A stég

Késő délután mentünk le fürödni. Mindig ilyen tájban jártunk le, mert ilyenkor már általában nincs nagy tömeg se a parton, se a vízben. És mégiscsak élvezetesebb a naplementében úszni egy jót. Vittem magammal a gumilabdát is, amit két napja vettem az egyik bazárban és ez nagyon jó ötletnek bizonyult, mert képesek voltunk órákon át játszani vele a vízben. Pár száz méterre a parttól volt a jól bevált helyünk, egy homokpad, ahol a víz csak térdig ért. Most is odamentünk és nagyon jól szórakoztunk. Mikor meguntuk a labdát beljebb mentünk úszni egyet. Jócskán bementünk és kifelé versenyt úsztunk és bár nem én nyertem meg, még is nagyon jó volt. Teljesen kifulladva értünk vissza a homokpadhoz. Elnyúltunk a vízben, pihentünk és beszélgettünk mindenféléről.
A nyárról, a vízről, hogy jó lenne mindig így élni, ahogy most nyaralunk. Szó esett még a horgászat rejtelmeiről és hogy milyen jó lenne lejönni éjjel fogni néhány halat.
Ekkor az egyik barátom megszólalt:
–    Emlékeztek arra a srácra, aki fejest ugrott innen? – és a fejével a közeli stég felé intett.
Persze, hogy emlékeztünk, illetve nekem csak mesélték a többiek, mert éppen otthon feküdtem torokgyulladással, de nehéz volt nem emlékezni a történetre, bár két év telt el azóta. A fiú néhány évvel idősebb volt nálunk, magas, barna hajú, izmos. En magam is sokszor találkoztam vele, hiszen majdnem minden nyarat itt töltöttünk mindketten. Igazából közelebbről sohasem ismertem meg, maximum köszöntünk egymásnak, ha találkoztunk, néha még azt sem. Pedig sok barátja volt a helybéliek között. Szinte mindig lehetett tudni, ha lent van a parton, már messziről megismertem a hangját, szóval velem ellentétben nem volt az a visszahúzódó típus. Szeretette, ha figyelnek rá, és néha megpróbált okosabbnak tűnni másoknál és ez nem tette számomra szimpatikussá. Persze sokan vannak így és én ezen csak utólag gondolkodtam el, az események kényszerítő erejének hatására.
Azt hiszem talán ez a viselkedés volt az oka annak is, ami akkor történt, bár ebben teljesen nem vagyok biztos. Nagyon csábító a magyarázat, de ilyenkor mindig eszembe jut, amit apám mesélt nekem, hogy egyszer, amikor még kisgyerek volt, olyan 8-9 éves, mindkét kezébe fogott egy darab drótot majd beledugta őket a konnektorba. Az áramütés szinte kitépte a karját és odébb lökte. Semmi egyéb baja nem történt, ami majdhogynem csoda számba megy. Miután ezt elmondta, megrökönyödve tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott. Mégis miért csináltad? Ő pedig azt válaszolta, hogy nem tudja. Tisztában volt vele hogy nem szabad és hogy nagy valószínűséggel meghal tőle, mégis megtette, mert úgy érezte ezt kell tennie. Talán az ördög suttogott a fülembe – mondta.
Így aztán azt gondolom, hogy az okot, amiért valaki megtesz valamit, legyen az bármilyen logikus vagy esztelen dolog, mindig egy vékony ködfátyol lengi be, amelyik néha visszahúzódik a sötét zugokba, néha viszont áthatolhatatlanul sűrű számunkra.
Annyi bizonyos, hogy aznap nagyon meleg volt. A víz pedig olyannyira kellemes, hogy a legnagyobb forróságból is egyből bele lehetett szaladni, nem is érezve azt a kis rezzenést, amikor a víz először éri el az ágyékodat, mint általában.
A fiú aznap is ott volt, több helybéli haverjával nagyokat kiabáltak, futkároztak a sekély vízben, lenyomták egymást a víz alá, szóval mindent megpróbáltak, hogy felkavarják az iszapot maguk körül. Az egyik srác, akivel már jó ideje viaskodott, megunta, hogy folyamatosan alulmarad, ezért felmenekült a közeli stégre. Arra a stégre. A fiú utána kapaszkodott, ekkor a másik már a kezét a térdére támasztva próbált megszabadulni a felesleges víztől. Megállt mögötte diadalmasan és megkérdezte:
– Akarsz még inni?
– Hagyjál már békén – válaszolta a másik, – majdnem megfulladtam, te hülye!
