1998 májusában költöztünk be új otthonunkba. Addig egy budapesti lakótelepen laktunk és ahhoz képest ez maga volt a földi paradicsom. Apám orvos volt és hosszú várakozás után itt, Kaposváron kapott jól fizető állást egy magánklinikán. A város egy különálló településrészén sikerült vennünk egy házat.  Persze hitelre, de olcsó volt és mi nagyon szerettük. A kis városrész olyan volt, mint egy zsákfalu, a várostól 6 kilométerre. Öten voltunk a családban, szüleimmel, öcsémmel és bátyámmal. Öcsémmel egy szobában laktunk, de a bátyám, aki már egyetemista volt külön szobát kapott és apám ígérete szerint, következő évtől átalakítjuk a házat és akkor az öcsémmel is szétköltözhetünk. Az első egy év eseménytelenül telt el.
Élveztük az apám állásából származó magasabb életszínvonalat, én készültem az érettségire és a felvételikre, az öcsém ebben a tanévben kezdte a középiskolát és úgy látszott kitűnő barátokra talált, bátyámat pedig jó, ha egy hónapban egyszer láttuk, mert ő továbbra is Pesten járt iskolába. Persze szüleink is, mintha kivirágoztak volna az új és sokkal jobb körülmények között, apám élvezte a munkáját, anyám pedig újra elkezdett festeni, amire már évek óta nem volt lehetősége. Egyszóval boldogok voltunk és úgy látszott, hogy ez már örökké fog tartani.
Persze nem így lett. Az első jelek a mi szobánkban mutatkoztak meg és eleinte kevésbé voltak félelmetesek, mint kellemetlenek. A legrosszabb az volt, hogy az ablak állandóan kinyílt és ez már télen elkezdődött, de miután egy új zárat szereltek a régi ablakra, többet nem nyílt ki. Aztán az öcsémmel kezdődtek problémák. Először rémálmai voltak és sokszor ordítva ébredt fel. Aztán apám pszichológus kollégája megvizsgálta és gyenge altatót írt neki, így ez a kellemetlenség is megoldódni látszott. Tavasszal a ballagásomra anyám csodálatos ebédet főzött és a házunk kertjében terített meg, ott volt az egész rokonság és meghívtuk még a szomszédokat is, meg pár új ismerőst az utcából, de eléggé meglepő módon a helyiek közül senki nem jött el az ebédre, pedig szinte mindenkitől kaptam valami kis ajándékot, de úgy intézték, hogy azt ne a mi házunkban vagy annak udvarán kelljen átadni. A legjobban az bántott, hogy a barátnőm sem jött el, igazából a szülei nem engedték és valami nagyon átlátszó okot találtak ki. Ő csak két házzal lakott mellettünk és életem első nagy szerelme volt. De aztán este már együtt mentünk a városba és úgy tűnt minden rendben van, de nem bírtam ki, hogy rá ne kérdezzek miért nem jött el. A lány kitért a válaszadás alól és megcsókolt.
Aztán elkezdődött az érettségi és keményen hajtottam, mert mindenáron be akartam kerülni az egyetem régészeti karára, oda pedig csak a legjobbakat vették fel. Szüleim kitalálták, hogy nyáron mindhármunkat elküldik nyaralni a Horvát tengerpartra és már mindent meg is szerveztek, az indulásunk napjának pedig azt a napot jelölték ki, amikor délelőtt megkapjuk az érettségi bizonyítványt. A bizonyítványosztás és az utazás napja előtti este testvéreimmel a házunk teraszán vacsoráztunk, majd sokáig beszélgettünk. Csodálkozva néztem, hogy 22 éves bátyám milyen türelemmel magyarázza a 15 éves öcsénknek a fényképezőgép működését. Nagyon jó volt így együtt. Hamar elálmosodtam és lefeküdni indultam, mikor a bátyám, aki látta rajtam a másnapi bizonyítványosztás miatti feszültséget vigyorogva mondta, hogy ne féljek, ha megbukok, akkor is jöhetek, mert a szállást előre lefoglalták.
