A vidéki városka egyetlen iskolájában kicsöngettek az utolsó óráról. Péntek volt, ilyenkor még nagyobb öröm kilépni az suli kapuján. A srácok pillanatok alatt eltűntek, kisebb nagyobb csapatokban vidáman indultak haza. Az intézmény előtti kis téren néhány fiú gyülekezett, valamiért ők nem siettek annyira. Pontosan a tőlük elvárható módon viselkedtek, Viccelődtek ugratták egymást, egészen addig, amíg az iskola kapujában meg nem jelent egy vékony alacsony fiú. A srác lassan, bizonytalanul dugta ki a fejét az ódon tölgyfakapun, mintha az utcán háborús harcok folynának.
– Ott jön! Kiáltották a téren várakozó fiúk kórusban.
– Gyere már kisköcsög, úgy sem menekülhetsz!
A vézna fiú még pár pillanatig gondolkodott az iskola biztonságot adó légkörének határában. Aztán kilépett. Tudta jól mi vár rá. Tudta, hogy bántani fogják, de már megszokta. Elsős volt, amikor rászálltak az osztály nehézfiúi és még most, hogy hetedikesek lettek sem múlt el az állandó szekálás. Verték, megalázták, ellehetetlenítették, ahol csak tudták. Gyűlölt iskolába járni és utált minden gyereket, akit csak ismert. Megtehette volna, hogy marad még az iskolában, amíg kínzói megunják és szétszélednek, de tudta jól, hogy másnap ezt is megtorolnák rajta. Állandó zaklatói csoportjába kilenc fiú tartozott. Persze voltak mások is, akik alkalmilag zaklatták, de az a kilenc mindenen túltett. Elsétált a kaputól vagy húszlépésnyire, mikor a fiúk elindultak felé és körbe vették. Bálint a bandavezér nagyot lökött rajta, Zalán végigterült a tér poros talaján. Ahogy földet ért könyökét durván megsértette, annyira vérzett, hogy még Bálint és Norbi, akik a legérzéketlenebb és leggátlástalanabb gyerekek voltak az iskolában is meglepődtek.
– Na, a kisköcsög elrontotta a játékunkat!
– Menjünk innen, nehogy beszennyezzen a vérével!
– Hülye kis faszszopó, menj haza anyucihoz panaszkodni!
Aztán, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, otthagyták saját vérében fekvő társukat. Az iskola portása a portásfülke ablakából végignézte az eseményt, de nem tett semmit. Közben néhány járókelő lépett Zalánhoz, de nem fogadta el a segítséget. Gyilkos indulat lángolt a szemeiben és olyan modorban utasította el a segítségére siető felnőtteket, hogy az igazán illetlenség volt. Papír zsebkendőt szorított a sáros vértől mocskos könyökére és sietve haza indult. A hosszabb utat választotta és szerencséje volt, nem találkozott senkivel ellenségei közül.
Édesanyja, mint mindig, aznap is meleg ebéddel várta. Mikor meglátta a fiát, elejtette a tányért, amit éppen kezében tartott.
– Uram Isten mi történt veled kisfiam? – Csak nem megint az osztálytársaid bántottak?
– De igen, megint ők voltak. Mondta Zalán csöndesen, lehajtott fejjel.
– Legyenek átkozottak! Sziszegte az anya.
Mikor édesanyja megvizsgálta a sebet, jobbnak látta, ha bemennek a kórházba. Amíg a sebet fertőtlenítették és később, mikor összevarrták, élénk fájdalmat érzett, de nem érdekelte. Tekintete sötét volt és még mindig nem múlt el az indulat. És ez az indulat csak egyre mélyült, aztán szép lassan, de nagyon keményen gyilkos bosszúvággyá alakult. Egyre többször jutott eszébe, sőt már azon kapta magát, hogy magában mormolja édesanyja szavait.
– Legyetek átkozottak!
