Khaltor a kikötőváros a Nagy Szárazföld legnyugatibb részén épült, legmagasabb pontja sem volt feljebb, húsz méternél a tenger szintje felett. Ezt is úgy hordták össze a katedrális építésénél keletkezett törmelékből és a kitermelt földből. Ha másra nem is, de arra kiválóan alkalmas volt, hogy a világítótornyot ide építsék. A torony körül kis kövezett tér volt. Gyakran volt itt sok ember, néha többen, mint a vasárnapi nagymisén a katedrálisban. Nem másért várakoztak itt sokszor napokon, de nem ritkán heteken keresztül az emberek, mint egy kiáltásért, amit a toronyból hallhattak az őrtől. Fent a torony erkélyén éjjel nappal két ember figyelte a tengert, hogy jelenthessék a hajók közeledését. Így volt ez azon a novemberi délelőttön is 912-ben. A megfigyelő nagyot rikkantott..

– Vitorla!
– Vitorla? Suttogták az emberek.
Nem vártak vitorlás hajót vissza a kikötőbe és néhány hóbortos nemes úr hajóját leszámítva nem is futott ki már vagy tizenöt éve vitorlás a városból. Csalódás futott végig a főleg asszonyokból és gyerekekből álló tömegen. A várakozók közül mindenkinek volt valakije a tengeren, kinek a férje, kinek az apja egytől egyig tengerészek, akikről már hetek, hónapok óta nem kaptak hírt. A következő egy óra feszült várakozással telt. Ennyi idő kellett miután az őrök megpillantották a hajót, hogy le is tudják olvasni a zászlót távcsövükkel. Az idő lassan telt, de végre lekiáltott az őrszem.
– Nem ismerem ezt a zászlót. Kiáltotta az alatta álló tömegnek, majd utasította a másik őrszemet, hogy azonnal induljon a kikötői rendőrségre. Azonosítatlan hajónál az volt az eljárás, hogy a révkalauzt rendőri kísérettel küldik a fedélzetre.
A kikötőből alig egy óra elteltével kis gőzhajtású csónak futott ki a közeledő vitorlás irányába, fedélzetén a révkalauzzal és hat fegyveres katonával, valamint a kormányossal. A szél alig lengedezett, de ez nem adott okot, hogy a hajó a vitorláinak legalább felét továbbra is felhúzva tartsa. A hajó egyre közeledett, már szabad szemmel is jól látszott, hogy egy kétárbócos szkúner, de olyan fajta, amelyiket még a múlt század ötvenes éveiben építettek. A furcsa hajó érkezésének hírére komoly tömeg gyűlt össze a kikötőben. Az emberek, mintha vártak volna valamit ettől a régimódi szkúnertől. Amikor a hajó olyan közel volt, hogy akár a kiáltást is meghallották volna a partról a vitorlák leereszkedtek. De nem úgy, mint mikor a matrózok szépen lenegedik egyenként, hanem egyszerűen lecsúsztak az árbócokról. Ekkor kezdett feltűnni, hogy nincsenek is matrózok a fedélzeten. A lendület lassan a partig vitte a kormányos nélküli hajót, ahol rézsút a kövezett kikötőnek ütközött, erősen megreccsent és nem mozdult többet. Hiába vártak, nem jött elő senki. A hajó vége felől rémülten kiáltott valaki.
–    Ide emberek!
A hajó tatjához a révkalauz csónakja volt kötve. A kormányos holtan feküdt a gőzgép mellett.

2.