–    Nagyon vicces. Mondtam és elindultam a szobába.
–    Holnap ilyenkor már a tengerparton sétálunk. Szólt utánam.

De nem így lett.

Reggel, szépen kiöltözve bementem az iskolába és miután meghallgattam az igazgató álszent, közhelyes beszédét, megkaptam a bizonyítványomat. Színjeles volt. Úgy volt megbeszélve, hogy a testvéreim eljönnek értem kocsival, hazamegyünk és mivel már előtte nap mindent becsomagoltunk, rögtön indulunk a vasútra. De nem jöttek, vártam és mérges voltam, mert nagyon meleg volt ahhoz, hogy öltönyben ácsorogjak az utcán. Elmúlt dél, mikor meguntam a várakozást, felültem a buszra és hazamentem. A házunk előtt két rendőrautó és mentő állt. Futottam, futottam, ahogy bírtam és úgy éreztem a szívem rögtön felmondja a szolgálatot. Berohantam a kapun, mit sem törődve a járdán álló rendőr kiabálásával. Anyámat a teraszon találtam, ott ült, ahol tegnap vacsoráztunk, kezeit a lába közé szorította és mereven a semmibe nézett. Nem fogta fel, hogy ott vagyok hiába kérleltem, könyörögtem csak kitartóan nézett a semmibe. A mentőorvos megfogta a vállamat és annyit mondott, hogy anyámnak nyugtatót adott és most hagyjam, hogy megvizsgálja, de apám rögtön itt lesz, üljek le és várjam meg. Ismertem ezt az orvost, apám barátja volt és most olyan részvéttel beszélt, mintha az anyám meghalt volna. Nem tudtam leülni, nem értettem semmit csak álltam és majdnem felrobbantam a tehetetlenségtől. Ekkor állt be az udvarba egy daruval felszerelt tűzoltó autó. Elindultam a darus kocsi után a telek hátsó felébe, ami a háztól nem látszott, oda ahol a nagy, régi szénapajta volt. Mikor végre kiértem a fák takarásából megláttam mi a baj. A régi pajta összedőlt. Hát ettől ijedt meg anyám ennyire? Gondoltam magamban, de eszembe sem jutott, hogy valaki lehetett a romok alatt. Érdeklődve odasétáltam és figyeltem, ahogy a tűzoltók köteleket erősítenek a tető romjaira és lassan elkezdik a daruval felemelni. Egészen közel sétáltam és mivel a bokrok takarásában maradtam senki nem szólt, nem is vették észre, hogy ott vagyok. Nem értettem, minek ekkora cirkuszt művelni egy ilyen rom miatt és elkönyveltem magamban, hogy a mentő csak anyám miatt van itt. Ahogy a tető szerkezetét emelték az egyik tűzoltó elkiabálta magát. – látom az egyiket, ott van jobbra hátul! – Mit lát? Gondoltam. És ekkor újra kiáltást hallottam. – megvan a másik is beszorult a gerendák közé, óvatosan húzd. Aztán az egész szerkezet több darabba szakadt, olyan hangot adva, mintha földrengés lenne. A portól percekig nem lehetett látni, de én azt se bánnám, ha sose láttam volna, ami a por mögül elém tárult. A bátyám volt. Testét, mintha karóba húzták volna, egy vékonyabb gerenda felnyársalta, a kezei és a lábai élettelenül lógtak, de feje sértetlen volt és úgy nézett rám halott szemeivel, mintha mondani akarna valamit. Ekkor az egyik rendőr észrevette, hogy ott vagyok, rám kiabált, de ezt már csak távolról hallottam, elvesztettem az eszméletemet.
