1990 nyarán az egész családom a balatoni családi nyaralónkhoz utazott. Ez a hely volt a legkedvesebb nekem a világon. A nyaralónk egy kétszintes családi ház  a hátsó udvarban egy kisebb vendégházzal, nagyon közel a vízhez. Érkezésünkkor nagybátyámék és unokatestvéreim már ott voltak és rögtön nekiláttak beosztani a házat, hogy minél kényelmesen elférjünk. A hangulat nagyon jó volt. Hamar kiderült a „beosztás”, megtudtuk, ki hol fog aludni. A közben megérkezett újabb családtagokkal együtt, már nem fértünk el a házban, ezért a kisebb unokatesóim nagy örömére, velem hármasban majd a hátsó házban fognak aludni. A hátsó kis házikó egy komplett külön lakás volt, konyhával, fürdőszobával és két szobával. Az egyik szobában épphogy elfért két ágy a másik viszont szép nagy és világos volt. Valójában ez a ház volt a család első nyaralója, még a húszas években dédnagyapám építette és ők nyugdíjas éveiket itt is töltötték halálukig. Velük lakott még a lányuk is, aki a városka könyvtárában volt könyvtáros, de már ő sem élt. Aztán nagyapám és két fia felépítették elé az új nagy nyaralót és a hátsó kis épületbe nem is nagyon járt senki.

Amikor az öreg zárat nyitogattam eszembe jutott, hogy akkor jártam a házban utoljára, mikor az öreg Anna néni még élt. Rémesen utáltam az öregasszonyt és mindig úgy látszott, hogy ő is utálja a család összes tagját. Ő itt élt télen-nyáron és amolyan kötelesség jelleggel minden nyaralásunk alkalmával hátra kellett hozzá menni, beszélgetni és illett meghívni az étkezésekre, amit anyám különösen nehezen volt képes elviselni. Apám elmondása szerint Anna néni mindig ilyen volt még fiatal korában is. Az ajtó kinyílt, beléptem a két kölyök pedig mellettem berohant, hogy elfoglalják az ágyakat a kisebbik szobában. Anyám figyelmeztetett, hogy mielőtt bepakolunk, a házban ki kell takarítani, mert már évek óta csak szellőztetve volt, de takarítva nem. Előre elképzeltem, hogy majd milyen dohos lesz a levegő, de igen meglepődtem, mert kellemes rózsaillat terjengett és a házban teljesen tiszta volt minden, még por sem volt lerakódva. Ekkor ért oda anyám és ő nem is lepődött meg nagyon, elmondta, hogy nagybátyámék egy hete voltak itt takarítani és akkor ezt is kitakarították, csak ő nem is gondolt rá, hogy megtették.

Persze nem is sokat foglalkoztam a ház tisztasági állapotával, végül is az ember tizenkilenc évesen nyár közepén, a Balatonon nem sokat ad ilyesmire. Lementem a partra és élveztem az életet. Estére grilleztünk és általános jó hangulat volt. Éjfél felé két unokatesóm, akik velem laktak a házban elmentek aludni, végül is még elég kicsik voltak, Dani a nagyobbik csak 13 éves. Mi az öregebb családtagokkal sokáig ott maradtunk és tátott szájjal hallgattuk családunk legöregebb élő tagját, Gyula bácsit, aki pár nap múlva tölti be a kilencvenedik évét. Gyula bácsi nagyapám és az előbb már emlegetett Anna néni öccse volt és elég későn született, jóval fiatalabb volt, mint a testvérei. Rengeteg érdekes dolgot mesélt a családról és más dolgokról is, ami nekem nagyon tetszett, de Anna nővérét sosem említette, rákérdezni pedig nem mertem, mert egyszer apám olyasmit mondott, hogy megromlott a viszonyuk már sok évvel Anna halála előtt. Elmúlt két óra, mikor a kis ház nyitott ajtaján át Dani futott ki, egyenesen apjához szaladt és azt mondta, valami felébresztette. Senki nem foglalkozott a gyerekkel, lerendezték azzal, hogy rosszat álmodott, egyedül Gyula bácsi ráncolta a homlokát. Nem sokkal ezután mindenki lefeküdt. Még sokáig bámultam az ablakon át a csillagos eget és elgondolkodtam Gyula bácsi történetein, elképzeltem milyen lehetett a környék, amikor a miénken kívül csak másik két ház volt a parton. Aztán lassan álomba gondolkodtam magam.

