Újév reggelén ragyogó napsütés volt. Ez volt az év egyetlen napja, amikor a temető zárva volt. Régi hagyomány szerint ezen a napon nem szabad a holtak nyugalmát háborgatni és tilos volt embernek lépni a temetőbe. Ez volt az egyetlen nap, mikor a temetőgondnok tovább alhatott, ha úgy volt kedve. Jim nem tudott aludni. Leült a konyhában és nézte, ahogy édesanyja gépiesen teszi a dolgát, készíti elő a hagyományos újévi ebédet. Anyja mindig szomorú volt az utóbbi egy évben. Jim elszánt volt és tudta, hogy felteszi a kérdést, de félt belekezdeni.

– Édesanyám!

Anyja ránézett, talán kicsit mosolygott is.

– Mindjárt kész a reggelid fiam. De miért keltél fel ilyen korán?

– Miért kötelező nekünk ezt a hivatalt ellátni édesanyám? Anyja kissé ijedtnek tűnt a kérdés hallatán. Gyorsan ételt tett a fiú elé, mintha ezzel elkerülhetné a választ. Végül leült fia elé és egy darabig bámulta, ahogy enni kezdett.

– Fiam! Féltem a pillanattól, amikor felteszed ezt a kérdést. Azt te is tudod, hogy erre apádtól kéne választ kapjál, de majd csak évek múlva. A család sok-sok generáción át sosem veszítette el egyetlen férfi tagját sem azelőtt, hogy a fiát be ne avatta volna a mesterségének titkába. Soha egyetlen férfi sem érezte szükségesnek, hogy a feleségét is beavassa a titokba, mert mindannyian biztosak voltak benne, hogy megérik a szükséges időpontot a fiuk negyvenedik születésnapját.

– Apád a halála előtt néhány hónappal egy esős napon hazajött délelőtt egyik temetés után, és azt mondta nekem, hogy fél. Nagyon megijedtem. Azt mondta attól fél, hogy nem tudja átadni neked a titkot, mert történhet vele valami. Azt viszont soha nem árulta, hogy mi történhetne vele, pedig sokat kérleltem, könyörögtem, hogy mondja el. Az ősz beálltával egyre többet volt a temetőben, de ezt te is jól tudod fiam. Azt is tudod, hogy nappal mi történt, hiszen ott voltál vele. Tette a dolgát és semmi mást. De azokon a napokon, mikor te a városba mentél egyedül maradt. Többször észrevettem, hogy ezeken a napokon átjött a temetőből a házunk mögötti pajtába, ahol a koporsókat és a kellékeket tartjuk, majd visszasietett a temetőbe. Többször próbáltam megállítani, kérdeztem mit csinál, de rám se hederített, csak ment tovább. Ilyenkor voltak a késői hazaérkezések. És egy ilyen estén volt karácsony előtt, amikor utána küldtelek, hogy megnézd, mit csinál. Jól emlékszel mennyire mérges volt, még pofon is ütött, pedig téged az életénél is jobban szeretett.

– Azután, hogy először beszélt nekem a család történetéről egyre furcsábbnak láttam őt. Fárad és szomorú volt. Aztán néhány naponta mindig újabb részletekbe avatott be és szigorúan visszakérdezte, amit elmondott, mert biztos akart lenni, hogy jól jegyzem meg. De az gazság, hogy nem is volt sok dolog, amit meg kellett jegyeznem, mert kevés volt, amit elmondott.

– Az idők kezdetekor ezerötszáz évvel ezelőtt, még nem voltak temetők. Nem volt rájuk szükség, mert nem voltak halottak sem. Mindenki fiatal volt. Ahogy az iskolában tanultad senki nem emlékezett arra, hogy mi volt korábban. Aztán az emberek várost alapítottak és berendezkedtek. Voltak sokan, akik emlékeztek valamilyen mesterségre és megalapították az első műhelyeket, de voltak olyanok is, akik házakat építettek, vagy gyógyítottak. Aztán ezek a mesterségek öröklődtek a családokban generációkon keresztül a mai napig.

– Sok dologra emlékezett az ember, de volt két lényeges kérdés, amire senki nem tudta választ. Az egyik, hogy honnan jöttünk, vagyis mi volt az első év előtti időben. A másik, amit nem tudunk a mai napig sem, hogy mi történik az emberrel, miután meghal.