A szobámban tértem magamhoz. Az ismerős mentőorvos ült mellettem és épp arra készült, hogy valamit belém fecskendezzen. – Nem akarom. Nyöszörögtem és ellöktem a kezét. – Kérem, mondja el mi történt! Könyörögtem. – Nem kellett volna odamenned, válaszolta. És szép lassan elmesélte, amit tudott.
Az öcsém valamit meg akart nézni a pajtában és elhívta a bátyámat is, mert félt egyedül bemenni a sötét épületbe. Ez nagyjából az előtt volt fél órával, hogy értem kellett volna jönniük. Aztán annyit lehet még tudni, hogy anyám utánuk ment, hogy figyelmeztesse őket, nemsokára indulniuk kell. Ekkor a bátyám kijött a pajta elé és megnyugtatta anyámat, hogy indulnak máris. És ekkor történt a katasztrófa, az épület teteje középen összeomlott a bátyám pedig berohant az öcsémért és ekkor teljesen összedőlt a tető. Így változott életem legszebb napja a legborzalmasabb rémálommá, amit ember elképzelhet, de korántsem ért véget ezzel minden.

A nyár nagyon lassan telt el. Egyetlen vágyam az volt, hogy végre elkezdődjön az egyetem, és elkerüljek otthonról. Apám a munkájába temetkezett és sokszor napokig nem jött haza, bent aludt a klinikán, anyám pedig naphosszat ült a festőállványa előtt és nézett a semmibe. Én pedig próbáltam felfogni, hogy egyedül maradtam. Persze most olyan módon aggódtak értem, hogy talán tízéves koromban sem vigyáztak rám jobban, hiszen már csak az egyetlen voltam. A kis faluban, ahogy én hívtam az apró városrészt, pedig elképesztő pletykák keltek szárnyra a tragédia körül. Sokan, többek között a barátnőm is azt kezdték mondogatni, hogy nem szabadott volna ebbe a házba senkinek beköltözni és, hogy jobb lenne, ha minél hamarabb elköltöznénk, mert ez még csak a kezdet volt. De azt, hogy miért azt senki nem volt hajlandó megmondani és végül egy ilyen vita után szakítottam a barátnőmmel is. Aztán az egyetem kihúzott a tragédia utáni nyomasztó mindennapokból, egyre ritkábban jártam, haza, egy évet Egyiptomban töltöttem archeológus professzorommal és úgy tűnt, hogy az idő tényleg mindent meggyógyít. Egy dolog volt, amitől nem tudtam szabadulni, hogy álmodjam a testvéreimről. Ilyenkor mindig ugyanazt álmodtam, a tengerparton sétáltunk és nagyon jól éreztük magunkat, mígnem elértünk egy pontig, ahol hirtelen egyedül maradtam és aztán nem láttam mást, mint a halott bátyámat, ahogy rám bámul döbbent tekintetével és mond valamit, aztán ezután felébredtem. Rendszerint ordítva. De hiába akartam megjegyezni, mire felébredtem mindig elfelejtettem, amit mondott.
Eljött a diplomaosztó napja is. Előtte este jöttem rá, hogy pontosan a testvéreim halálának hatodik évfordulóján lesz és komoly szorongás tört rám, de leküzdöttem és reggel alig vártam szüleim és nagyszüleim érkezését. Minden nagyon jól ment, és amikor apám kezébe adtam kiváló minősítésű oklevelemet, láttam, hogy nagyon boldog. Egy pesti vendéglőben elköltött ebéd után búcsút vettünk a nagyszülőktől és hazaindultunk. A már említett professzorom állást ajánlott a külföldi tudományos munkájánál, ahova csak következő év januárban utaztam, ezért volt sok időm pihenni és úgy éreztem van is mit kipihennem. Hazatérve viszont a rémálmaim egyre sűrűbben jöttek elő. Nem tudtam aludni és olyan érzésem volt, mintha elmulasztott kötelességem lenne, de nem tudtam, hogy mi az. Napról napra egyre feszültebb lettem és már nappal is láttam felnyársalt bátyám tetemét, ahogy nyitott szemeivel rám mered. Eszembe jutottak a régi pletykák is a házról és úgy döntöttem utánanézek, van-e alapja a híresztelésnek. Eszembe jutott egy könyv, amit még akkor olvasgattam, mikor ideköltöztünk, itt a házban találtuk és úgy emlékeztem a település történetéről szól.