– Hülyének neveztél? Engem senki nem hülyézhet le csak úgy! Gyerünk ugrás! Tűnés a stégemről!
– Nagy szart, ez nem a te stéged különben se!
– Nem? Majd meglátjuk! – mondta, aztán odalépett hozzá, a karjánál fogva felrántotta és lendületből megforgatva lelökte a stégről.
A srác nagy csobbanással ért a vízbe, majd prüszkölve próbált talpra vergődni.
– Normális vagy??! – kérdezte mikor újra képes volt beszélni. – Ez tiszta idióta, láttátok mit csinált? Majdnem kinyírt! – fordult a többiek felé. De úgy tűnt ők nem találták annyira felháborítónak a dolgot, inkább viccesnek. Csak nevettek rajta.
– Így jártál – mondta az egyik.
– Ez aztán elég lúzer egy ugrás volt – hallotta máshonnan.
A fiú, aki a stég tetejéről kárörvendően vigyorogva nézte végig a jelenetet, most megszólalt.
– Persze, hogy az volt, még rendeset se tud ugrani. Akarjátok látni milyen egy rendes ugrás?
– Rendes mi, te béna pelikán? Na ugorj! – mondta a lelökött srác duzzogva.
– Na csak figyelj és tanulj – válaszolt a fiú, majd két lépést hátrált és elrugaszkodott. Furcsa egy ugrás volt félig hasas, félig fejes, de leginkább meglepő, mert a stég környékén csak derékig ért a víz. Pár pillanat múlva a fiú feljött a vízből. Megrázta a fejét, majd körbenézett.
– A francba azt hiszem felnyaltam egy kis iszapot. De büdös.. – mondta nevetve, majd kóvályogva tett pár lépést előre.
A lelökött srác már hahotázott.
– Na a béna pelikán vízre szállt! Ez aztán szééép volt. Hahaha. Sokat tanultam.
– Jól van te kis pöcs, mindjárt nem röhögsz, most megmutatom a tökéletes fejest. – azzal már mászott is vissza a stégre. Fent megállt és két lépésre a stég szélétől széttárta a karját.
– Most figyeljetek gyíkok, jön a tökéletes ugrás!
A vízbe lökött srác még mindig vigyorogva tett egy lépést a stég felé.
– Ne őrülj már meg. Gyere, inkább ússzunk egyet.
– Inkább figyelj, hé, most figyeljetek! – kiabálta.
A másik srác már nem nevetett, ijedten nézett.
– Ne csináld, nem elég mély a víz. Inkább gyere, verekedjünk. Lenyomhatsz a víz alá… – próbálkozott erőtlenül.
– Kussolj! Megkapod te is, ami jár! Utána. – szólt a fiú a stég tetejéről. A másik önkéntelenül is tett egy lépést hátra, nem a szavaktól, inkább a tekintetétől rémült meg. Mintha nem is az ő szeme lett volna, hanem valaki másé, valahogy…de nem maradt ideje átgondolni, mert közben a fiú elrugaszkodott.

Nem lett újabb verekedés. Azt mondják lehetett valamit hallani, amikor a fiú leérkezett, de én nem hiszem. Ott a csobbanás és a víz amúgy is elnyeli a hangokat. Amikor a teste felemelkedett a vízből és csak lebegett már érezték, hogy baj van. Akkor még magánál volt, beszélt. Állítólag azt mondta, hogy jól van, csak nem tudja felemelni a kezeit. Azt kérte, hogy segítsenek neki felállni.
Egy nyakcsigolyatörés mindig súlyos dolog, ha vízben történik, akkor különösen nehéz megfelelően eljárni. Főleg gyerekeknek. Ők pedig segíteni akartak. Mire valamelyik felnőtt odaérhetett volna, megpróbálták talpra állítani a fiút, ő pedig elájult.
Az orvos később azt mondta, hogy nagy valószínűséggel ekkor halt meg.

