Október elseje volt. Miskolcról autóztam Budapest felé a hármas úton. nem volt túl késő, talán este kilenc óra lehetett és borzalmas vihar söpört végig a környéken. Szerencsére alig volt forgalom, de így is viszonylag lassan lehetett haladni. Az ablaktörlő alig bírta törölni a vizet, a villámok hangjából hallatszott, hogy nem messze csapnak le.
Füzesabonyt elhagyva a felhőszakadás, ha lehet még erősebb lett, de próbáltam ennek ellenére a lehető leggyorsabb sebességgel hajtani, néha talán túl is léptem az útviszonyoknak megfelelő észszerű sebességhatárt. És hirtelen a fényszóró fényében megláttam egy emberi alakot, ahogy közeledtem, láttam, hogy stoppos. Soha nem vettem fel stoppost, most sem akartam, de mégis ilyen időben nem teheti meg az ember, hogy ne vegye fel. Megálltam épp úgy, hogy az ajtón be tudjon szállni, láttam az arcát, fiatal volt talán tizennyolc éves. Rám nézett, majd szépen elhalványult és egy másodperc alatt teljesen eltűnt. Nem igazán lehetne leírni, amit akkor éreztem, de nem hagytam annyiban, fogtam a zseblámpámat és kiszálltam. Körbejártam a kocsit, de nem láttam semmit, pedig addigra az eső is alábbhagyott. Visszaültem a kocsiba és gyorsan elindultam, de alig mentem ötven métert, egy hatalmas kidőlt fa feküdt az úton keresztbe. A törzse legalább két méter átmérőjű volt.
Ha a fiú nem stoppol le, akkor a rossz látási viszonyok miatt észre sem veszettem volna a fát és egy ilyen ütközést nem éltem volna túl.
Következő év tavaszán újra ezen az úton autóztam és eszembe jutott, hogy jártam az ősszel. Megálltam azon a helyen ahol a hatalmas kidőlt fának még most is látszottak a gyökerei. Visszasétáltam abba az irányban ahol a stoppost láttam talán harminc métert sétáltam, amikor a gazban egy kis faragott keresztet pillantottam meg. Rajta felirat és egy kis fénykép, elhúzkodtam a gazt és megnéztem közelről. Le kellet, hogy üljek a fűbe. A képen a stoppos fiú volt.
Azóta végképp nem tudom, hogy felvegyek-e stopposokat.
Szerző: viator