Kerestem a régen elveszett könyvet, de hiába fordítottam föl az égész házat, sehol sem találtam. Apám mondta, hogy nézzem meg a padláson is, mert lehet, hogy amikor festették a házat felkerült sok mással együtt. A padlásra a ház egyik eldugott végéből lehetett felmenni létrán. Felmásztam a poros kis helyiségbe és keresgélni kezdtem a papírdobozokba pakolt könyvek között, de ami nekem kellett az nem volt sehol. De találtam sok mást. Régi, elfeledett játékokat, kacatokat, és sok fényképet. Nem tudtam ellenállni, és elkezdtem nézegetni őket. Találtam egy képet, amin a testvéreimmel vagyunk a ház teraszán és boldogan vigyorgunk. Emlékeztem erre a képre, anyám aznap csinálta, mikor beköltöztünk. De jobban megnézve a képet a háttérben, az egyik ablakban két alak húzódik, meg akik alig észrevehetőek. Korábban láttam már ezt a fényképet, de eddig nem vettem észre a két alakot. A fényképen mindenki élesen látszott, csak ők ketten voltak elmosódva és elhalványodva.    A fénykép annyira magával ragadott, annyira belemélyedtem, hogy már a szemem is megfájdult. Éles puffanás térített vissza a valóságba és elindultam megkeresni a hang forrását. Mikor a padlás feljárójához értem láttam, hogy a létra nincs a helyén, eldőlt. Inkább mérges voltam, mint megijedtem. A kiabálásomat szinte biztos, hogy nem hallják meg, gondoltam visszamegyek arra a helyre ahol a fényképeket nézegettem és ott lekopogok, mert az alatt volt a szüleim szobája. Ekkor hirtelen erős huzat csapott az arcomba, félelem költözött belém. Ez egy zárt padlás itt nem lehet ilyen erős légmozgás. És úgy féltem, hogy meg sem bírtam mozdulni. Én, aki kripták és sírok földalatti feltárásánál még csak meg sem rezdültem, most úgy éreztem felrobban a szívem az ijedségtől.
Ebben a pillanatban, a cserepek résein, nagyon erős vakító fény ömlött be és olyasmi formát öltött, mintha egy kapu lenne egy másik világba. Ebből a „kapuból” két alak lépett elő, két látszólag nagyon öreg ember. Mikor közelebb lépett hozzám az egyik, láttam, hogy a szeme hófehér és az egész teste áttetsző. Egy férfi és egy nő volt. A férfi halkan azt mondta nekem.
–    Neked már rég halottnak kéne lenned.
–    Másodszülött. Szólt a nő. És eltűntek.
Innentől kezdve nem emlékszem semmire. Amikor magamhoz tértem már lent voltam a szobámba az óra ugyanannyit mutatott, mint amikor elindultam a padlásra a könyvért, pedig biztos legalább két órát töltöttem ott. De most a keresett könyv ott volt az asztalomon, azzal a fényképpel együtt, amit oly soká nézegettem.
A könyv valóban a település történetéről szólt és volt benne egy pár szó a házunk történetéről. Találtam benne egy fekete fehér fényképet egy férfiról és egy nőről. Akikről csak annyit lehet tudni, hogy övüké volt a ház. De az oldal, amin le volt írva, hogy kik voltak ők és hogyan haltak meg, ki volt tépve. Csak lassan tértek vissza az emlékeim a padláson történtekről és mikor már mindenre emlékeztem, akkor jöttem rá, hogy a két fényből előlépő alak és a könyvben talált képen lévők azonosak és a testvéreimmel készült fotó hátterében sem más, mint ők állnak. Tehetetlenül álltam és nem tudtam kinek mondhatnám el felfedezésemet.
