Ez a dolog 1990-ben történt velem. Abban az évben végeztem fényképészként az iskolában és hiába jártam be az országot, nem találtam munkát. Zavaros időszakot éltünk és ugyan bőven volt téma riportfotóhoz és én nem is hagytam ki egyet sem, de sajnos elvétve tudtam eladni a képeimet.  Mindent elkövettem, hogy bekerülhessek valamelyik magazin fotósai közé és egy akkor megjelenő természettel foglalkozó folyóirat ki is írt pályázatot, amit nagy lehetőségnek tartottam. Három hónapom volt, hogy olyan természetfotót készítsek, ami ehhez megfelel és én el is követtem mindent. Állandóan a környékbeli erdőket-réteket jártam és készítettem is egyre több használható képet.
Így járogattam ki minden nap és kerestem a legjobb témát. Jól emlékszem a dátumra május 16-a volt és gyönyörű napfényes tavaszi időjárás. Korán indultam és elhatároztam, hogy olyan helyet keresek az erdőben ahol nem jártam még és lehetőleg mások is ritkán. Volt egy térképem és hozzá néhány jó tanács a nagyapámtól, aki fiatalkorából jól ismerte az erdőt. Nagyjából négy kilométert sétáltam dél felé és ott letértem a járt ősvényről nyugati irányba. A nagyapám szerint kellett ott legyen egy rég elhagyott apró település. Már az ő gyerekkorában is csak pár család lakott ott és mostanra már teljesen kihalt, még az utat is benőtte az erdő.
Nem nagyon volt aljnövényzet, úgyhogy elég gyorsan haladtam és talán észre sem veszem úti célomat, ha nem éppen a kis település temetőjén sétálok keresztül. Erre már több volt a növény, de amit akkor még nem vettem észre, rendszer volt az elhelyezkedésükben. Vagyis nem vadon nőttek, hanem emberek keze telepítette őket. Az első, amit észrevettem egy hatalmas síremlék volt. Rég benőtte a borostyán, de a mellette álló két örökzöld bokor jól kiemelte a rég elfeledett nyughelyet. Az írás már nem volt olvasható, de jól látszott, hogy valami előkelő embert temettek ide. Beljebb a bozótban volt még néhány szétmálló sírkő, de leginkább kidőlt, ferde fakeresztek jelölték a sírokat. Napok óta kavargott bennem a gondolat, hogy majd mivel fogom megnyerni a pályázatot és most végre pontosan tudtam. Arról készítek sorozatot, ahogy a természet visszahódítja a területet, amit az ember kölcsönvett.
Rengeteg képet készítettem a temetőben és akkor úgy éreztem ide vissza kell jönnöm, komolyabb felszereléssel és rengeteg ötletet fogok megvalósítani. Maga a település sosem volt nagy. A romok arra utaltak, hogy az elmúlt százötven évben nem lakott itt soha több mint húsz-huszonöt család, de az utolsó időkben talán három-négy házban éltek és az is elmúlt már vagy harminc éve. A falucska közepén egy meglepően jó állapotú és a többinél sokkal nagyobb ház állt. Igazából csak ez volt olyan, amire azt lehetne mondani, hogy még állt, mert a többi házikó csak düledezett. A temető ahonnan elértem a falut egy dombon állt és legalább harminc méterrel magasabban, mint a házak. Innen jól láthattam, hogy az egykori falu házai egy földút egyik oldalán épültek, tehát szembe szomszédja senkinek nem volt. Lassan leereszkedtem a dombról és a derékig érő fűvel benőtt egykori úton törtem előre magam a legépebb ház felé. A ház előtt és az udvarán is téglából kirakott járda volt és a téglák közül kukacvirágok hajtottak rengeteg színben. Furcsa volt, mert járda volt a település teljes hosszában, de csak itt látszott teljesen, mindenhol máshol ellepte a gaz. A ház ablakai zárva voltak, belülről függöny zárta el a kilátást. A kerítés teljesen ép volt, igaz már rég marta a rozsda, de egy festéssel újnak látszott volna. A nagy kapu, amin kocsival lehetett behajtani összerozsdásodott csavarokkal volt lezárva, de a kiskaput csak a saját zárja nem engedte kinyitni. A kulcslyuk körül, mintha kevésbé lett volna rozsdás. az találtam ki,hogybemegyek az udvarba a szomszéd ház felől, annak már nem is látszott a kerítése, gondoltam könnyen bejutok, de előbb végigsétálok a falun. Az összes rom nagyjából négyszáz méter hosszan helyezkedett el az egykori földút mentén és én pont a közepéről indultam, úgyhogy nem tartott sokáig a séta annak ellenére sem, hogy a magas fűben nehéz volt utat törni. Közben jó sok fotó készült és a filmem is jelentősen fogyott. Amikor a romok legvégéhez értem továbbsétáltam vagy ötven métert, hogy készíthessek egy felvételt, amin a teljes utca látszik. Kényelmesen leraktam az állványomat és lassan előkészültem. Hosszasan állítgattam a gépet, fényt mértem és újra állítgattam és ekkor láttam meg először. Persze akkor még nem tudtam, hogy láttam. Azt gondoltam, hogy valamilyen állat, talán leginkább egy őz futott át az utcán és tűnt el a házak romja felé. De jobban érdekelt a tökéletes fénykép, ezért nem foglalkoztam a dologgal. Sötét volt és ember formájú, de ez akkor valahogy nem jutott el a tudatomig. A felvétel elkészült, elkezdtem szétszedni az állványt és ekkor újra láttam, de csak a szemem sarkából és most az ellenkező irányban haladt. Messze volt tőlem, legalább kétszáz méterre, de jól ki lehetett venni még úgy fél szemmel is, hogy nem őz, sőt biztosan ember. Na de mi van ezen meglepő? Ezen a környéken sokan járnak. Rengeteg a gombaszedő, erdei munkások, akár vadászok is. Igazából eszembe se jutott félni, inkább kicsit bosszantott, hogy más is van itt.
