalansággal szemben, ahányat a fiam és bűntársai megkárosítottak.”

Hogy kitől és milyen lehetőséget kapott, hogy imája beteljesüljön, azt nem tudhatom. Dr. Mandl Henrik díszsírhelyet kapott a várostól és a síron világításkor midig legalább kétszázötven gyertya ég.

Szerző: viator