– Amikor a harmadik évben az első ember meghalt, meglepetésként érte a népet. Nem értették mi történt. Azt meg végképp nem tudták, hogy mit tegyenek az élettelen testtel. A harmadik napon a test erősen bomlani kezdett, elviselhetetlen bűzt árasztott. Végül elszállították a városon kívülre egy használaton kívüli pajtában helyezték el. Az ajtót bezárták és sokáig nem ment arra senki. Mindenki fiatal volt, és csak évek múlva sújtott le újra a halál. Azt a testet is kivitték a pajtába. Levágtak a megrozsdásodott lakatot és a másik halott mellé fektették a testet. A korábban otthagyott nő hullája teljesen lebomlott. Csak a csontja maradt a foszló ruhákkal borítva. Néhányan kíváncsian megvizsgálták a csontvázat. Eddig még nem láttak ilyet. Leginkább azt tartották furcsának, hogy a pajtában hideg volt. Nem hűvös, hanem kifejezetten hideg. Annak ellenére, hogy azon a nyári napon perzselő hőség volt.

– Aztán történt egy napon, a tizenharmadik év nyarán, nagyjából a második haláleset után hat évvel, hogy néhány gyerek elhatározta, hogy megnézik a rejtélyes pajtát. Ezek a gyerekek az elsők voltak, akik ebben a világban születtek. Ők hárman fejükbe vették, hogy benéznek a pajta ablakán. Ez a pajta az akkori városközponttól távol esett. Nem volt azon a helyen semmi más csak ez a fából összetákolt építmény. A fiúk közel merészkedtek és végül belestek az apró ablakon. A pajta falának milliónyi résén át beszűrődő napfényben jól látták a két csontvázat. Egy darabig lélegzetüket visszafojtva figyelték a maradványokat. Aztán a napot eltakarta egy felhő és kicsit sötétebb lett a pajtában.  Ekkor látták meg a holttestek felett lebegő zöldes, halvány fényt árasztó két alakot. Emberszerű volt a formájuk és átlátszóak voltak. A három fiú megbűvölve bámulta jelenséget. Egészen addig le sem vették róla a szemüket, amíg az meg nem indult feléjük. A fiúk fejvesztve menekültek. Percekig rohantak, mire hátra mertek nézni. De nem láttak semmit, ami ne lett volna természetes. Csak a pajta állt ott csendesen elhagyottan.

– Aztán a fiúk szaladtak hazáig. Nem akarták elmondani senkinek, amit láttak, de végül másképp alakultak a dolgok. Ettől a naptól kezdve a fiúk nem tudtak nyugodtan aludni. Amint lehunyták a szemüket, rémálom tört rájuk. Újra és újra átélték álmukban, amit a pajtánál láttak, de álmukban nem tudtak elfutni. Ottmaradtak az ablaknál és a két lebegő alak elérte őket. Érezték a jeges érintésüket és mintha elszívták volna belőlük az életerőt. Borzalmas iszonyatot éltek át, de szerencsére mindig felébredtek. Mind a hárman ugyanazt álmodták és mindig ugyanakkor. Nem kellett több pár napnál és a szüleik észrevették, hogy a fiúkkal valami nincs rendben. Vitték őket a gyógyítóhoz, de az semmit nem tudott kezdeni velük.

– És ekkor egy ember felfigyelt az összefüggésekre. Próbálta rábeszélni a gyerekek szüleit, hogy a három fiút egyszerre kérdezzék ki, de eleinte nem hallgattak rá. Ezt az embert nem becsülték, a városiak haszontalannak tartották. Kevés ilyen ember volt, akinek nem volt valamilyen mestersége. Ők a műhelyek, házak körül végeztek segédmunkákat és cserébe ételt kaptak.

– Aztán pár nap után a fiúk állapota válságosra fordult és a szülök utolsó esélyként meghallgatták a haszontalan embert és egyszerre kérdezték ki a gyerekeket.

– Ez a haszontalan polgár Jonzo Grante volt. A legrégebbi férfi ősöd.

– A fiúk aztán szépen elmondtak mindent. A felnőttek, pedig döbbenten hallgatták. Hosszas, eredménytelen tanácskozás után Jonzo javasolta, hogy egy válogatott csapattal menjenek a pajtához és derítsék fel mi van ott.

– Hamar összeválogatták a csapatot, de végül a vagy száz kíváncsi ember indult el a pajtához. Mind megálltak a pajta kapujával szemben és a kiválasztott csapat tagjai közelebb mentek. Hárman belestek az ablakon, ahogy a gyerekek tették. Jól látták a két csontvázat, de azon kívül semmit nem vettek észre. Kinyitották a kaput és Jonzóval az élen benyomultak az épületbe. Körbeállták a maradványokat, de csak az volt furcsa, hogy az épületben olyan jeges volt a levegő, hogy még a leheletük is meglátszott.

