Végre eljött a nyár és vele az iskolaszünet ideje. A mi kis iskolánkban nem tartottak évzáró ünnepélyt, mint a nagy városi intézmények. Itt csak egy tanító volt és ő oktatta az összes évfolyamot elsőtől hatodikig, na meg nem is nagyon lett volna kinek ünnepelni, mert a szülők ekkortájt nem értek rá dologidőben ilyennel foglalkozni. Egyszerűen megkaptuk a bizonyítványt és futottunk hazáig. Illetve futott rajtam kívül mindenki, mert ők közel laktak, a legtávolabbi tanya sem volt messzebb öt kilométernél a falu központjától, ahol az iskola állt.
Én kint laktam a grófék kastélyánál, messze az erdőben és bizony, ha jó tempóban lépkedtem, akkor sem tudtam hazaérni két óránál kevesebb idő alatt. Rácz bácsi az öreg kocsis, akivel reggel szoktam jönni iskolába azt mondta megvan tizenkét kilométer is az út a kastélyig, ha az ember az úton megy. Persze lehetett menni egyenesen az erdőn keresztül is és akkor nem volt több egy óránál az út, de az erdő akkortájt olyan sötét és félelmetes volt még nappal is, hogy nem szívesen mentem arra. A régi temetőről nem is beszélve, ami az erdei út mellett volt. Nem is jártam arra, január óta, mikor a grófkisasszony francia nevelőnője felakasztotta magát a temetőben egy fára. Rácz bácsi felesége szerint visszajár, és ha a méltóságos Lili kisasszony rendetlenkedik, a nevelőnő éjjel megjelenik álmában. Na de a Rózsi nénit senki nem veszi komolyan, még anyám sem, pedig együtt dolgoznak a konyhán.
Boldogan ballagtam hazafelé, újra és újra elővettem a bizonyítványomat, hogy megnézzem a bejegyzéseket. Teljesen kitűnő tanuló voltam és elvégeztem az utolsó a hatodik évet. Alig vártam, hogy hazaérjek, és anyám kezébe adjam bizonyítványomat. Rajtam kívül nem sok öröm volt szegénynek az életében. Apám vendégmunkára ment a gróf úr dalmáciai birtokára, hogy a legjobb asztalos cselédként elkészítse az ottani kastély belső famunkáit, aztán hazafelé jövet eltűnt a hosszú úton és ennek már két éve. Bátyámat pedig előző nyáron rejtélyes baleset érte, holtan találtak rá a kastélypark déli végén lévő kis folyó partján. Szóval anyámnak kijutott minden rosszból addigi éltében, de sosem panaszkodott, csak arra, kért, hogy tanuljak jól, mert akkor a grófék beiskoláznak asztalosnak, mint apámat is annak idején. Hát most végre örülhetett.
Gondolataimból egy távoli zaj zökkentett ki. Ismertem ezt a hangot a fiatal gróf úr automobilja volt, már nagyon messziről lehetett hallani, hogy közeledik és az ember biztos lehetett benne, hogy ő az, mert senki más nem járt itt ilyen szerkezettel soha, még az öreg gróf sem, pedig ő mindent megengedhetett magának. Amikor meghallottam a motorzajt éppen a legmeredekebb horhóban jártam és kicsit megijedtem, mert azt tudtam, mint mindenki, hogy az András úrfival jobb vigyázni, ha kocsikázik, mert aki az útjába kerül azt akár el is gázolja. Egyszer szegény Rácz bácsi is nagyon megjárta, mikor olyan helyen érte őt utol az ifiúr, ahol nem tudott kitérni és vagy tíz percig mögötte kellett, hogy menjen. András úrfi egyfolytában a kocsija kürtjével zajongott, mire az öreg lovai megijedtek és nem sokon múlott, hogy az árokba borítsák a kocsit. Szóval féltünk tőle és én meg pont ott voltam, ahol nem lehet kitérni. A kocsi hangja egyre közelebb ért, de látni még nem lehetett, mikor észrevettem, hogy az egyik bokor mögül egy férfi lép ki és elindul felém. Ahogy közelebb ért, földbe gyökerezett a lábam, az apám volt az és most már ott állt előttem. A meglepetés teljesen elfeledtette velem a közelgő ámokfutót, ekkor hátranéztem és a kocsi már közvetlen mögöttem volt. Ekkor apám felkapott és felemelt olyan magasra, hogy a jármű alattam suhant el. Minden olyan gyorsan történt, hogy igazából fel sem fogtam az eseményeket. Mikor újra lerakott a földre a gépkocsi már újra mögöttem volt, apám pedig ott guggolt előttem. A szemében szomorúságot láttam, és ahogy megsimogatta az arcomat úgy éreztem, mintha friss hóba dugtam volna a fejem. Egészen eddig a pillanatig nem is szólt hozzám és ekkor azt mondta:
–    Fiam! Meg kell, jelöljelek, hogy meg tudjunk védeni.
