A bosszú

A Balaton partján van egy nagyon szép nyaralónk. Amolyan régimódi stílusban épült, valamikor a huszadik század első éveiben. Nagyszüleim úgy mondták, hogy egy gazdag kereskedő építtette még 1902-ben és az ő birtokában volt egészen addig, míg a világháború után államosították és négy lakrészesre építették át. Eleinte az ötvenes években munkáscsaládok jártak ide pártbeutalóval, aztán mikor teljesen tönkrement értékesítették. Ekkor került a családom birtokába a négyből két lakás. A másik kettőt pedig szintén egy család vette meg, így mondhatni mindig békés családias hangulat uralkodott a házban.
A kert tele volt hatalmas platánfákkal, fenyőkkel és rengeteg virággal. Csodálatos hely volt és kisgyerekkoromtól itt töltöttem minden nyarat. Valamelyik családból mindig volt lent egy-két nagymama és nem volt gond, hogy a népes gyereksereg itt élvezze a vakációt. Előfordult, hogy unokatestvéreimmel, bátyámmal és öcsémmel, illetve a másik család hasonlóan szép számú gyerekeivel akár tizenöten nyaraltunk csak mi gyerekek a villában. Ezek a nyarak olyanok voltak, mintha a paradicsomban éltünk volna, semmire nem volt gondunk és soha nem unatkoztunk. A vízpart, még száz méterre sem volt tőlünk.
A tizenegyedik születésnapomat ünnepeltük, ami mindig a nyaralás egy lényeges eseménye volt. Július huszadikára esett és ilyenkor rendszerint nem csak a nagyszülők, de az egész család itt töltötte a szabadságát.
Este a tábortűznél Attila, aki a másik család tagja volt, de mégis olyan közel állt hozzánk, mint bármely unokatestvérem, szótlanul ült. Más alkalmakkor ő volt a társaság középpontja, mindig viccelődött és fáradságot nem ismerve mozgásban volt állandóan. Egyébként tizenhat évével ő volt köztünk a legidősebb. Látszott, hogy rossz kedve van és, mintha elvágyódott volna a társaságunkból. Nagymamája meg is kérdezte tőle, hogy mi a baja, de ő csak merengve annyit mondott, hogy semmi. Na, erre elkezdődött a viccelődés.
–    Biztos szerelmes a fiatalember – mondogatták.
–    Hagyjatok békén! Kiabálta, és dühös tekintettel befutott a házba.
Nem is törődött vele senki, jó volt a hangulat és azt se bántuk, hogy a tortából több marad.
Másnap ebéd után levonultunk a strandra, de a megszokottól eltérően Attila nem jött velünk a vízbe. Szólt, hogy majd jön nemsokára, de még beszél valakivel. Aztán jött is, de nem egyedül. Egy feltűnően jóképű szőke fiúval sétáltak a térdig érő vízben. Mikor megláttam rögtön feléjük indultam, mögöttem a többiek elég nagy zajt csaptak.
–    Attis gyere labdázni! – hívtam.
Látszott, hogy újra visszatért a jókedve és mikor mellém ért játékosan lefröcskölt.
–    Úszom egyet a haverommal és jövök.
A másik fiú, aki valamivel idősebbnek látszott nála, ekkor rám nézett és mosolyogva kacsintott. Hideg kék szeme volt és az arca valószerűtlenül szabályos, kedves. Csak egy pillantásra vetette rám a tekintetét és már tovább is haladtak. Úgy éreztem elhagy minden erőm és térdre rogytam az alig félméteres vízben. Tizenegy éves voltam és nem nagyon tudtam megérteni sem megnevezni, hogy mit történik velem, de a többiek elmondása szerint több mint tíz percet térdeltem ott és bámultam magam elé, amíg oda nem jöttek és kizökkentettek furcsa helyzetemből. Ezt az érzést az óta sem tudom elfelejteni. Egyben volt lebilincselő, félelmetes, és nagyon bizonytalan. De természetes, hogy gyerekként ezzel nem sokat törődtem, inkább izgatott a délutánra beígért nagymamiféle palacsintasütés, mint a többieket is. Attiláról meg is feledkeztünk és elvonultunk a nyaraló felé.