Egy kisebb hal ugrott mellettem, arra ocsúdtam fel. A többiek még mindig ott ültek mellettem, de egyikük sem szólt, láthatóan ők is elgondolkodtak. Én pedig arra jöttem rá, hogy nagyon fázom. A nap elé felhők kúsztak és mintha a szél is fújni kezdett volna. Nagyon furcsának találtam, hogy ilyen részletesen emlékszem arra, hogy történt, mintha ott lettem volna, pedig nem voltam és biztos, hogy nem így mesélték el később. Hirtelen arra gondoltam, hogy nem akarok itt lenni tovább, ez a hely nem jó, haza kell mennem most azonnal. Nem a szállásra, hanem igazán hazautazni. Annyira erős volt ez az érzés, hogy egyszerűen felálltam és elindultam kifelé a vízből. A többieknek csak annyit vetettem oda félvállról, hogy kimegyek. Nem tudom, hogy mit válaszoltak, nem figyeltem, de egyetérthettek velem, mert ők is megindultak. Kifelé a stég mellett mentem el, nem akartam ránézni sem, ezért a tekintetemet mereven előreszegezve meneteltem a vízben és vissza kellett fognom magam, hogy ne kezdjek el futni. Azt gondoltam, hogy ha kiérek, azonnal visszamegyek a szállásra, hazatelefonálok, vonatra ülök és hazamegyek.
Pár perc múlva már a parton álltam. Meglepődtem, mert a többiek ott tolongtak mögöttem, pedig azt hittem, hogy jócskán leelőztem őket. Ezek szerint ők is siettek kifelé.
–    Figyeljetek, én… – fordultam hátra hozzájuk.
–    Várj! Hadd törölközzek meg. Megfagyok. – vágott közbe az egyik.
Ellenkezni akartam, de aztán mégsem mondtam semmit. A parti fákat néztem, ahogy a hirtelen támadt szélben mozogtak a levelek. Mire a barátom megtörölte magát, megnyugodtam kicsit. A sürgető érzés, ami vízben jött rám elhalványult. Még mindig éreztem valamit, de csak valahol mélyen, mint ahogy a kihunyt tűz alján parázslik valami. Inkább zavarodott voltam és csodálkoztam, hogy mi történt.
Közben a haverom megszárítkozott.
–    Nem iszunk valamit?  – kérdezte. – Te mondani akartál valamit az előbb, nem? – fordult hozzám.
Nem tudtam mit mondjak. Úgy éreztem nevetséges lenne előadni, hogy most azonnal haza akarok menni, ráadásul megmagyarázni sem tudom igazán, hogy miért.
–    Nem érdekes. – válaszoltam. – Menjünk.
Még mindig úgy gondoltam, hogy jó lenne hazatelefonálni, de hát minek annyira sietni, kicsit később is ráér. Iszok valamit és majd aztán. De aztán mindenképp.

Végül is nem csak egyet ittunk és nem is csak üdítőt én pedig elfeledkeztem az egész dologról. A nyári este pedig magába szippantott minket, ahogy szokott. Még a helyi diszkóba is elmentünk és végül csak valamikor hajnali három óra tájban keveredtünk vissza a szállásra. Nagyon elfáradtam, ráadásul eléggé szédültem is, mert elég sokszor töltöttük újra a poharakat. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak az alvásra. Lerogytam az ágyra, de egy ideig csak körbe-körbe forgott minden. Nem éreztem jól magam és már azt hittem nem is fogok tudni elaludni, de aztán a fáradtság erőt vett rajtam.

Újra a vízben voltam. A homokpadnál álltam, de ezúttal egyedül, a barátaim nem voltak sehol. Csodálkoztam, hogy hogyan kerültem ide. A víz ezúttal tükörsima volt, meleg és valószerűtlenül zöld. Nem volt szél, a levegő meg sem rezdült. Nem tudtam megállapítani, hogy milyen napszak van. Az ég gyöngyház színben játszott. Olyan volt mintha pillanatokon belül ki akarna törni a vihar, csak előtte a természet még vesz egy nagy levegőt és visszatartja. Ahogy körülnéztem láttam, hogy teljesen egyedül vagyok, se a vízben se a parton nincs senki más. Ettől kicsit megijedtem. Hova lett mindenki? Kiáltani akartam, de végül mégsem tettem. Fura, de attól féltem, hogy csak visszhangzana a kiáltásom a semmiben és azt nem akartam hallani. Úgy döntöttem, hogy legjobb, ha most rögtön kimegyek a partra.  Elindultam. A víz szokatlanul hangosan locsogott körülöttem a nagy csendben és ez csak fokozta a szorongásomat.
Ahogy a stég mellé értem, akaratlanul is felpillantottam rá és hirtelen megpillantottam a fiút és földbe gyökerezett a lábam. Azonnal tudtam, hogy ő az. Ott volt a stég tetején és engem nézett. Nagyon furcsa volt a tekintete. Valamiféle gonosz vidámság és gúny bujkált benne. Teljesen elhagyott az erőm. Nem tudtam mást tenni, csak állni és nézni. Még a fejemet se bírtam elfordítani.