Ebből semmit sem értettem. Apám a szemembe nézett és a mutatóujját a mellemhez érintette. Kis melegséget éreztem ahol hozzám ért és ekkor hallottam mögöttem András fiatalúr hangját.
–    Hé, te kölyök! Kiabálta.
–    Hogy a bánatba tudtad átugrani a kocsit?
Hátrafordultam és már egészen ott állt mögöttem, de most, hogy apám itt volt, valahogy nem féltem tőle. És ekkor visszanéztem apámra, illetve néztem volna, de nem volt ott senki, sehol senki. El nem mehetett ilyen gyorsan, de akkor hová lett. Újra az ifjú grófra néztem, akihez közben közelebb jött a barátja is, az a városi fiú, aki egy ideje a család vendégeként szintén a kastélyban lakott. Értetlenül bámultak rám, választ várva az előbb feltett kérdésre.
–    Az apám emelt fel.
Válaszoltam, de ők úgy néztek rám, mintha meghibbantam volna.
–    Nem volt veled itt senki, egyedül voltál és átugrottad a kocsit. Mondta a városi ficsúr.
Újra jól körbenéztem és ekkor elsötétedett a világ,  nem bírta tizenhárom éves agyam feldolgozni, ami akkor velem történt.

Lassan tértem magamhoz, éreztem, hogy valaki rázogat és beszél hozzám. Ahogy elmúlt szemem elől a sötétség, Rácz bácsi arcát láttam meg. Felültem és körülnéztem, egyelőre kérdéseire képtelen voltam válaszolni nem tudtam hol vagyok, egyáltalán nem ismertem fel a helyet, egy erdei tisztás volt, közepén egy nagy diófával. Döbbenten vettem észre, hogy teljesen meztelen vagyok, nadrágom az öregember kezében volt, de többi ruhadarabom és a bizonyítványom nem volt meg. Elmondtam neki hogy jártam, de apámról mélyen hallgattam. Egy szál nadrágomban felültem a kocsira öreg pártfogóm mellé és elindultunk vissza a horhóhoz, hátha megtaláljuk a többi holmimat. Közben az öreg elmondta, hogy éppen a grófúr kedvenc vadászlesét volt megigazítani a holnapi vadászathoz, ezért járt ezen a félreeső helyen.
Szerencsém volt, mert ugyan az ingem nem lett meg, de minden más, megvolt, szétszórva a horhó porában. Arra a kérdésre, hogy miért tették ezt velem az öreg nem válaszolt, de egészen hazáig morgott magában és az ifiurat szidta, meg a barátját.
Aztán hamar elfelejtettem ezt a kalandot és András úrfival sem találkoztam, mert a grófi család egész nyárra elutazott. A fiatalúr meg a gróf úr Afrikába mentek vadászni a grófnő meg a grófkisasszony a dalmát birtokra utaztak. Ilyenkor a személyzetnek arany élete volt, úgy éltünk magunk is mintha arisztokraták lennénk, Rácz bácsi volt megbízva a birtok vezetésével és mi, akik a kastély és a nemesi család kiszolgálását kellett elvégezzük, most csak a magunk ellátását voltunk hivatottak megoldani. A nyár eleji kalandra is csak akkor emlékeztem vissza, mikor az öreg intéző kiadta, hogy le kell mosnom az ifiúr járművét. Mikor végeztem, úgy gondoltam, hogy most úgysem lát senki, beülök a kocsiba, legalább meglátom milyen az. Így is tettem, de az első dolog, amit megláttam elveszett ingem volt a hátsó ülésen. Gyorsan magamhoz vettem és hamar kiosontam a garázsból. Úgy vittem az inget mintha loptam volna, pedig tőlem lopták el.

