Azon a napon egy barátomnál töltöttem az estét. Késésben voltam, mert eldumáltuk az időt, és illett hazaérnem időre, mert vendégeket vártunk. Felpattantam a bicajomra és elindultam. Ismertem egy kilométerekkel rövidebb utat. Már jócskán sötét volt és olyankor utáltam arra menni, mert az út az erdő és a temető mellett vezetett, ráadásul nem volt közvilágítás, de akkor mégis úgy döntöttem, hogy arra megyek, mert semmi kedvem nem volt anyám sértődését elviselni pár perc késésért.
Óvatosan tekertem, mert az út nem volt valami jó. Az erdő felől az út mellett nagy bokrok nőttek. Sajnos a temetőt nem takarta semmi, elnézni sem mertem arra annyira féltem. Az összes temetős horrorfilm legapróbb részlete is az eszembe jutott. Dőlt rólam a víz, és nem a fáradtságtól. Egyre gyorsabban tekertem. Éppen elhagytam a temető nyitott kapuját, mikor kiugrott valami a bokorból és elkapta a lábamat. Majdnem leestem a bringáról. Rövid ideig úgy éreztem bepisiltem annyira elernyedtek az izmaim a félelemtől. Őrült sokáig tartott, míg felismertem, hogy egy kutya az. Megértem levakarni magamról, mert nem akart elengedni csak tépte a nadrágszáramat eszeveszettül. Sokáig küzdöttem vele, míg végül egy nagy rúgás árán elengedett és nyüszítve elfutott. Mivel úgy álltam meg, hogy a montit a legnagyobb sebességbe hagytam nehéz volt vele elindulni. Az első tekeréskor még a földet néztem és úgy vert az ijedtségtől a szívem, mint a légkalapács.
Amikor újra felnéztem, egy ember állt a keskeny út közepén, de olyan közel, hogy megértem kikerülni. A hirtelen manővertől elveszítettem az egyensúlyomat és belehajtottam a bozótosba és jó nagyot estem. Visszanéztem, hogy ki volt az, de már nem láttam senkit.
– Mi van ma velem? Kérdeztem magamtól.
Kezdtem átkozni a napot. Mire hazaértem teljesen leizzadtam, féltem és a fejem is megfájdult. Lefeküdtem és nem érdekeltek a vendégek sem, akik megtisztelték a jelenlétükkel családunkat.
Másnap kipihenten és nyugodtan ébredtem. Minta semmi nem történt volna tegnap este. Épp indultam volna ismét a barátomhoz, hogy a tegnap félbeszakadt beszélgetésünket befejezzük, mikor észrevettem, hogy nincsenek meg az irataim. Csak tegnap hagyhattam el, amikor elestem. Kénytelen voltam visszamenni a helyszínre. Rövid keresgélés után végre meg is lett. Hajolok le kedvenc kis irattartómért, amikor valami iszonyatos szag csapja meg az orromat. Széthúztam a bozótot és egy lábon akadt meg a tekintetem. Úgy kezdett dobogni megint a szívem mintha csak egy vödör kávét ittam volna meg.     Jobban elhúztam a bozót ágait, amikor egy kezet is megláttam. Nincs kétség, egy ember rohad a bozótban. Hívtam a rendőrséget. Gyorsan kiértek, és elkezdték felderíteni, hogy mi történhetett. A halott szívéből egy nagy kés állt ki. Az arcát is láttam. Ekkor le kellett ülnöm. Tegnap is őt láttam. Miután felvették az adataimat egy darabig, még messzebbről néztem az esetet, hallottam, hogy a doki megállapította, már három napja halott. Nem is értem, hogy miért nem éreztem este ezt a borzalmas szagot? Talán annyira féltem, hogy nem is fogtam fel. Aztán lassan gondolataimba merülve hazatoltam a biciklit.  A rendőrök még egyszer eljöttek hozzám, hogy feltegyenek pár kérdést és aztán pár nap alatt feledésbe merült a dolog. Nemsokára teljesen kihevertem ezt a kalandot, de soha többet nem mentem arrafelé és nem is fogok.

szerző: Gaben