–    Akarod látni a nagy ugrást? – kérdezte. Mély, reszelős hangja volt. Teljesen pánikba estem. Ez nem egy normális ember hangja, pláne nem gyereké. Mi ez? De nem tudtam semmit tenni, fogva tartott a szempár. – Hát persze hogy akarod. Mindenki ezt akarja látni! – mondta és nevetett. Végigfutott a hátamon a hideg attól a nevetéstől.
–    Utána pedig megkapod, ami jár – az utolsó szót hosszan elnyújtotta aztán nevetésbe fulladt.
Hátralépett egyet, közben végig engem nézett és ekkor mintha egy villanásra megláttam volna valamit a szemében. Épp csak egy pillanatra úgy tűnt, mintha a fiú nézne rám. Egy rémült szempár, ami segítségért könyörög.
Ne! – akartam kiabálni. – Ne, kérlek ne!  – de csak valami gyönge nyöszörgés tört elő belőlem. A valami a stégen újra elmosolyodott, majd a következő pillanatban elrugaszkodott. Ez már sok volt nekem, egy pillanatra úgy tűnt sikerült kiszakadnom a bűvöletből és elfordultam a stégtől.
De nem jutottam sokáig. A következő pillanatban loccsanás hallatszott majd egy olyan hang, mintha amikor egy nagyobb száraz ágat kettétörnek. Olyan tisztán hallottam, hogy összerezzentem. Őrült módon csak arra tudtam gondolni, hogy tévedtem, ó igen tévedtem amikor azt hittem hogy úgysem lehet hallani a
(roppanást)
hangot. A gondolat úgy röpködött a fejemben, mint egy megvadult lepke. Könnyek folytak le az arcomon. Ki akarok menni – gondoltam. –  Ki akarok menni, kérem, engedjenek ki, én nem tudtam, hogy mégis lehet hallani, nem tudtam, hogy ilyen tisztán…
Aztán megint loccsanást hallottam. Egy hal. Egy hal ugye? Csakis az lehet. Úgy kapaszkodtam ebbe a gondolatba, mint egy mentőövbe. Ha elengedem, végleg elmerülök az őrület tengerében. De legbelül tudtam, hogy nem hal, hanem valami sokkal szörnyűbb. Újabb loccsanások. Majd nevetés. Közvetlenül a hátam mögött. A hólyagom elengedett és a víz egy pillanatra langyosabbá vált az ágyékom körül. Nem kellett hátranézzek, hogy tudjam mi áll mögöttem. Láttam magam előtt a csapzott barna hajat, amibe néhány hínár tapadt, fejet ami valami furcsa rendellenes szögben lógott oldalra, a felpuffadt lilás arcot amint még mindig vigyorog. És éreztem a szagot. Döglött hal szaga keveredett ürülékkel. És akkor megszólalt:
–    Ugye tudod, hogy a szüleid meghaltak. Mind-mind halottak – gúnyos szánalom csengett a hangjában. – De ne félj, én majd vigyázok rájuk… és most velem jössz.
Elhittem, amit mondott, nem akartam, de elhittem. Igaznak tűnt.  Most hozzám fog érni – gondoltam. Hozzám fog érni és akkor sikítani fogok. Addig fogok sikítani, amíg el nem ájulok, vagy amíg le nem húz a víz alá. Mert oda akar vinni.
Ekkor egy hirtelen rándulással kitörtem a mozdulatlanságból és elkiáltottam magam.
A saját kiáltásomra ébredtem. Verejtékben fürödtem, tiszta víz volt a lepedőm. Hajnalodott éppen, ránéztem az órára az asztalon, már elmúlt 5 óra. A többiek még aludtak, senki nem ébredt fel. Pánikhangulatban ugrottam fel az ágyról, felkaptam egy nadrágot és kirohantam a házból, egészen a telefonfülkéig. Ekkor jöttem rá, hogy talán nem hoztam magammal aprót, de szerencsére a nadrágom zsebében találtam. Bementem a fülkébe és tárcsáztam az otthoni számunkat…
Most hét óra múlt tíz perccel. Az állomáson vagyok, nemsokára indulok. Kapkodva pakoltam össze a cuccaimat, a többiek még mindig nem ébredtek fel és ez így jó. Nem akartam magyarázkodni nekik. Firkantottam egy cetlit hogy hazamegyek és eljöttem.
Mindjárt indul a vonat és én nagyon félek. Azóta már vagy tízszer próbáltam hívni az otthoniakat, de nem veszi fel senki. Pedig otthon kell lenniük.
Miért nem veszik fel? Mi történhetett?

szerző: yvorl