Lassan eltelt egy hét és a családi vakáció véget ért. Nagyon szomorú voltam, mert korábban az egész nyarat itt szoktuk tölteni, de mióta nagymamám meghalt a szüleim nem engedtek le egyedül, és ebben az évben különösen rosszul jött ki, mert a gyerekkoromtól megszokott itteni barátaim csak pár nappal az után érkeznek, hogy mi elutazunk. Szóval eléggé nyomott volt a hangulatom emiatt. Eljött az utolsó nap és a reggelinél nagybátyám rám nézett és legnagyobb meglepetésemre a következőket mondta.

  • Misikém, te már nagyfiú vagy, tulajdonképpen felnőtt ember, egyetemista. Szüleiddel arra gondoltunk, hogy itt maradhatnál a nyár végéig, ha kedved van hozzá. És arra is megkérnénk, hogy vigyázz a következő két hétben unokatestvéreidre is.

Nem tudok olyat mondani, ami nagyobb örömet okozott volna akkor nekem, pedig elég sok feladatot kaptam, ugyanis a nagy házat felújítják és pár nappal a család elutazása után egy hétig egy festőbrigád dolgozott a házban, és nekik néha kellett segítenem. Este a család elutazott miután mindent százszor megígértem a végén Gyula bácsi jött oda hozzám megszorította a kezemet és annyit mondott, ha úgy érzem, tudnom kell valamit, akkor hívjam fel. Ezt nem nagyon értettem, de nem is nagyon érdekelt, mit magyaráz az öreg, alig vártam, hogy egyedül maradjunk.

Teltek a napok és nagyon élveztem, hogy „nagyfiú” vagyok, jól kijöttem a kölykökkel is a barátaim is megjöttek és nagyon jól éreztük magunkat. Egyik este erős vihar volt és utána napokig esős idő. Beszorultunk a házba és így elég unalmas volt az élet, a két gyerek elszórakoztatta magát a játékaikkal, de én ettől csak még unottabb lettem. Ekkor eszméltem rá, hogy milyen hatalmas mennyiségű könyv van a házban, régi kiadású, de nagyon jó állapotú könyvek. Szerettem olvasni, úgyhogy keresgélni kezdtem és találtam is egy könyvet, olvastam már, de most jó kalandnak tűnt az újraolvasása. Alighogy belekezdtem jöttek a kölykök, hogy nekik most át kell menni a szomszédba, mert ott várják őket a barátaik. – Remek. Gondoltam és kikísértem őket a kapuig.

A nagy ágyon elterülve olvastam és lassan elaludtam a könyvel a kezemben. Csak estefelé ébredtem fel, mikor unokaöccseim hazaértek és erős zörgéssel táplálkozni kezdtek. Felébredtem és a könyv nem volt sehol. Benéztem az ágy alá és mindenhová, amit el tudtam képzelni, de nem volt meg. – Alvajáró lennék. Gondoltam, de nem túl komolyan. Aztán a könyvespolcra néztem és a könyv ott volt pontosan ahonnan levettem. Hogy miként került oda fogalmam sem volt. Aztán este sokáig olvastam a könyvet és csakúgy, mint délután elaludtam mellette. Reggelre a könyv sehol, megnéztem a polcon és újra helyén volt. A hátamon futkosott a hideg, szabályosan félni kezdtem, de a csodálatos időjárás és az éhes unokatesóim hamar kizökkentettek a képzelgésemből és nem is történt semmi hasonló, amíg a fiúk el nem utaztak, bár a nagyobbik gyakran panaszkodott arra, hogy valami nem hagyja aludni, de nem tudta megmondani, hogy mi az.

Végre egyedül maradtam a nyaralóban, most minden az enyém volt, de ha akkor tudtam volna, amit most, akkor soha semmilyen körülmények között nem maradtam volna.