Elindultam visszafelé, hogy felderítsem a falu közepén a nagy házat. Egyre nagyobb volt a csend és egyre jobban úgy éreztem, hogy figyel valaki. Visszasétáltam a nagy ház elé és vele szemben észrevettem egy padot. Olyan egyszerű kis tákolmány volt, amit két tuskóból és egy félbevágott rönkből csináltak. Átsétáltam és leültem, hallgattam a csöndet. Ahogy jobban körülnéztem, észrevettem, hogy ahol ülök, valaha a település központja lehetett. Tőlem néhány méterre egy elkorhadt harangláb feküdt, tőből kidőlve. A harang már nem volt a helyén, de a kötelének foszlányai még ott oszladoztak a romok között. A padtól pár méterre egy kút állt, ami meglepően jó állapotban volt. Egyszerű kerekes kút volt kis cserepes tetővel. Kopott, de olyan, mintha mindennap használná valaki. Ahogy ott ültem és rendezgettem a felszerelésemet, megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lehetett itt élni. Mindig városban laktam, de igen erős szimpátiát éreztem az itteni élettel kapcsolatban. Kicsit ábrándoztam, hogyha lenne ilyen hely, ahol még laknak én biztos oda költöznék. És ahogy ott ültem egyre jobban úgy éreztem, hogy valaki figyel. Lassan de határozottan erősödően. Végül már egyfolytában körbenézegettem, de nem láttam egyebet, mint néhány madarat. Általában az ilyen érzés elrontja az ember hangulatát, talán egyesekben félelmet is kelt, de én akkor mérhetetlen vágyat éreztem, hogy felfedezzem az egyetlen épen maradt házat. Nyakamba akasztottam azt a gépet, amit használni akartam és felálltam a padról. Egy lépést tettem a ház felé, mikor valaki rám köszönt.
–    Jó napot kívánok. Mondta kedvesen a hátam mögül.
Hirtelen megfordultam és megláttam. Egy öreg bácsika volt az. Ott állt a kútnál kezében egy zománcozott vödörrel és engem nézett, miközben szabad kezével a kút ajtaját zárta vissza. Eltelt pár másodperc, mire köszönni tudtam.
– Hát maga hol jár itt, ahol a madár se jár. Kérdezte kedvesen az öreg.
– Én fényképeket szeretnék itt készíteni. Dadogtam.
– Eddig úgy tudtam, nem lakik itt senki.
– Hát már nem is, csak mi a mamával. Mondta és fejével a     nagy ház felé intett.
Odanéztem és a ház nyitott kapujában egy kedves arcú öregasszony állt, ott ahol még egy pillanattal ezelőtt nem volt senki és semmi. Annyira kedvesek voltak és látszólag annyira örültek nekem, hogy nem voltam képes nemet mondani az meghívásukra. Velük mentem a ház udvarára. Nem tudom, hogyan nem vettem észre korábban, de az udvar belső része tele volt virágokkal, kis elkerített részen, pedig szépen művelt konyhakert zöldellt. Az udvarnak az a része, amit a ház eltakart az utca felől nézve, hatalmas istállóval, majd egy pajtával ért véget. Minden négyzetcentiméteren látszott, hogy szorgos kezek tartják rendben a ház környékét. Kezdett bűntudatom lenni, hogy csak úgy be akartam ide jönni, még belegondolni is rossz milyen kellemetlen lett volna, ha akkor találkozom össze ezekkel a kedves emberekkel.