Zalán napjai az iskolában ezután sem lettek könnyebbek, de most már másképp fogta fel az ellene irányuló viselkedést. Közömbössé vált, de annyira, hogy az már idegesítő volt azok számára, akik örömüket lelték bántalmazásában. Már majdhogynem odáig jutott a dolog, hogy megunták a zaklatását, hiszen sokkal érdekesebb egy olyan alany a gyerekek válogatottan gonosz tréfáihoz, akin látszik, hogy mennyire szenved.
– Légy átkozott! Mormolta magában.
Miközben a Bálint nevű bandavezér a hátizsákjának teljes tartalmát kiszórta a tanterem első emeleti ablakán. És ahogy múltak a napok, ez a két szó mélyen belevésődött a lelkébe. Nem vágyott másra, mint ártani. Megátkozni azt a kilenc fiút. Tudni akarta, hogy szenvednek, és úgy gondolta megérdemlik, hogy átéljék a kínt, fájdalmat, félelmet és megaláztatást, amit ő átélt az elmúlt hét évben. Persze sok gyerek álmodozik arról, hogy az ellenségét – már, ha egy gyereknek van, ilyen- legyőzze, elpusztítsa. És kezdetben Zalán sem különbözött egy átlagos hetedikestől, aki bosszút akar állni az őt ért sérelmekért, talán csak abban, hogy az ő szándéka nem múlt el egy kiadós alvás után. Bosszúvágya napról napra erősebb lett. De ez az érzés nem csak közömbössé és ez által kicsit védettebbé tette, hanem egyre jobban megmérgezte a lelkét. Néha még édesanyja is megijedt fia viselkedésétől. Zalán nem tudta és nem is akarta megmagyarázni, hogy mi zajlik benne, de megszállottan hitte, hogy úton van a megoldás felé.
Három éve már, hogy az utcájuk mögötti erdőbe járt sétálni a kutyájával. Eleinte persze az akkor még pár hónapos kutyussal a városban sétált, de egyik este összetalálkozott Bálinttal és két „alattvalójával”, akik ezúttal nem csak Zalán, hanem a pár hónapos kiskutya kínzásában is nagy örömüket lelték. Zalán már megszokta, az efféle bántalmkat és szerencsére a kutyust is meg tudta gyógyítani az állatorvos. De soha többet nem mentek a városba. Az erdő, ami addig félelmetesnek tűnt egyre hívogatóbb lett Zalán számára. És még az utcára sem kellett kimennie, hiszen a kert végi kiskapun könnyen kijutott az erdő felé. És ezeket a sétákat azután, sem hagyta el, hogy a bosszúvágy teljesen a hatalmába kerítette. Ráadásul, egyre beljebb merészkedett az erdőbe, olyan ösvényeken is továbbment, ahonnan régebben visszafordult volna. És a legfontosabb, ami megváltozott, hogy már nem félt a sötétben. Sétái egyre hosszabbra nyúltak, de soha nem annyira, hogy édesanyja aggódni kezdjen miatta.
Lassan, keservesen, de kihúzta az iskolában a téli szünetig. Abban az évben korán leesett a hó, de ennek ellenére minden nap megtette a sétát az erdőben. Korábban szerette a karácsonyt. A hangulatot, ahogy szeretetben együtt van azokkal az emberekkel, akiktől nem kellett félnie, akik szerették. De ebben az évben elmaradt a karácsonyi hangulat, valahogy egyszerűen nem érezte. Közömbösen vett részt a karácsony esti családi összejövetelen és miután késő este a családban mindenki nyugovóra tért neki nem jött álom a szemére. Mélázva bámult a havas tájra szobája ablakából. Vágyott az erdőbe. Sétálni akart a hó és a telihold által teremtett ezüstös éjszakában. A kutya nélkül indult el. Elment odáig ahol az erdő szélétől nem messze a kis játszótér és a tűzrakhely van. Innen ágaztak el a kisebb ösvények több irányba. Volt egy kedvence, az, amelyik egyenesen nyugatra tartott és átkelt a dombon, megkerülte a tavat, ami az erdő közepén volt, hogy aztán újra a domb város