Sokáig kutattam és kérdezősködtem és végül kitartásomnak meglett az eredménye. Egykori barátnőm, akiről már beszéltem akkor az önkormányzaton dolgozott és az irattárban sikerült egy olyan nyilvántartást találni, amiben fel volt tüntetve minden ház összes adata, beleértve a tulajdonosokat is. A mi házunk 1890-ben épült és az óta mindössze két tulajdonosa volt. A könyvben is említett házaspár 1921-ig, majd az én szüleim 1998-tól. A köztes időszakban, vagyis hetvenhét évig az ingatlan az önkormányzat, vagy az épp illetékes helyi hatóság tulajdonában volt. A dokumentum szerint folyamatosan próbálták eladni, de ez valamiért soha nem sikerült. Aztán az utolsó bejegyzés a kartonon annyi volt, hogy: „a vevőt az ingatlan állapotáról és történetéről tájékoztattuk, amit tudomásul vett és elfogadott”. Az apám írta alá.
Tehát az apám tudott valamit. De vajon mit?

Hazaérve a szomszéd néni hívott be. Nagyon rossz bőrben volt már hosszú ideje rákos betegségben szenvedett és mivel egy ideje nem láttam, nagyon feltűnt, hogy mennyit öregített a rajta a szörnyű kórság. Leültetett a konyhában és azt mondta, hogy mivel nagyon megkedvelt minket, szeretné megosztani velem a falu szörnyű titkát.
„A múlt század elején a település még nem tartozott a városhoz, egyszerű kis falu volt. A ház, amiben ti laktok volt a falu legelőkelőbb kúriája. Persze akkor még másképp nézett ki, de nagyon szép ház volt. A tulajdonosai 1890-ben jöttek ide és rögtön megvették a telket, aztán pár hónap alatt felépítették a házat, gazdag emberek voltak, a férfi élő disznóval kereskedett. A tízes években a faluból sokan dolgoztak nekik és a helyiektől a disznót is jobb áron vették át. Nem voltak rossz emberek, de nagyon sok irigyük volt a faluban, és főképp azok gyűlölték őket, akiknek a legnagyobb szívességeket tették. Aztán a húszas évek elején, ha jól tudom huszonegyben történt, hogy a faluban volt pár forrófejű fiatal bolsevista, akik ugyan nem tudták miért, de gyűlölték ezt a házaspárt és a gyerekeiket, mert volt két huszonéves fiuk is. Aztán egy mondvacsinált ürüggyel a férfit letartóztatták és addig verték, míg be nem vallott egy bűncselekményt. Statáriálisan és jogtalanul elítélték. A két fia megpróbálta megszöktetni, de letartóztatták őket és bár sosem derült ki, de azt beszélték agyonlőtték mindkettőt a megyeháza pincéjében. Aztán a férfi is meghalt, róla azt írták, hogy szökni próbált és úgy lőtték agyon. Az asszony pedig felakasztotta magát a pajtában, de előtte még megátkozta a bolsevista fiatalokat, hogy harminc generáción keresztül nekik és összes leszármazottjuknak minden első és harmad szülött fiúgyermekük tragikusan meg fog halni mielőtt férfivá érik, és ez vonatkozik bárkire, aki a házukba mer költözni. Az átok fogott, megnézheted a temetőben, sehol nincs ennyi fiatal eltemetve, mint nálunk”.

Igen, apám tudta, de nem hitt benne, mikor meg már megtörtént a tragédia, nem volt értelme elköltözni, mert megfizetettünk a beköltözésért.
Régészként dolgozom az óta is és már nem hagyom figyelmen kívül a sírkamrák bejáratára vésett átkokat.

szerző:  Gaben ötlete nyomán írta viator