Pár napja megismerkedtem Anitával, aki egy büfében volt nyári munkás és ezen a napon felajánlottam, neki, hogy hagyja ott a munkaadója által kínált kis lyukat és költözzön hozzám. Elfogadta, pedig nem is mertem remélni. Egy évvel idősebb volt nálam és ugyanabba a suliba járt, mint én, de ott sosem láttuk egymást. Este elmentem és megvártam, míg végez, majd átköltöztettem kis házikómba. Megmutattam neki a házat és felajánlottam, hogy aludjon a nagyszobában én meg majd a kicsiben. Végigterült a nagy ágyon és megkérdezte, hogy nincs e kedvem inkább itt aludni vele. Nem mondtam nemet.

A kinti hőség ellenére a szobában eléggé hűvös volt ezért behoztam még egy vastagabb takarót is. Anitát lenyűgözte a sok könyv és egyszerre többet is levett a polcról beléjük lapozott, majd mikor szóltam, hogy jöjjön vacsorázni letette őket az asztalra és aztán már ott is hagyta. Az este további részéről azt gondolom kár szót ejteni, de tény, hogy életem első ilyen estéje volt és talán az egyik legszebb is.

Reggel mikor felébredtem Anita nem volt mellettem, de hallottam, ahogy a fürdőben szöszmötöl. Belépett a szobába és szólt, hogy menjek reggelizni. Kiderült, hogy már jó korán felkelt és volt a boltban is, és míg én aludtam ő nagyon finom reggelit készített. Az asztalon egy csokor rózsa volt. Mikor megkérdeztem, honnan van azt válaszolta, hogy a ház mögött rengeteg rózsa van. Persze ezt én is tudtam, de nem nagyon foglalkoztam a dologgal. Anita később dolgozni ment én pedig a strandra, de még indulás lőtt észrevettem, hogy a tegnap elővett könyvek, újra a helyükön vannak, de most úgy gondoltam, biztos ő tette vissza őket.

Már közeledett a szezon vége és Anitával teljesen egymásba gabalyodtunk. Egyik este az egyik fiókban régi családi fényképeket találtam és őt nagyon érdekelték. A képeket nézegetve rengeteget kérdezett, mígnem előkerült egy kép, ami Anna néniről készült, amint épp a ház teraszán ül. A kép egyébként nem sokkal halála lőtt készült.

  • Ő ilyenkor hol van? Kérdezte.

Meglepődtem a kérdésén, és elmondtam, hogy már pár éve meghalt. Erre rám nézett és megkért, hogy ne viccelődjek ilyesmivel.

  • Nem viccelek. Mondtam.

Nagyon komolyan nézett rám és közölte, hogy ne nézzem hülyének, mert ettől a nénitől kapja minden reggel a friss rózsát a kertben. Na, ettől én is elkezdtem komolyan nézni és egyáltalán nem voltam vicces hangulatban, elmondtam Anitának a könyvek dolgát is, mire ő elmondta, hogy amióta itt van, valaki mindig rendet rak a konyhában, mire megjön és eddig azt hitte, hogy az öreg néni az és nem is értette miért nem mutattam be neki. Amikor ez történt már késő este volt és be kell vallanom, félni kezdtem. A barátnőmön is láttam, hogy fél, de nagyon meglepődtem, mikor közölte, hogy itt egy kísértettel állunk szemben és a legjobb, ha megpróbálunk vele kommunikálni. Anita ötlete még jobban megrémisztett, de nem akartam mutatni, mennyire félek, tulajdonképpen a vécére sem mertem kimenni, pedig már nagyon kellett volna. Aztán azt találta, ki, hogy tegyünk egy kísérletet a könyvekkel, tegyünk párat az asztalra és figyeljük éjjel, mi történik velük. Így is tettünk és nem sokkal utána lefeküdtünk. Ezúttal úgy éreztem, inkább félelemből bújtam közelebb Anitához. Végül nem voltam elég kitartó és elaludtam, úgyhogy barátnőm ébresztett fel. _

– Odanézz! Mondta!

És néztem, de jobban szerettem volna nem látni, amit láttam. Ott állta Anna néni a polcnál és a könyveket rakosgatta helyükre. A szó szoros értelmében lemerevedtem, nem tudtam megszólalni, de Anita nem volt ilyen ijedős és megszólította.

– Anna néni! Mondta.

– Reggel megint találkozunk a virágoknál? Nagyon szépek.