Volt egy változás, amit magamon észrevettem „apámmal” történt találkozásom óta. Bátrabbnak éreztem magam, mint azelőtt. Nem féltem a sötétben és nem féltem többé elmenni a régi temető felé az ösvényen sem. És bár nem akartam komolyan venni a történteket és azzal hitegettem magam, hogy biztosan elütöttek és a többit csak hallucináltam, mégis volt egy látható nyoma a dolognak. Ahol apám megérintett az ujjával egy sötét anyajegy nőtt.
Ez az új bátorság adott erőt a kíváncsiságomnak, hogy meglessek néhány számomra rejtélyes dolgot a grófék lakosztályaiban. Főleg az a kis helyiség érdekelt, ami a pincében volt és András úrfi barátja sötétkamrának nevezte. Amikor Rácz bácsi a szomszéd faluba ment az asszonyok pedig mostak, végre eléggé kihalt volt a ház, hogy lemenjek oda.
Az ajtót kinyitni nem volt gond, annak ellenére, hogy a városi ficsúr gondosan bezárta, de azt nem tudta, hogy az épület összes ajtajához van egy kulcs, ami mindet nyitja. Ez pedig, amíg az öreg elment őrizetlenül lógott a konyhában.  Beléptem kezemben a petróleumlámpával és rájöttem, hogy a szoba tényleg sötét. Afféle laboratóriumnak tűnt és csak sokára jöttem rá, hogy ez az a hely, ahol az ellenszenves fiatalember a fotó masinájával készített képeket előhívja. Egy asztalon rengeteg fénykép hevert, összevissza voltak egymásra dobálva, minden rendszer nélkül. Mohón elkezdtem nézni a képeket, akkoriban a magamfajta gyerek ilyet csak nagyon ritkán látott. A legtöbb kép a kastélyban vagy körülötte készült, igazából nem volt bennük semmi érdekes. Már majdnem eluntam a nézegetést, mikor egy dobozban az asztalka alatt újabb képeket találtam. Kivettem a legfelsőt és úgy megijedtem, hogy kis híján elfutottam. A képen egy meztelen nő volt, a kastély cselédfürdőjében. Mikor jobban megnéztem ráismertem Julisra, aki az állatok körül szokott dolgozni, de egy éve átvitték a gróf úr másik kastélyába. Eddig még sosem láttam így nőt, sőt egyáltalán meztelenül senkit sem életemben, úgy éreztem szörnyű bűnt követek el. De a kíváncsiság győzött és elkezdtem végignézni a dobozban lévő összes képet, mind ugyanrról a helyről készült a cselédek fürdőjében és minden cselédet lefényképeztek, beleértve engem és édesanyámat is. Édesanyámról készült képet meg sem mertem nézni. Azt rögtön visszadobtam a dobozba. Egyre jobban érdekelt, hogy milyen képeket találok még, keresni kezdtem és találtam is. Újabb doboz került elő. Ezek a képek az András úrfi lakosztályában készültek. Megismertem, mert sokszor hordtam oda télen fát a cserépkályhához.
Ezeken a képeken nem volt más csak a fiatalúr és a barátja, de olyan furcsa módon helyezkedtek el, ahogy szombat este a legények és a lányok szoktak a kocsma mögött. Nem értettem a dolgot és nem is nagyon érdekelt, amíg a legutolsó kép a kezembe nem került.
Azon a fotón a bátyám volt, meztelenül az ágyon feküdt.
Zajt hallottam. Rácz bácsi jelent meg az ajtóban és borzalmasan mérges volt. Bizony nagyon elvert az ostornyéllel, még nyár végén is meglátszott a nyoma.
Nem is mertem többet lemenni a sötétkamrába. Aztán a grófék is hazajöttek, elmúlt a nyár én pedig iskolába kezdtem járni a városban. Faipari és erdészeti technikum volt és a gróf úr jóvoltából a városi lakásuk cselédszobájában lakhattam, cserébe rendszeresen takarítanom kellett. Az újabb hat iskolai év életem legszebb időszaka volt. Mikor visszatértem a kastélyhoz a gróf úr úgy rendelkezett, hogy a következő években Rácz bácsi feladatát kell eltanulnom, hogy mire az öreg már nem bírja a nehéz szolgálatot, át tudjam venni a munkáját. Tizennyolc éves voltam és a hat évvel ezelőtti dolgok már nem is jutottak eszembe, egészen addig, amíg újra össze nem hozott a sors András úrfival és barátjával.
