Voltak napok, amikor a főiskolán az utolsó előadás estig elhúzódott. Ilyenkor előfordult, hogy a mi csoportunk volt az utolsóés rajtunk kívül már csak a takarítók és a portás volt az épületben. Ezen a napon nagyon érdekes volt az előadás. Interaktív módon és önfeledten múlt az idő, jó fél órával túlléptük az óra végét. Mivel a laptopom még be volt kapcsolva utolsónak maradtam a teremben, még a tanár is elment, csak annyit kért, hogy a világítást kapcsoljam le, ha végeztem. Hallottam, ahogy végigvonulnak a folyosón és végül a nagy lépcsőknél elveszett osztálytársaim vonulásának zaja. A gépet elraktam, és kiléptem a folyosóra, miután a villanyt leoltottam.
A terem a folyosó legvégén volt. Elindultam a lépcsők felé és meglepett, milyen gyéren van megvilágítva ilyenkor ez a rész. Ahogy a lépcsőhöz értem végigbámultam az épület ellenkező szárnyába vezető folyosón. Eddig talán egyszer jártam arra. Ez a folyosó nem ért itt véget, hanem egy másik épülettel volt összenyitva, ami pár méterrel beljebb helyezkedett el mint amiben most álltam. A végén egy ablak volt és ott balra egy ajtó vezetett a túlsó oldalra. Ez az ablak az utca felé nézett, de mégis olyan sötét volt, mintha lefóliázták volna. Azon a folyosón csak egyetlen lámpa világított, illetve pislákolt, néha ki is aludt. Egészen hátul volt az ablakoknál és ezért igen furcsa hangulatot adott az amúgy sötét folyosónak. Ahogy ott álltam megdöbbentett, hogy milyen csend honol itt a legfelső emeleten. És hirtelen a csöndet halk léptek zaja törte meg. A sötét folyosóról jött a hang, de akárhogy néztem nem láttam senkit. Először a visszhangra gyanakodtam és hátranéztem, de nem láttam ott se senkit. Erősen bámultam újra a pislákoló lámpa felé és bár az lépések egyre jobban közeledtek, továbbra sem láttam senkit. A folyosó végén lévő sötét ablak, mint valami furcsa szempár meredt vissza rám. A léptek már nagyon közel voltak, nem bírtam tovább. Elindultam lefelé a biztonságot nyújtó lépcsőkön, hármasával ugrálva lefelé. A földszinti aulából néztem csak vissza, de nem láttam egyebet, mint sötétséget. Itt világos volt és néhány takarító meg diák lézengett. A portásfülkénél kikértem a ruhatárból a kabátomat és elindultam kifelé. Ekkor valaki utánam szólt.
–    Öcsi ezt itt hagytad!
A hang furcsa volt és távoli, de éreztem, hogy nekem szól hátra néztem, de nem volt senki, aki nekem szólt volna. Ekkor a tekintetem automatikusan a lépcsőház tetejére szegeződött. Egy öreg takarítónő állt ott és az egyik füzetemet lobogtatta a kezében. Irtózatosan ellenkezett minden porcikám az ellen, hogy még egyszer felmenjek oda, de nem volt mit tenni a füzet kellett, felmentem. A legfelső lépcsőfokon állt ez a furcsa kis öregasszony, aki olyan köpenyt viselt, mint a takarítónők szoktak. Kiragadtam a kezéből a füzetemet és már indultam is vissza. Csak pár lépcsőfok után jutott eszembe, hogy meg sem köszöntem. Visszafordultam és már nem volt ott az öregasszony. Felmentem a lépcső tetejére, de sehol nem láttam. Benéztem a két folyosóra is, de nem volt sehol, legalábbis azon ahonnan én korábban kijöttem ott nem volt. Ugyanis itt ugyanúgy égett világítás, de a sötét folyosón már nem pislákolt az a gyenge fény sem. Mint egy rejtelmes végtelen alagút tátongott felém. Ekkor aztán végképp besokalltam és lerohantam a lépcsőn, még a portásfülkénél sem lassítottam, csak rohantam ki az utcára. Itt aztán lassan megnyugodtam és hazamentem.
Másnap késő délelőtt volt órám és jóval korábban beértem az iskolába a büfében egyedül voltam, megkérdeztem a pultos srácot, hogy ismeri-e azt az öreg takarítónőt. Azt válaszolta, hogy ismer mindenkit a személyzetből, de a legöregebb munkatárs férfi és talán ötven éves.

Miután végeztem a főiskolán kalandos életutat jártam be és végül a sors úgy hozta, hogy egykori iskolám kért fel, hogy tanítsak náluk. Munkakezdésem egy neves évforduló évében történt, az iskola 150 éves lett. A történetéről igencsak vaskos könyvet adtak ki, sok képpel. A könyv egyik érdekes története egy grófnőről szólt, aki tanítónőnek tanult és később a főiskolán is kamatoztatta tudását, tanítani kezdett. A háború után, azonban megbélyegezték, nem engedték többet tanítani. Egykori tanítványa könyörült meg rajta és adott munkát számára az ötvenes évektől a főiskola épületében. Takarította a vécéket és folyosókat élete végéig, mivel nyugdíjat nem kaphatott. Ott esett össze az összekötő folyosón a hatvanas évek végén egy péntek délután. Csak hétfőn találtak rá holttestére.

szerző: Gaben