Erre a kísértet ránk nézett és megindult felénk, a levegőt a szobában nem éreztem többnek nulla fokosnál, a leheletünk pedig meglátszott. Ahogy közeledett valami borzalmas iszonyatot éreztem és az volt az érzésem, hogy ez a valami szörnyen gonosz. Félelmemben ordítani kezdtem és Anitán is láttam, hogy már nem annyira akar beszélgetni vele. Aztán a jelenés elkezdett a föld felett lebegni, majd testét előrenyújtva, repülve jött felénk. Ezután semmire nem emlékszem, a következő pillanatom az volt, hogy reggel van és Anita ébresztget. Kiderült, hogy ő is éppúgy nem emlékszik semmit többre, de furcsamód őt nemhogy elijesztette az esti dolog, hanem inkább felcsigázta az érdeklődését.

– Ilyenkor szoktam kimenni virágért. Mondta.

– Nézzük meg ott van-e!

Ebben a szép napfényben sokkal bátrabb voltam, és úgy ahogy voltam egy szál gatyában kimentem vele a ház mögé. Azt gondoltam, kizárt, hogy ott legyen most is. De ott volt és most nem volt olyan ijesztő, mint este és teljesen valóságosnak láttam. Egy kis rózsacsokrot adott át majd elsétált és befordult az épület sarkánál. Utána mentünk, de már nem volt sehol.

Attól a naptól Anita már nem dolgozott a büfében és eredetileg az volt a tervünk, hogy lent maradunk a tanév kezdetéig és majd itt lakunk és nagyokat kirándulunk. De én nem akartam több éjszakát itt tölteni és ezt meg is mondtam neki.

– Ne butáskodj.

Mondta és elkezdett rábeszélni a maradásra, és ragaszkodott hozzá, hogy megoldást találjunk a rejtélyes kísértetre. Hagytam magam rábeszélni, de olyan szorongással vártam az éjszakát, amilyet még sosem éreztem. Aznap Anitának még volt pár dolga és nem sokat foglakozott a történtekkel és este néhány barátjával kimentünk fürdeni a tóra. Csodálatos este volt és a víz is kellemesen meleg, de valahogy nem voltam olyan felszabadult, mint máskor. Gyula bácsi jutott eszembe. – Vajon mit akart azzal, mondani, amit búcsúzóul mondott? Egyre húztam az időt, a hazatérés előtt, de végül csak haza kellett mennünk. Elmúlt éjjel egy óra, mikor beléptünk a házba és ekkor már tudtam, hogy itt már soha többé nem fogom magam jól érezni. Egyből a szobába mentem és Anita sem sokat vacakolt a fürdőben, lefeküdtünk, de megegyeztünk, hogy a villanyt nem fogjuk lekapcsolni. Ezúttal nem történt semmi, de reggelre a lámpa le volt kapcsolva. Az érzés, hogy alvás közben teljesen ki vagyok szolgáltatva ennek a lénynek rettentően megijesztett. Elhatároztam, nem töltök itt több éjszakát. De Anita reggelre még erősebb vágyat érzett a kutatásra és megkérdezte, hol halt meg a néni és azután hol temették el. Ekkor jöttem rá, hogy a haláláról semmit nem tudok, de arra emlékeztem, hogy körülbelül merre lehet a sírja, mert a temetésen ott voltam. Anita kis rózsacsokrot szedett a ház mögött, ahol most nem volt senki és elindultunk a temetőbe. Elég nehezen találtam oda a sírhoz és nagyon meglepett, hogy mennyire gondozatlan. Mellette pár lépéssel dédszüleim sírja gyönyörűen gondozva volt, de ezen látszott, hogy soha senki nem gondozta. Rátettük a virágot aztán álltunk egy darabig, majd visszasétáltunk a házhoz. A konyhában példás rend volt, pedig mindent széthagytunk, mikor elmentünk. Teljesen elment a kedvem a Balatoni nyaralástól, vágytam vissza Pestre, és még aznap el akartam utazni. Anita megkért, hogy maradjunk még egy éjszakát, mert neki másnap még dolga van. Mivel előző éjjel sem történt semmi, összeszedtem magam és belementem a dologba. Az estét egy kellemes éttermi vacsorával töltöttük, majd a kikötőben sétáltunk, egy árusnál vettem Anitának egy nyakláncot, nem volt nagy szám, egyszerű acélból készült és egy érdekes delfin formájú medál volt hozzá. De ő nagyon örült neki és ez nekem elég volt a boldogsághoz. Megint későn értünk haza és most valahogy nem tudott zavarni a ház és a kísértet sem, hosszasan szeretkeztünk és utána el is aludtunk. Reggel sokáig aludtam és mikor felébredtem Anita nem volt az ágyban, csak egy csokor rózsa. Felkeltem kimentem a konyhába, végigjártam a házat, de nem volt sehol, a kulcs belülről volt a házban és zárva volt az ajtó. Visszamentem a szobába leültem az ágyra és kezembe vettem a kis csokrot, jobban megnéztem és megfagyott bennem a vér. A csokor az volt, amit előtte nap kivittünk a temetőbe, megismertem a madzagról, amivel át volt kötve.