Kerékpárral mentem a birtok dolgait intézni, mikor az egyik erdei kocsiútról a fiatalúr hajtott ki legújabb járművével pontosan előttem. Mikor meglátott megijedt, félrerántotta a kormányt és az árokba csúszott. A kocsi csúnyán megsérült, a fiatal gróf pedig mindenért engem okolt. A helyszínen addig pofozott, amíg már annyira vérzett az orrom, hogy elájultam. Ezekben a napokban az öreg gróf nem volt otthon, ezért nem volt, aki megvédhette a cselédet állat módjára viselkedő fia ellen.
Másnapra András úrfi a lakosztályába rendelt, ahol furcsa barátja is jelen volt. Akkoriban ő felsőbbrendűnek számított és egy gróf befolyására egy parasztot akár fel is akasztottak. Nem is jutott eszembe, hogy vitába szálljak urammal. Közölte velem, hogy anyámmal együtt azonnal távoznom kell a birtokról, hacsak nem engedelmeskedek neki.
Mit is tehettem volna?
Rám parancsolt, hogy vetkőzzek le és feküdjek az ágyra. rettenetesen zavarban voltam és ekkor eszembe jutott a kép, amin a bátyám volt ugyanebben a szobában ugyanazon az ágyon. Könyörgésemet nem volt hajlandó meghallgatni, nem maradt választásom. Ők ketten úgy bámulták meztelen testemet, mintha valami különlegességet látnának. Rám parancsoltak, hogy feküdjek hasra és először a lábaimra, majd minkét kezemre vékony, de igen erős kötelet kötöttek és ezeket az ágy négy lábánál rögzítették. Meg voltam győződve, hogy kegyetlenül mg fognak verni, de teljesen más történt. Először a fiatal gróf úr, majd utána a ficsúr is vetkőzni kezdtek. El nem tudtam képzelni, hogy mit akarnak, úgy éreztem belehalok a félelembe. Legnagyobb meglepetésemre a fiatalúr, aki már teljesen meztelen volt, egy hirtelen mozdulattal ráugrott az ágyra és rám ült lovagló ülésben. Annyira meglepődtem, hogy nem kaptam levegőt.
És ekkor egyszerre több dolog is történt. Az ablak kivágódott, erős huzat keletkezett pedig kint nem volt szél és az ajtó is zárva volt. A fiatalúr pedig úgy repült le rólam, mintha valami hatalmas erő emelte volna a magasba. A kötelek, amik már igen erősen vágták végtagjaimat maguktól kioldódtak és az egyik a tátott szájjal bámuló ficsúr nyakára tekeredett, majd őt is felkapta valami láthatatlan dolog és kirepítette a nyitott ablakon. De a kötél megakadt. Hallottam, ahogy reccsent a gerince. Kintről sikítás hallatszott, Julis a cselédlány volt, ő látta meg először az akasztott ficsúr meztelen testét. A fiatalúr pedig a sarokban feküdt összehúzódzkodva, mintha görcs rángatná a testét. Rám nézett, a szemei sötétek voltak és mintha elszállt volna a fejéből az értelem. Ekkor olyan történt, ami mindennél jobban meglepett. Apám és bátyám álltak előttem. Csak úgy ott teremtek a semmiből. Apám megragadta a karomat és így szólt.
–    Fiam! Most elmész innen azonnal. Soha senkinek nem beszélsz arról, amit itt láttál, és arról sem, hogy itt voltál.
Ekkor döbbentem rá, hogy még mindig teljesen meztelen vagyok. Felkapkodtam magamra a ruháimat és gyorsan elfutottam a hátsó cselédlépcső irányába.

Tőlem soha senki nem kérdezte, hogy ott voltam-e és nem is került szóba a dolog. A fiatalurat letartóztatták, miután beismerte a bátyám és még két másik fiú meggyilkolását, de még a ficsúr barátja halálát is a nyakába varrták. Aztán az öreg gróf elintézte, hogy elmegyógyintézetbe kerüljön a fia, de ennél többet nem tehetett. Ott is halt meg nem is olyan régen. Azután jött a világháború és a grófékat kitették a kastélyból, végül pedig Portugáliába emigráltak és soha többet nem hallottam róluk. Az államosításkor engem megtartottak, onnan is mentem nyugdíjba. Apámat és a testvéremet nem láttam többé, gondolom elvégezték a feladatukat és ezután nincs mit keresniük ezen a világon. De attól fogva, hogy ez megtörtén én nem félek a haláltól. Pedig most nyolcvanhét évesen már nem sok választ el tőle.

                                                                                                                    Szerző: viator