Jonas Smith nemrég érkezett a városba. Alig volt több huszonnégy évesnél és sokakat meg is botránkoztatott, hogy ilyen tejfeles szájú hajózási szakértőt küldött a minisztérium. Jonas dolga nem volt több mint vitás kérdéseket eldönteni és szakvéleményt mondani hajózással kapcsolatos ügyekben. Elődje egy öreg kapitány volt, aki nem kevesebb, mint negyvenkét évig töltötte be a posztot. A hivatallal szolgálati lakás és jó fizetés járt, ezért az ifjú Smithnek minden esélye megvolt, hogy családot alapítson, pocakot eresszen és elődjéhez hasonlóan az irodájából vigyék a ravatalra. Ez bizonyára így is lett volna, ha a hivatalba lépését követő napon nem fut be az a rejtélyes szkúner a Csillagfény.
Jonasnak a kikötői hatóság képviselőjeként együtt kellett kivizsgálnia az esetet a városi rendőrséggel. Napokon át tartott a hajó átkutatása, ám semmi bizonyítékra nem akadtak, de még csak a legapróbb jelét sem találták annak, hogy mi okozta a legénység teljes eltűnését a révkalauzzal együtt, a halott kormányos vesztét pedig végképp nem tudták megmagyarázni. Nem találtak rajta még egy karcolást sem, nemhogy halált okozó sérülést. A rendőrség mivel bizonyítékot nem talált, hamar lezárta az ügyet és még arra sem vették a fáradságot, hogy a hajó származását megállapítsák. A kísértethajót– ahogy a városi nép nevezte- egy dokkba vontatták és senki nem kívánkozott vele foglalkozni tovább.
Az ifjú hivatalnokot azonban nem hagyta nyugodni a dolog. Megrögzötten szkeptikus volt a kísértethistóriákkal kapcsolatban. Fiatalon betöltött hivatala is józan gondolkodásának volt köszönhető, mintegy a biztosítótársaság hálájaként. Hálásak voltak, mert bebizonyította, hogy a Johannesburg nevű hajó nem valami ördögi véletlen folytán veszett bele az óceánba, hanem jól kitervelt biztosítási csalás áldozata volt. Jonas úgy gondolta, hogy rejtélyek nem lehetnek a hajózásban, éppen ezért nem hagyott fel a kutatással. A jelentését ugyan megírta az esetről, de elhatározta, hogy megoldja a Csillagfény misztikus ügyét.
Az ilyen nyomozást, egy ennyire öreg hajóról leginkább a levéltárban volt érdemes kezdeni. Hamarosan kiderült, hogy a Csillagfény nem idegen hajó. Ebben a városban építették 852-ben és még abban az évben elindult első útjára. A hajót rendelésre építették, egy kutató expedíció számára, mégpedig olyan módon, hogy a legénység viszonylag nagy kényelemben, akár több évig tartó hajóutat is nélkülözés nélkül bírjon ki. A víz készletek jóval meghaladták a szokásosat és a rakodótér is élelmiszerrel volt megpakolható, ennek megfelelő jól zárható vízmentes rekeszekben. Mint azt a törvény előírja a vitorlás összes tervrajza és adata másolatban az irattárban hevert, nem kevesebb, mint hatvan éve. Eddig nem volt nehéz dolga Jonasnak, de még mindig csak a hajó építéséről talált feljegyzéseket, de semmit nem tudott meg arról, hogy a 852 es kifutás után, milyen sorsa lett a szkúnernek.
Napokba telt, mire hosszas kutatás után egyetlen hírre talált, de ez sem volt hivatalos, csak egy újságcikk 855-ből.

„ELTŰNT A CSILLAGFÉNY
Értesüléseink szerint a városunk kikötőjéből 852 áprilisában kifutott Csillagfény, vitorlás szkúnert a Nagy Szárazföld Hajózási Felügyelete eltűnté nyilvánította. A hajóról utoljára 852 telén tettek bejegyzést a Nyugati Föld hatóságai, mikor Mantia kikötőjében élelmiszert vásároltak. A hajó tudományos kutatást készült végezni a bolygó déli sarkvidékén, ezért feltételezhető, hogy a zord egyenlítői tél végzett velük.”

Jonas már kezdte is a magyarázatot magában felépíteni az egyenlítői jégbe fagyott hajóról, amit aztán az olvadás elengedett és az áramlás észak felé sodorta, de érezte, hogy túl sok a szükségszerű véletlen az elméletében. Egyszer még át kell vizsgálnia a hajót, gondolta és a tervrajzokkal a kezében levonult a kikötőbe.  A hajón minden változatlan volt, mióta legutóbb a fedélzeten járt. Tudta, hogy nem találhat semmit, amit eddig nem látott, hacsak nem olyan rejtekhelyet talál, ami eddig elkerülte a figyelmüket. A tervrajzon szerepelt egy érdekes dupla válaszfal a kapitány kabinja és a konyha között. Leginkább azért volt érdekes, mert semmi nem indokolta, hogy ott legyen, hacsak nem valami titkos helyiséget rejt magában.
Négy napig tartott, de megtalálta a rejtekhelyet. A dupla válaszfal egy kis szobát rejtett. Nem volt nagyobb, minthogy egy ember éppen be tudott lépni. A falon beépített fiókok voltak. Az egyik fiókban ott hevert a hajónapló és még egy kézzel írt könyv, amin jól látszott, hogy valakinek a naplója volt, de Jonas számára ismeretlen nyelven írták. Úgy döntött egyelőre nem osztja meg felfedezését a hatóságokkal, hazavitte a két könyvet tanulmányozni.