Nem kellett sok és már a ház takaros teraszán ittam a friss kútvizet, de csak addig, amíg az öreg gazda megfordult a pincéből és egy kancsó fehér bort tettek elém. A bor nem volt nagy eresztés, de a néni nem érte be ennyivel. Kenyeret, kolbászt, szalonnát tett az asztalra és boldogan nézte, ahogy eszem. Olyan igazi házi kenyeret nem is ettem addig soha és meg kell hagyni, hogy azóta sem. És nagy örömömre szívesen válaszolgattak a kérdéseimre. Megtudtam, hogy ők még itt maradtak, pedig már rég elment mindenki, de nekik jó volt így. Sokáig várták, hogy esetleg egyetlen fiuk magához veszi őket, de évek óta nem is hallottak felőle. A bácsit kérdeztem, hogyan szerzik meg a szükséges dolgokat, amit nem tudnak megtermelni, de csak annyit mondott, hogy megvan itt mindenük. Sokat mesélt a fiáról, hogy orvos lett és nagyon büszkék rá. A néni csak hallgatott és néha a szemét törölgette a kötényével. Megkértem, hogy fényképezhessek a ház környékén és végül őket is többször lefotóztam. Végül megkérdezték, miért jöttem pont ide. Én pedig elmondtam, hogy a nagyapám mesélt a helyről. Miután megtudták, ki a nagyapám, kiderült, hogy ismerik és mikor elbúcsúztam tőlük lelkemre kötötték, hogy feltétlenül adjam át az üdvözletüket.
Ugyanarra hagytam el a kis tanyát, amerre jöttem is. A temetőből még visszanéztem, de innen most is úgy látszott, hogy a falu lakatlan, persze ezt betudtam annak, hogy a sok lomb és bozót eltakarja a dolgokat. Másnap reggel első dolgom volt elmondani nagyapámnak a dolgot. Mikor megmondtam, hogy a Kenyeres Jani bácsi üdvözli, úgy nézett rám, mintha nem lennék épelméjű. Azt mondta, hogy az öreg Kenyeres több mint ötven éve meghalt a felesége meg talán egy évvel élte túl. Még a fiuk is meghalt nem sokkal a háború után, de már az is öregember volt akkor. Na, erre én gondoltam, hogy szegény öregapám nagyon szenilis lett, de rögtön közöltem vele, hogy nem számít, ha nem hiszi, itt vannak a képek, majd azok bebizonyítják. Akkoriban még kellett két hét, hogy a diákat előhívják. Mikor végre megkaptam, meg se néztem, csak rohantam a papához. Ott előtte kezdtem nézegetni, hogy megmutassam neki is. De nem az volt, amit vártam. Amíg az öreggel nem találkoztam, addig minden kép megvolt és az volt rajta, amit akkor láttam, de utána nem volt több, mint az öreg ház, benőve gazzal. Az öregekről készített képeken pedig egyszerűen nem volt semmi, illetve úgy be voltak égve, mintha a napot fotóztam volna hosszú záridővel. De volt egy kép, mégpedig az utolsó, amin ott volt minden, amit akkor láttam. Ezt akkor csináltam, mikor elindultam. A két öreg a kapuban állt és mindketten integettek, a képen jól látszanak, és jól kivehető a szépen művelt kert is a gondozott udvarral.
Nagyon fájt, hogy a nagyapám nem hisz nekem, sőt egyenesen azzal vádolt, hogy meghamisítottam a képet. Sokszor vissza akartam menni bizonyítékokért, de valahogy sosem jött össze Aztán egy nyári napon elhívott, hogy menjünk ki együtt és nézzük meg ezt az elhagyott helyet. Egy erdész barátja vitt el minket kocsival.  A terepjáróval könnyedén bementünk az egykori falu közepéig. Pont odáig, ahol néhány hete vendégségben voltam. A háznak a teteje is be volt dőlve és jól látszott, hogy az már évekkel ezelőtt is olyan volt. A közepén két vastag akácfa állt. A téglajárdának nyoma sem volt, úgy benőtte a vastag fű. Az öreg erdészt ugyan nem avattuk, be, hogy min vitatkozunk néhány hete, de kérdés nélkül is elmondta, hogy itt már harminchét éve nem lakik senki. Aztán nagyapám erőt vett magán és kettesben felsétáltunk a temetőbe, ahonnan először megpillantottam a falut. Most jól látszott, hogy az a legnagyobb ház ott középen milyen állapotban van. Az egykori szobából kiterebélyesedett akácfák kissé nevetséges hatást keltettek. És akkor megálltunk annál a nagy síremléknél, amit annak idején először vettem észre. Nagyapám letérdelt a sírkő hátuljánál és odahívott. Alig kivehetően, de el lehetett olvasni.

Kenyeres János 1837-1935
Kenyeres Jánosné 1840-1935

Aztán a sírkő tövében a gazból előkerült egy régimódi fénykép. Olyan ovális szépia színű, amiket a sírokra szoktak rakni és úgy néznek, ki, mintha valami kerámiára lennének égetve. Meglehetősen jó állapotban volt. Ők ketten voltak rajta, a házuk kapujában állva és éppen integettek valakinek.
Ezt a képet én csináltam, felismertem. Alig két hónappal ezelőtt, vagy nem tudom mikor.

szerző: viator