felőli oldalán csatlakozzon az észak felé vezető ösvényhez és visszatérjen a tűzrakó helyhez. Olyan határozott vágyat érzett, hogy végig sétálja ezt a legalább hat kilométeres utat, hogy nem is gondolkodott sokat, elindult. Hideg volt, legalább mínusz tíz fok és ilyenkor a legkevésbé lehet ködre számítani, de ahogy elérte a befagyott tó partját, hirtelen keletkezett köd vette körül. Az ösvény jól látszott, de csak pár méter hosszan. Nem baj neki ennyi is elég volt, ismerte annyira már a helyet. Az elmúlt három évben legalább százszor sétálta végig ezt az utat és tényleg jól ismerte. De most, olyat látott, ami eddig vagy nem volt ott, vagy mindannyiszor elkerülte figyelmét. Egy ösvény ágazott le arról, amelyiken eddig minden alkalommal sétált. Az önbizalma ugyan egy leheletnyit elhalványult, de valami belső késztetés elindította a lábait az ismeretlen úton. Itt a köd, mintha kevésbé sűrű lett volna, és miután száz lépést haladt határozottan javult a látótávolság. És volt még valami, amit eleinte nem is vett észre és csak akkor tudatosult benne, amikor már fél órája letért az ismert ösvényről. Egyre inkább melege lett és a hótakaró is vékonyabb volt. Aztán újra sűrűsödni kezdett a köd és volt pár pillanat, amikor az orra hegyéig sem látott, majd hirtelen, egyik lépésről a másikra a köd teljesen eltűnt, csakúgy, mint a hó. A fiú egy furcsa ligetes erdőben találta magát. Nem volt aljnövényzet, az ösvény kivételével mindent zöld moha borított a fák, viszont feketék voltak, mintha megégtek volna. Előtte, nem több mint százlépésnyire az ösvény véget ért és egy kis házikó állt, ablakaiban meleg fény világított. Kopogott és mivel nem kapott választ hevesen kalapáló szívvel benyitott az ajtón. A házikó egyetlen helyiségből állt. A berendezés egyszerű volt. Jobb oldalon rég letűnt világot idéző nyitott tűzhelyes konyha, a tűzhelyen lobogott a láng ez adta a fényt. Középen asztal egyszerű deszkákból és ugyan ilyen székek körülötte. A bal hátsó sarokban pedig ágy helyezkedett el, szépen megágyazva, mintha csak arra várna, hogy valaki belefeküdjön. Zalán belépett és rendkívül vonzónak találta a helyet. Leült az asztalhoz és úgy gondolta megvárja azt, aki itt lakik. Hosszú ideig ne. történt semmi azon kívül, hogy olyan ólmos fáradtság lepte meg, amilyet még sosem érzett. Ezen a helyen az egyébként gátlásos és visszahúzódó fiú valamiért teljesen természetesnek érezte, hogy befeküdjön az idegen ágyba és szinte azonnal el is szenderült.
Már jó mélyen aludt, mikor nyílt az ajtó, megérkezett a ház gazdája. Egyből az alvó fiúra nézett.
– Hát megjöttél végre. Mondta vidáman.
– Már nagyon vártalak.
Megfogta az egyik széket, az asztal mellet és az ágyhoz vitte, leült és csendesen figyelte a fiút. A ház lakója különösen furcsa teremtés volt. A nő egyszerre látszott fiatalnak és nagyon öregnek. Olyasmi hatást keltett, mint mikor a filmek végén a fiatal főszereplőt az utolsó jelenethez öregre maszkírozzák. Megfogta Zalán kezét és lehunyt szemmel hosszasan mormolt valamit. Olyan volt, mint a haldokló mellett imádkozó pap. Abban a percben, hogy abbahagyta a fiú szeme felnyílt. Összerezzent, amikor meglátta a nőt, de valami furcsa nyugalom vett erőt rajta.
– Ki maga? Kérdezte a fiú.
– Az kedveském, akinek az ágyában fekszel.
– Elnézést kérek! Mondta Zalán kissé meglepett arccal.
– Nem is tudom, hogy kerültem az ágyba.
– Azt kérdezed, ki vagyok?
– Az, aki hozzásegít a vágyaid beteljesítéséhez.