– Jonzo agyában keveregtek a gondolatok. Tudta, hogy van megoldás, de mintha mélyen el lett volna rejtve az agyában. Aztán felhő takarta el a napot, félhomály borult a pajtára. A hideg fokozódott és egyszerre megpillantották a lebegő alakokat.

– Jonzo volt az egyetlen, akit nem kerített hatalmába a félelem. A csapat többi tagja azonnal menekülni kezdett. Ki akartak jutni a szabadba, de közben a kint várakozó tömeg számos kíváncsi tagja a kapuhoz merészkedett, hogy láthassák mi történik odabent. Természetesen a kapuban állók is jól látták a lebegő alakokat, ráadásul azt is láthatták, hogy a két ködszerű kísértet a menekülők nyomába szegődik. Aztán az egész tömeg rohanni kezdett és csak jó kétszáz lépésnyire a pajtától álltak meg és sorakoztak fel újra megnézni mi történik.

– Nem láttak semmit. Csak a pajta állt roskadozva, kapuja kitárva. Az emberek várták, hogy történik valami, de csak Jonzo sétált elő hunyorogva a pajta homályából. Szemét eltakarva nézte az embereket. Integetett, hogy menjenek közelebb, de hosszú percek teltek el, mire néhányan bátortalanul visszakullogtak. Hiába bizonygatta, hogy tudja a megoldást, nem hittek neki, ráadásul ő sem volt túlzottan magabiztos. Végül a bátrabbak közül páran bezárták a kaput és valamennyien visszatértek a városba. Este a város főterén tanácskoztak és arra jutottak, hogy a maradványokat meg kell semmisíteni. Ezt a döntést a tömeg erősen ellenezte. Azt gondolták nem semmisíthetik meg, ami két társukból maradt, ráadásul attól féltek, hogy egyszer ők is erre a sorsra jutnak.

– Végül megoldás nélkül tértek haza.

– Az éjszaka újabb meglepetést hozott azoknak, akik látták a két lebegő alakot. Ugyanúgy, mint a három fiúnak, nekik is rémálom zavarta meg a pihenésüket. Egyedül Jonzo Grante aludt békésen egész éjszaka.

– A következő reggel Jonzo felébredt és tudta a megoldást. Ugyanúgy a semmiből jöttek elő a tudás emlékei, mint a többi embernél a mesterségükről. Csak éppen kicsit szokatlan mesterség volt az övé.

Sikerült meggyőznie a tanácsot, hogy járjanak el az ő utasítása szerint. Jonzo néhány segítőt vitt magával a pajtához. Két mély gödröt ástak és a maradványokat egy-egy előre elkészített faládába rakták és leeresztették a gödörbe. Elsőként annak a nőnek a maradványait, aki elsőként halt meg, majd a másikat. A gödröket betemették és megjelölték, hogy tudják ki nyugszik ott. Aztán nyár végére bekerítették a területet. A pajta állt középen, mellette voltak a sírok, ahogy Jonzo nevezte a maradványok nyughelyét. A pajta a mostani kápolna helyén állt és a legelső sír az, ahol apád meghalt.

– De eddig fiam te is ismered a történetet, mint mindenki a városban.

– Jonzo ki lett nevezve a tanács által gondnoknak az új temetőbe. A rémálmok megszűntek és a kísérteteket sem látták többé. Mindenki elégedett volt. Jonzo szakmáját elfogadták a városlakók, mint bármely más szakmát, és ahogy az szokás volt, senki nem kérdezte mestersége titkait.

– És a tudás ettől kezdve apáról fiúra szállt. Jonzo megházasodott és fia született. A fiú negyven évesen ismerte meg vén apja által a tudást. És lassan kialakult a szokás a családban. A fiúk az iskola elvégzése után, apjuk mellett tanulták a mesterséget. Pontosan úgy, mint a többi mester családjában. A fiúk huszonnégy év gyakorlat után a negyvenedik születésnapjukon vették át mesterséget és vitték tovább a család megélhetését biztosító munkát.

– Ezt a titkot bízta rám az apád, hogy halála esetén tőlem tudd meg.

Az asszony felállt és lepakolta az asztalt. Jim szótlanul várta a folytatást.