2.
Attis nélkül a társaság kissé ügyefogyottá vált. Mindig ő volt a jó mókák, játékok és kalandos programok kieszelője, de már két hét is eltelt az óta, hogy utoljára velünk tartott. Külön utakon járt és minden időt a szőke haverjával töltött. És minden otthon töltött percében rá volt írva az arcára, hogy inkább lenne azzal a fiúval, mint bárhol máshol. Nem említettem még unokanővéremet, aki Attilánál csak pár héttel volt fiatalabb és tavaly nyár óta „hivatalosan” együtt jártak. Zsófit viselte meg legjobban a fiú viselkedése, csalódottságát egyre inkább nem tudta leplezni és rengeteget sírt, sokszor kiabált vele, de az mintha nem is hallotta volna. Azon a szörnyű napon is kiabált. Sírva, hisztérikusan szórta rá a vádakat, sokat meg sem érettem akkor.
Aznap reggel a szőke srác eljött Attiláért és a kapuban várta. Zsófi sírva kiabált utána.
–    Ha most elmész befejeztem veled te szemét buzi! – ordította.
–    Ne félj kislány, már nem tart sokáig! Szólalt meg váratlanul a szőke. És lassan elsétáltak.
Attila ebédre sem jött haza, amit szüleink általában nagyon rossz néven vettek, de úgy látszik most ez sem érdekelte. Csak délután láttuk újra a strandon, ahogy egy vízi biciklivel tekernek kifelé a kölcsönzőtől. Egészen kimentek a mély vízre aztán újra visszajöttek. Odáig, ahol egy homokpad van és rendkívül sekély a víz. Olyan is volt, hogy alacsony vízállásnál sziget volt itt. Attis ezt nagyon jól tudta, de akkor, mint már egy ideje mindig, valahogy nem figyelt a körülötte lévő dolgokra. Lassan mi is odaértünk és körbevettük a vízi biciklit. A víz nem volt mélyebb harminc centinél és ezt ő is látta. A szőke végignézett rajtunk jeges kék szemeivel és megszólalt.
–    Ugorj!
–    Neeee! Ordította Zsófi teli torokból.

De ő ugrott.

Teljesen merőlegesen érkezett a vízbe. Mély hangú roppanás hallatszott és Attis eldőlt, hanyatt fekve lebegett a vízen. Odarohantunk, és ha Zsófi nincs ott, valószínűleg megöltük volna, de ő ránk parancsolt, hogy meg ne mozdítsuk. Bátyámat és Attila testvérét küldte, hogy keressenek felnőttet és hívják a mentőket.
–    Gerincsérülés. Suttogta.
Attis magánál volt, beszélt hozzánk, de a nyakától lefelé úgy lógtak a testrészei, mint egy darab rongy.
–    Norbert hol van? Kérdezte.
Ekkor néztünk fel először a már jó  harminc méterre elsodródott biciklire. A szőke fiú nem volt rajta, és nem láttuk sehol a part felé nem ment, azt észrevettük volna.
–    Remélem elnyelte a víz. – sziszegte Zsófi.
A mentőautó egészen a partig jött szirénázva. Az orvos egy szál gatyában rohant a vízbe. Megvizsgálta és csak annyit tehetett, hogy megállapította, amit Zsófi már megmondott. Meg is dicsérte a lányt, amiért így vigyázott rá. Aztán elvitték a mentőautóval és abban az évben már nem is láttam többet. Nem láttuk többet a furcsa barátját sem, pedig kerestük és keresték a szüleink is, de mintha Zsófi átka fogott volna és a víz nyelte volna el, mert sem meg nem találtuk, de még csak olyan embert sem leltünk, aki látta vagy ismerte volna.
És ezzel megszűntek a csodálatos balatoni nyarak. Attisról már pár nap után kiderült, hogy soha többet nem fog járni és jó, ha egyik kezét majd használni tudja. A családja összeomlott, ő volt a szemük fénye, osztályelső, két sportágban élsportoló, és nagyon jó természetű fiú. Nem is tudtam elképzelni, hogy ő nem jön többet velünk játszani. És lassan, de már minden hangulat nélkül elmúlt a nyár. Abban az évben nem fürödtem többet, le se mentem a vízpartra, mikor a többiek fürdeni indultak. Olyankor otthon ültem a fák alatt és az a kék szempár járt az eszemben. Újabb nyarak jöttek, de már semmi nem volt a régi. Attilát már tavasszal lehozták és a nagymamája gondozta egészen késő őszig. Mi is sokat foglalkoztunk vele, ugyanúgy szerettük, mint azelőtt, tologattuk a kerekesszékében mindenfelé. Meglepő volt mindenki számára, hogy állapota ellenére jó kedélyű maradt és kedves volt mindenkihez. Jobb kezét jól tudta használni és rengeteg dolgot csinált, de legfőképpen történeteket írt, amit gyakran felolvasott nekünk.