3.

Jonas Smith dolgozószobája íróasztalánál ült és úgy nézett az előtte fekvő vaskos hajónaplóra, mintha feneketlen mélységet bámulna. Egy hónapja, hogy megtalálta a két könyvet, azóta nem volt nyugta. Újra és újra olvasta a hivatalos hajónaplót és nagyon várta az embert, aki lefordítja a másik könyvet. A másik napló, mint kiderült a tudományos expedíció vezetőjének az útinaplója volt, a Keleti Világról származó gróf Silvas-é, aki az anyanyelvén jegyezte le gondolatait. Jonast az térítette vissza elmélyedéséből, hogy fázott. Lassan felkelt és megállapította, hogy a szobában már egy darab tüzelő sincs, felvette kiskabátját és elindult az udvarra fáért. A teraszra lépve észrevett egy züllött munkásosztálybeli alakot, aki éppen a ház első bejáratán próbált bejutni.
–    Mit akar jóember? Kiabált rá.
–    Jonas Smith urat keresem. Válaszolt furcsa akcentussal a szakadt ruhás férfi. – azt mondták le kell fordítanom neki valami Keleti írást, azért vagyok itt.
Jonas meglehetősen meglepődött azon, hogy egy rakodómunkás fog neki segíteni, de a kíváncsiság legyőzte az aggályait és betessékelte a férfit.
–    És mondja, honnan tud egy, már megbocsásson, hm, rakodómunkás olvasni? Csúszott ki az ifjú hivatalnok száján az illetlen kérdés.
–    Tudja az én hazámban mindenkinek kötelező iskolába járni már vagy száz éve. Válaszolta a munkás.
– Egyébként a nevem Salent.
Jonas részletesen elmagyarázta Salentnek, hogy mit vár tőle és a kezébe adta a naplót, de nem árulta el, hogy honnan van. És Salent olvasni kezdett. Eléggé lassan ment és Jonas türelmetlen kérdései csak lassították a dolgot. Salent olvasott, Jonas pedig jegyzetelt, lassú, de alapos munkával elkészült egy lefordított változat. De az újabb napló sem magyarázott meg egyet sem a hajónapló hihetetlen bejegyzéseiből, csak újabb kérdéseket vetett fel, olyanokat, amit akkoriban nem volt tanácsos megkérdezni komoly társaságban, különösen egy komoly hivatalt betöltő embernek nem.

913 tavaszára Jonas Smith-nek lassan elment a kedve a hajónapló misztikuma után kutatni. Nem jutott semmire és még csak említeni sem merte társaságban a hajóval és annak rejtélyes útjával kapcsolatos gondolatait. A teremtés ünnepének napján, ami a tavasz első napját is jelentette, hazafelé sétált és azon töprengett elmélyülten, hogy ideje letenni a további kutatásról és elhatározta, átadja a naplókat a rendőrségnek. Amikor a házához ért két ember állt a kapuban. Az egyik Salent volt, aki a naplót fordította a másik viszont úriember forma, de eddig még nem látta egyik előkelő társaságban sem.
–    Mr. Smith! Szólította meg az idegen úr, akinek hasonló akcentusa volt, mint Salentnek.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam! – Gróf Silvas vagyok.
–    Silvas? Kérdezett vissza Smith.
–    Igen. Szólalt meg Salent. A napló írójának unokája.
–    Hát, kerüljenek beljebb! Invitálta vendégeit bizonytalanul Jonas.
Silvas úr először a naplót akarta látni és miután meggyőződött valódiságáról egy meglepő és meglehetősen furcsa ötlettel állt elő.

folytatása következik…

szerző: viator