– Az, aki megszabadít attól, amit a legrosszabbnak gondolsz.
A nő felállt és a tűzhelyéhez lépett.
– Gondolom, szívesen innál egy csésze teát. Mondta.
És meg se várva a választ elkezdett vizet melegíteni egy kis üstben a tűz fölött. Amíg a víz felforrt két bögrét tett az asztalra és a tűzhely melletti szekrényből egy tálca teasütemény is előkerült. Zalán közben az asztalhoz ült és gyanakodva szemlélte meghatározhatatlan korú vendéglátója ténykedését. A tea elkészült, mégpedig olyan finomra, amilyet a fiú el sem tudott addig képzelni. És a sütemény sem maradt el ízben a forró italtól.
– Na, szóval! Kezdett hozzá a nő.
– Azért vagy itt, mert elnyertél egy lehetőséget.
– Hogy miért ezt ne kérdezd, én sem tudom.
– Egy lehetőséget, hogy kilenc alkalommal beteljesüljön, amit kívánsz. Kilencszer és nem többször.
– Rajtad áll, hogy elfogadod-e a felkínált lehetőséget.
– A szerződés akkor köttetett meg, amikor először élsz a lehetőséggel. Ha életed végéig nem használod fel egyik lehetőséget sem, akkor a megállapodás tárgytalan.
– És mit kell tennem ezért? Kérdezte a fiú.
– Semmit kedveském semmit. Egyelőre.
Zalán gondolatai messzire szálltak. Meg se hallotta az utolsó mondatot. Már tudta mit fog kezdeni ezzel a lehetőséggel. Aztán egyre álmosabb lett és az előbbihez hasonló erős fáradtság lett úrrá rajta. Háziasszonya az ágyhoz kísérte, megcsókolta a homlokát és ezután a fiú azonnal elaludt.
December 25-én kápráztató kék ég és napsütés csillogott a havas tájon. Zalán csak akkor ébredt fel, amikor édesanyja reggelizni hívta. A saját ágyában feküdt és nem igazán tudta eldönteni, hogy furcsa álma mit jelentett. Ha egyáltalán álom volt. Aztán a téli szünetben, talán a karácsony hatásától és természetesen ellenségei távollétéből megenyhült a bosszúvágya. És ő maga sem tudta eldönteni, vagy bátrabb lett vagy nagyobb bizalma lett az emberekben, de újra a városban sétált esténként. Eleinte egyedül aztán már a kutyust is vitte. Egy darabig úgy tűnt nem folytatódnak a bántalmazások, de az is igaz, hogy egyszer sem találkozott senkivel diáktársai közül. Aztán az iskola is elkezdődött, de a kilenc fiú ezután sem lett hozzá kedvesebb. Továbbra is az utcákat rótták minden este kedvencével és úgy tűnt itt nyugalma van. Egészen péntek estig.
Ezen a napon megenyhült a Januári időjárás és ennek, illetve, hogy másnap nem kellett iskolába menni köszönhetően délután öt óra körül sok gyerek volt az utcán, főleg a parkban. Zalán látta ezt és úgy döntött, hogy a park szélén lévő járdán sétálnak tovább. Nem szerette ezt az utat, mert a járda mellett vezetett a város főutcája, ahol ilyenkor igen nagy volt a forgalom. Magának se vallotta volna be, de látszott, hogy siet, még a vizslát sem engedte megállni, hogy szimatoljon kicsit. Már-már úgy tűnt észre sem veszik, mikor az egyik hatalmas platánfa mögül Bálint és Norbi ugrottak elő. Pont az a két ember, akit mind közül legjobban gyűlölt. Aztán lassan a háta mögötti bokrokból előlépdelt a banda többi tagja is. Bálint idióta vigyorral bámult a képébe és a háta mögül egy pisztolyt húzott elő. Persze nem volt igazi. Csak egy karácsonyi ajándék. Egy hülye gyereknek az idióta szüleitől.
– Jó kis pisztoly mi? Mondta Bálint.
És közvetlenül Zalán orra alá dugta a fegyvert, miközben a többiek félkörben a fiú háta mögé álltak.