3.

Öt év telt el a baleset óta. Szokás szerint megünnepeltük a szülinapomat, Attilától könyvet kaptam ajándékba, az első könyvét, amit pár nap múlva adnak majd ki. Novellák voltak benne, még aznap elkezdtem olvasni.
A további történéseket, pedig talán a könyv határozta meg.
Egészen pontosan, hogy el akartam olvasni minél hamarabb, mert rendkívül jónak találtam. Így történt, hogy az egész háznép elutazott egy badacsonyi rendezvényre szombaton reggel, hogy majd csak vasárnap jöjjenek vissza. Attis persze nem maradhatott egyedül, viszont szombat délutánra várta a kiadójától az ügynököt. Kaptam az alkalmon és vállalkoztam, hogy vele maradok. Így majd kedvemre olvashatok, gondoltam.
A család nagy kapkodva végre elment és ketten maradtunk a kertben. Én olvastam, ő írt és nem is szóltunk egymáshoz délig. Megéheztünk, de mikor neki akartam látni, hogy megmelegítsem a nekünk hagyott ételt, Attis rám szólt.
–    Hagyd Ádám! Menjünk inkább el a strandra és együnk ott valamit. – én fizetek. Mondta mosolyogva
–    Én nem bánom. Feleltem, és már zártam is az ajtókat.
Semmivel sem tartott tovább odaérni attól, hogy őt toltam a székkel, de a tapintatlan emberek állandóan megbámultak minket, ez pedig roppantul tudott idegesíteni. Egy korábbi sétánkon, durván rászóltam egy „bámészkodóra”, de fel sem fogta, mit akarok. Attilát viszont látszólag nem zavarta, hogy bámulják, sőt a nagyon tolakodó bámulókra, még rá is mosolygott.
–    Tudod, hogy a balesetem óta nem voltam ezen a strandon?  – kérdezte.
–    Tudom.  – feleltem.
–    Menjünk el a vízi bicikli kölcsönzőhöz! Mondta.
–    Biztos vagy benne? Kérdeztem, és lassan elindultam arrafelé.
–    Teljesen biztos vagyok, vannak sötét foltok az emlékezetemben, amiket látnom kell.
Ez kissé meglepett és fogalmam sem volt mire gondol, de tovább toltam a kölcsönző felé. Aztán végigjártuk az egész partszakaszt mielőtt ebédeltünk. Azt a helyet választottuk ebédhez, ahonnan végiglátni a strandot és rendes felszolgálás van. Meglepett, mikor nem engedett hamburgert rendelni.
–    Most én fizetek öcsi, úgyhogy én fogok rendelni.
Hihetetlen lakomát csaptunk és közben rengeteget beszélgettünk. Már több éve kezdett kialakulni kettőnk között egy nagyon szoros barátság és beszélgetéseink sokszor egész naposak voltak és gyakori volt, hogy hajnalig ültünk a kertben diskurálva. De soha, egyetlen alkalommal nem esett szó a balesetéről, vagy annak körülményeiről. Én nem mertem felhozni a témát, pedig lett volna pár kérdésem, de úgy gondoltam, majd beszél róla, ha akar. És most beszélt. Lassan vontatottan sokszor minden szón elgondolkodva, de szóba hozta azt a napot.
–    Emlékszel, még amikor tudtam járni?  – kérdezte.
–    Persze, hogy emlékszem – válaszoltam és nem gondoltam, hogy ilyen kínos lesz erről beszélni.
–    Jó neked, én nem emlékszem rá.
–    Akárhogy próbálok visszaemlékezni, nem tudom felidézni milyen érzés volt járni. Álmomban minden más. Akkor tudok járni.
Meg kellett kérdeznem, nem bírtam magamban tartani és kimondtam.
–    Attis! Az a szőke srác, aki ott volt veled akkor. Tudod, amikor…
–    Amikor fejest ugrottam a bokáig érő vízbe és kitörtem a nyakam? – segítette ki nyökögésemet.
–    Igen – mondtam miközben a sótartót babráltam.
–    Szóval nem zavar, hogy az óta teljesen felszívódott?
–    Emlékszem rá – sóhajtotta – de ha hiszed, ha nem, fogalmam sincs, hogy ki volt ő. Emlékszem rá, emlékszem az ugrásra, de semmire nem emlékszem az előtte lévő két hétből.
–    Ezt soha nem mondtad.
–    Igazából az egész olyan, mintha nem is velem történt volna, mintha abban az időben én máshol lettem volna a testemet meg valaki más használta.
Annyira meglepett, amit mondott, hogy kiborítottam a sót.
–    Na, ennyire nem kell meglepődni – mondta vigyorogva.
–    De tudod, van egy ötletem. Nem fürödtem a Balatonban öt éve. Ma este, mikor végeztem a megbeszéléssel lejöhetnénk.
–    De mégis hogyan? – rökönyödtem meg.
–    Ne félj semmit! – mondta. – Letolsz a sólyához, és kocsistól belegurulok a vízbe, ott segítesz kimászni és már fürdök is.
Úgy mondta ezt, mintha egy pohár vizet kért volna sok jéggel, én meg csak azért aggódnék, hogy megfájdul majd a torka.
–    Az ősök megölnek – mondtam.
És akkor már tudtam, hogy fürdeni fogunk.