– Az emberek teste nem örök életű. Kezdte az asszony.

– Elég egy sérülés, vagy betegség és a test feladja. Szerencsés esetben a test megöregszik, de végül használhatatlanná válik és elpusztul. De a test nem más, mint egy eszköz. A lélek eszköze. A lélek örök életű, de nem öröktől való. Az új lelkek eszköze a test. Ebben az emberi testben fejlődik ki a lélek. Itt éri el azt a szintet, ahonnan tovább léphet a fejlődés újabb szintjére. Ám a lélek a test haláláig nincs tisztában ezzel a ténnyel. Minden lélek a test halálakor szembesül ezzel. A testtől való megválás viszont hosszú folyamat.  Ez elkezdődik a temetés szertartásával és százhúsz évszakon keresztül tart. Ekkor a lélek tovább lép. A lélek további útját nem ismerjük.

– Ahhoz, hogy tovább lépjen, szüksége van a léleknek útmutatásra és energiára, illetve egy helyre, ahol elszakadhat a testétől. Az útmutatást a legöregebb halott adja, az a lélek, akit elsőként temettek az adott temetőbe. Ő az, aki nem léphet tovább, egészen addig, amíg a temetőt be nem zárják és az utolsó lélek tovább nem lépett. Az átalakuláshoz szükséges hely, természetesen a temető. Az energiát, pedig az élő rokonok adják. Azok az emberek, akik felkeresik a halott hozzátartozók sírját az év utolsó napján. Ezen a napon az emberek tudatukon kívül átadják felesleges energiáikat a várakozó lelkek, pedig magukba szívják. Ez a nap a kegyelet napja. Ilyenkor az emberek tömegével mennek a temetőbe, hogy leróják kegyeletüket és emlékezzenek az elhunytakra. Eközben fogalmuk sincs az ünnep valódi okáról.

– És az ember, aki mindezt felügyeli, aki kapocs élők és holtak között a holtak őrzője vagy, ahogy az emberek nevezik a temetőgondnok. Vagyis te fiam. Te vagy az ember, aki gondoskodik róla, hogy a lelkek békében töltsék az időt a tovább lépésig.

– Tudom, felmerül benned a kérdés, hogy ez ennyire egyszerű lenne? Sajnos nem. A holtak békéjét fenn kell tartani. Ez nagyon fontos! Ha a holtak békéjét megbolygatják, nagy baj történik. Ezért a gondnoknak be kell tartani a következő szabályokat.

– Éjszakára bezárja a temetőt. Nem szabad, hogy éjjel élő ember a temető falai között tartózkodjon. Éjszaka az élő ember veszélyben van a holtak városában. Akit éjjel a temetőben a legöregebb halott elkap, annak minden energiáját elszívja. Aki így jár, annak lelke megreked élet és halál között. Egyetlen nap van az évben, amikor az élők sötétben beléphetnek a temetőbe. Ez az év utolsó napja a Kegyelet napja.

– És van egy személy, aki bármikor, vagyis éjjel is beléphet. Ő a holtak nyugalmának őrzője.

– A másik feladat, hogy minden test, kivétel nélkül megkapja a végső tisztességet. Ez azért fontos, mert a szertartás alatt lép ki a lélek a testből a legöregebb halott segítségével. Ezt a szertartást semmi nem zavarhatja meg. Ekkor ismeri meg a lélek az öröklét tényét.

–  Fontos, hogy mit kap ezért az őrző. Az őrző és családja rendíthetetlen egészséget kap, aminek köszönhetően hosszú életet élnek. A fiúk negyven éves korukig csak tanulnak apjuktól, családot alapítanak és segítik apjuk munkáját. Az életük gondtalan és a közösségtől mindent megkapnak, amire szükségük van.

– Ez minden, amit apád megosztott velem és én most átadtam maradéktalanul. Illetve van még valami.

– A halála előtti napon, apád áthívott magával a temetőbe. A gondnoki irodába mentünk. Leült az öreg íróasztal mögé, pipára gyújtott és kivett az asztal titkos rekeszéből egy bőrkötéses naplót. Átpörgette a lapjait és elém tette. Azt láttam, hogy tele van írva, de nem hagyta, hogy elolvassam, hamar visszarakta a rekeszbe. Ha minden igaz, most is ott kell, legyen. Apád azt akarta legyen a tiéd és olvasd végig. A rekesz nyitását is megmutatta, amint akarod, átmegyünk és elmagyarázom.

Szerző: viator