– Be vagy szarva kisköcsög?
– Pedig sajnos ez nem igazi.
– Csak apró műanyag golyókat lő ki, de biztosíthatlak, hogy nagyon fáj.
– Látom, már nagyon várod, hogy kipróbáld. Vihogott Bálint.
Zalán a sírással küszködött, de nem a félelem, hanem a tehetetlen düh okozta. A fiúk hirtelen hátulról lefogták, hogy moccanni sem tudott és tökéletes céltáblává vált Bálint számára. A golyók csattogtak Zalán testén és tényleg nagyon fájt. Szerencsére a téli ruha sokat felfogott. Szerencsétlen kutya, akinek pórázát görcsösen markolta gazdája, magát megadva feküdt a földön. Aztán Norbi kérte el a pisztolyt és folytatta, amit társa elkezdett, de ő már észrevette, hogy a kutya is ott van. Szerencsétlen állat egy darabig apró vinnyogásokkal tűrte a fájdalmat, majd hirtelen megvadult és kitépte magát Zalán kezéből. Az út felé menekült és azonnal elütötte egy autó. A hatalmas ütéstől legalább öt méter magasra felrepült és élettelen teste éles csattanás és a csontok ropogásának fájdalmas hangjával ért földet pontosan középen, Zalán és Norbi között. A banda tagjai szinte azonnal elfutottak. Zalán a vizsla mellé térdelt és meg sem hallotta a kutyáját elütő gépkocsi vezetőjének durva szitkozódását. Valószínűleg a pasas jóval a megengedettnél gyorsabban hajtott, vagy ittas volt, mert miután látta, hogy a kocsinak nincs túl nagy baja gyorsan beült és elhajtott. Amit Zalán érzett csak az tudja elképzelni, aki már átélt ilyet. Gondolatai elhagyták a halál fel nem fogható valósága járta át teljes értelmét. Ölébe vette kedvence elernyedt testét és elindult vele haza. Már nem érdekelte a kerülő út. Ment a parkon keresztül. A sziklakertet körülvevő padokon ott ültek ellenségei. Közvetlenül mellettük ment el. Bálint újra elé állt, de mikor Zalán ráemelte tekintetét hang nélkül félreállt. A bandavezér szívét egy eddig ismeretlen érzés szorította össze. A félelem.
Zalán szülei Nem tudták kihúzni fiúkból, hogy mi történt, úgy kellett megtudják másoktól. Volt néhány szemtanú, főleg gyerekek. Bejártak az iskolába felkeresték a gonosztevők szüleit, de nem tehettek semmit. Nem tehettek, mert Zalán, egyszerűen nem volt hajlandó panaszkodni, sőt egyáltalán nem beszélt a dologról.
A banda tagjai többet nem bántották, sőt néhány hét után meglepő dolog történt. Bálint a fő gonosz egyik szünetben odalépett hozzá haverjai pedig körülállták a fiút úgy, mint régen. De nem bántották. Bálint lehajtott fejjel bocsánatot kért.
– Figyelj Zalán! Szólította életében először nevén osztálytársát.
– Sajnálom, ami a kutyáddal történt és bocsánatot kérek, amiért olyan szemetek voltunk veled.
Aztán Bálint egy hirtelen mozdulattal hátrafordult és a mögötte állókat félrelökve kirohant a teremből. Bár a banda már nem sokáig maradt egyben, de Norbi már aznap átvette a bandavezér szerepét, Bálintot pedig kiközösítették.
Zalán az utóbbi pár hetet teljesen magába zárkózva töltötte, sokszor meg se hallotta, ha szóltak hozzá. Akkor ott a park mellett egy gondolat indult meg a fejében. Úgy gondolta, hogy mindenki annyit kapjon, amit másoknak ad. Már nem tűnt álomnak az erdei kis házban eltöltött éjszaka. Tudta, hogy ki fogja próbálni. Ha álom volt legfeljebb nem történik semmi, ha valóság, akkor minden úgy történik, ahogy történnie kell. Eldöntötte, hogyha működik, Bálint lesz az utolsó. Alaposan fel akart készülni, ütős átkot akart szórni kínzóira.