Anitát kezdtem keresni először újra a házban, aztán hátrarohantam a rózsákhoz, és akkor ott állt Anna néni kísértete. Rám nézett és vérfagyasztóan nevetni kezdett, majd megindult felém…

Egy kórházi ágyon tértem magamhoz, anyám ült az ágy mellett és látszott rajta, hogy életében nem aggódott még ennyit.

Elmondta, hogy a szomszédok találtak rám, a ház mögött feküdve teljesen meztelenül és ők hívták a mentőket és rendőröket, de ennek már több mint egy hete. Azonnal Anitáról kérdeztem, de anyám, mivel nem ismerte nem tudott mit mondani, de azt tudta, hogy a lány, akinek a holmija és iratai a házban voltak eltűnt és azóta is nagy erőkkel keresik. Ne sokkal később egy nyomozó jött hogy kikérdezzen, elmondtam mindent és teljesen hülyének nézett, majd közölte, hogy gyanúsított vagyok, de nem mondta, hogy mivel gyanúsítanak. Kértem szüleimet, hogy Gyula bácsit hozzák be hozzám, de kiderült, hogy nem sokkal azután, hogy utoljára láttam szívrohamot kapott és azóta ágyhoz van kötve.   Ebben az évben kimaradtam az egyetemről és kórházról kórházra jártam, hátha ki tudnak gyógyítani a téveszméimből és pánikrohamaimból. Évek teltek el mire kezdtem feldolgozni az eseményeket, de Anitát sosem találták meg és ez valószínűleg már életem végéig nem hagy megnyugodni.

És nemhogy a régi házba de még az újba sőt a környékre sem mentem soha többet, egészen 2008 augusztusáig. Apám utolsó kívánsága volt, hogy abban a balatoni kisvárosban temessük el, ahol a nyaralónk állt. A temetés után elvittem anyámat a nyaralóhoz, sok minden megváltozott azóta a környéken, alig ismertem rá. Megálltam a kapuban de nem voltam képes rá, hogy belépjek. Megkértem, hogy hívjon a fel, ha végzett, addig én szétnézek a környéken fel alá autóztam, majd egy hirtelen gondolattal kimentem a temetőbe, gondoltam még egyszer elbúcsúzom apámtól, legalább most nem lesz ott a gyászoló rokonság. Besétáltam a temetőbe és megálltam a nagy halom koszorú előtt. Apámat a nagyszüleire temették és ahogy ott álltam eszembe jutott Anna néni sírja. Megtettem a pár lépést a sírig, ami most is teljesen gondozatlan volt, kicsit széthúzkodtam a gazt, hogy jobban szemügyre vegyem a kis kőkeresztet a kereszt jobb szárán valami lógott, odanyúltam és leakasztottam onnan.

A nyaklánc volt, amit Anitának vettem tizennyolc évvel ezelőtt megfeketedett, de a delfin alakú medál még mindig szépen csillogott. Elsötétült előttem a világ.

Most 2009. januárja van, egy vidéki idegszanatórium lakója vagyok már lassan négy hónapja. Ma a főorvos úr kérésére leírtam a történetemet, hátha segít a gyógyulásomban.

Anyám ma meglátogatott és hozott egy régi megsárgult borítékot. Azt mondta, hogy ezt Gyula bácsi hagyta rám még 1991-ben halála előtt, de akkor nem merte átadni, mert félt, hogy árthat vele, most viszont úgy érzi pont azzal ártott, hogy elhallgatta előlem.

A borítékban egy régi kézzel írt naplót találtam és egy rövid kézzel írt üzenetet.

Ma elkezdem olvasni a naplót…

Szerző: viator