– De vajon mi lehet az, ami az embert mindenhová elkíséri
– Az árnyék.
– Ettől senki nem szabadulhat meg.
– Árnyéka még a halott embernek is van.
– És ha valaki fél az árnyékától az előbb utóbb a saját halálát fogja kívánni.
Nincs szörnyűbb dolog a világon, mint mikor nem hisznek az embernek, de még szörnyűbb, amikor az életét veszélyeztető rémségekről beszél, de nem hisznek neki, sőt kinevetik, bolondnak tartják.
Egyenként mondta ki a kívánságát. Először a banda legjelentéktelenebb tagját átkozta meg. Nem kellett sokat várnia. A fiú már másnap nem jött iskolába.
A dolog működött a szerződés megköttetett.
A maradék nyolc fiú cseppet sem sajnálta szenvedő társukat, jókat poénkodtak azon, hogy megbolondult. A fiú pár nap után az elmegyógyintézetbe került.
A következő átkokat csak egy hónappal később szórta a banda tagjaira. Ezúttal közvetlenül egymás után három fiút taszított az őrületbe. Úgy jártak ők is, mint az első. Azt állították, hogy az árnyékuk megtámadja, őket mikor egyedül vannak, beszél hozzájuk és volt, amelyik azt tartotta, hogy az árnyék fojtogatni kezdte. Az iskolába már csak a maradék négy bandatag járt és már egyáltalán nem tartották viccesnek a haverok „betegségét”. Mert a fiúkat kezelő orvosok egyértelműen valamiféle elmebetegségre hivatkoztak és a gyerekeket kórházban tartották, mivel csak nyugtatók hatása alatt múlt el a látomásuk.
Aztán megtörtént az első haláleset. A legelőször megátkozott fiú másfél hónapos kezelés után hazakerült a kórházból. Enyhébb nyugtatókat kapott és már hinni kezdtek benne, hogy meggyógyult. Aztán egyik reggel, amíg édesanyja elszaladt a boltba a fiú kimászott negyedik emeleti lakásuk ablakából és a mélybe vetette magát. Zalán ezt a napot választotta, hogy újabb két bandatagot küldjön társaik után. És másnap megtörtént az újabb tragédia. Az egyik fiú, akit előző nap átkozott meg, amint észrevette árnyéka aljas viselkedését, úgy döntött, hogy minden gyógyszert bevesz, amit a lakásban talál. Úgy mondták, a nagymama szívgyógyszere végzett vele.
Ami a gyerekekkel történt az egész iskolára, sőt az egész városra s rányomta a bélyegét. A szülők valamilyen titkos kórról beszéltek és többen állították a városi ivóvíz okozza a bajt. Volt, aki erős hittel állította, hogy ez Isten büntetése bűneikért és az efféle beszűkült gondolkodásúak még nem is tartoztak azok közé, akik a legnagyobb képtelenségeket állították. A tavaszi szünetre már csak hat bandatag élt ám a két főkolompost Zalán nem akarta még megátkozni, úgy gondolta jobb lesz, ha félelemben tartja őket, amíg megkapják a kegyelemdöfést. A négy megátkozott fiú továbbra is az elmegyógyintézetben volt és kettőt közülük szülei húsvétra hazavittek. Úgy gondolták képesek lesznek vigyázni rájuk abban a pár napban.
Tévedtek.
Ahogy a nyugtatók hatása enyhült. A fiúk újra látták az árnyékukat. Egyikükre olyan pánikszerű rémület tört rá, hogy a szülők nem tehettek mást, mint azonnal mentőt hívtak, de a fiú, mire a mentőorvos beadhatta volna a nyugtatót egy vérfagyasztó sikoly kíséretében meghalt. Később azt mondták, halálra rémült. A másik pedig egyszerűen eltűnt. Napokig keresték és végül a szőlőhegyen egy elhagyott pincében találtak rá. A pince sötétjében nincs árnyék, így akart menekülni. Mire rátaláltak már nem volt benne élet. A tavaszi szünet végére több szülő úgy döntött nem engedi iskolába a gyerekét, az osztályok hiányosak voltak a hangulat pedig nyomasztó. Csak Zalán érezte magát egyre jobban. A tanulmányi eredményei megjavultak és ő volt az egyetlen, aki tudta, nem kell félnie a „titokzatos kórtól”. Egyik nap a vécében találkozott össze Bálinttal, abban a vécében ahol korábban oly sokszor bántalmazták és kényszerítették megalázó dolgokra. Látta Bálint szemében a félelmet, az egykori bandavezér nem tudni miért, de érezte, hogy Zalánnak köszönhetik a bajt. Zalán mélyen Bálint szemébe nézett, nem szólt hozzá, de tekintetet elárulta, hogy ő is sorra kerül.
De előbb Norbert. Az átok rajta fogott leghamarább. Zalán még az első órán megátkozta és Norbi, már a következő órán, furcsán kezdett viselkedni. Eleinte, mintha valami olyasmit nézne, ami mások szemének láthatatlan, összevissza forgolódott óra közben. Aztán egyszer csak szelíden mosolyogni kezdett majd hahotázó nevetésbe tört ki. Szép csendesen megőrült. Ő volt az, aki a banda tagjai közül legtovább élt. Nyolcvanöt évvel később halt meg egy elmegyógyintézetben, aminek már több mint hatvan éve a lakója volt. Azon a napon mikor Norbit a mentő elszállította az iskolából, Bálint eltűnt. Úgy gondolta, minél messzebb kerül Zalántól, annál nagyobb esélye lesz a túlélésre. Neki Zalán, még három napot adott és utolsóként őt is megátkozta. Bálint testét hónapokkal később kiszáradva találták meg Szerbiában egy elhagyott területen. És azon a nyáron Norbert kivételével a banda maradék tagjai is befejezték rövid földi életüket.
Zalán a következő tanévtől az iskola legjobb tanulója lett. Később kitűnő eredményekkel végzett az orvosi egyetemen és pszichiáterként arra áldozta életét, hogy olyan problémákkal küszködő gyerekeken segítsen, mint amilyen ő volt. És Zalán lett az első orvos, aki nem mindjárt valamilyen kórral magyarázta a gyerekek problémáit, hanem először megvizsgálta, hogy pontosan mi van a háttérben. Hosszú életet élt. Nyolcvannyolc évesen, még dolgozott az általa alapított klinikán. Szinte ott élt, családja nem volt, otthonának kis orvosi szobáját tartotta. És egy csendes karácsony estén, éppen a gyerekeknek mesélt a klinikán, mikor úgy érezte elgyengül a karja. Többé nem tudott felállni. Az ügyeletes nővérek hordágyra fektették és a szobájába vitték az öreg professzort. Az egyik nővér az ügyeletes orvosért futott a másik pedig a magukra hagyott gyerekekhez.
Zalán bénultan feküd az ágyon meleg elégedettség járta át egész testét. És ekkor a folyosóról kellemes meleg fény áradt be, sokkal erősebb, mint amit a folyosón lévő lámpák adnak. Az ajtó lassan kinyílt. És a fényből az a nő lépett elő, aki oly sok évvel ezelőtt vendégül látta azon a karácsony éjszakán.
– Hát újra találkozunk kedveském. Szólt a nő.
– Gondolom most eljött, hogy behajtsa a tartozásomat. Mondta a professzor.
– A tartozást már megfizetted.
– Pontosan azt vártuk tőled, amit tettél.
– Létrehoztad ezt a helyet és megmentettél sok jobb célra szánt lelket.
– Megdolgoztál érte, hogy tovább léphess.
– Most magammal viszlek, hogy magasabb szinteken is elvégezd a dolgodat.
Ekkor a nő, aki az elmúlt majd egy évszázadban semmit nem változott az öreg professzor ágyához lépett és megfogta erőtlen kezét.
Mire az orvos és a nővér a professzor szobájához ért ő már nem volt sehol.
szerző: viator-Gaben