Az ügynök ötkor ment el és Attis azonnal közölte, hogy segítenem kell neki átöltözni. A földszinti szoba volt az övé. Kiült az ágyra és vetkőzni kezdett.
–    A nadrágnál segítened kell. – mondta, de ezt figyelmeztetés nélkül is tudtam, nem először segédkeztem neki.
Úgy csináltam mindent, mint aki valami nagy bűnt követ el és ezt ő látta rajtam. Láttam a tekintetén, hogy tisztában van az ellentétes érzéseimmel és nagyon jól tudta azt is, hogyha kiderül a kis fürdőzésünk, akkor mindenki engem fog hibáztatni. De a szokott módján elviccelte a dolgot.
–    Naaa, Ádámka, nem kell úgy elpirulni, mert egy meztelen pasit látsz – mondta.
Nem tudtam igazán nevetni, de ha már belekezdtünk akkor menjünk, gondoltam. A dolog egyszerűbb volt, mint hittem. Begurult a vízbe és szabályosan kiúszott a székből aztán vigyorogva leült a sekély vízben. Kitoltam a partra a kocsiját és utánamentem. Nagyon jó volt a víz.
–    Te Ádám!
–    Igen?
–    Menjünk beljebb!
–    Beljebb?!
–    Igen, oda a homokpadhoz.
–    De hát előtte mély a víz.
–    Nem baj úszni tudok, rendszeresen járok télen gyógyúszásra.
–    Ha nem megy, majd segítesz, végül is neked leér a lábad.
A homokpadon most viszonylag mély volt a víz ülve mellig ért. Attilán így nem is látszott, hogy bármi baja volna, úgy üldögélt ott, mint akárki más. Elmúlt már hét óra is, mikor az emberek lassan elfogytak körülöttünk. Meg kell hagyni, hogy a kiadós ebéd ellenére én is kezdtem megéhezni, és lassan de biztosan Attilán is látszott, hogy fárad.
Elindultunk kifelé és a vízből, ugyanazt az eljárást követtük. A széket betoltam ő beleúszott és elkezdtem kitolni. Illetve kezdtem volna, de mire Attis elhelyezkedett és újra a partra néztem…
Ott állt.
A szőke fiú. A sólya tetején állt és minket nézett. Nem tartott sokáig, talán fél percet se. Megfordult és elsétált. Mire kitoltam az iszapból és felküzdöttem a sikamlós sólyán Attilát, már sehol nem láttuk. Csak ekkor kérdeztem meg tőle.
–    Te is láttad?
–    Ühüm – bólintott.
Egyetlen szó nélkül mentünk hazáig és némán ettük meg a vacsorát. Nemrég még úgy éreztem újra visszaköltözik a boldogság a nyaralásainkba, de most minden megváltozott. Úgy éreztem magam, mint Robinson érezhette, mikor rájött, hogy emberevők járnak a szigetére.
–    Nem gondoltam, hogy látom még – szólalt meg végül.
–    Ígérd meg nekem, ha meglátod, akkor elfordulsz és elmész onnan, ahol ő van! – kérte, de inkább parancsnak hangzott.
–    De miért?
–    Ki ő?
–    Lefekszem, segíts légy szíves!

4.

Aznap este egymagam maradtam. Úgy tűnt Attila nem akar beszélgetni, én viszont nem tudtam megnyugodni. Még be sem sötétedett teljesen és képtelen lettem volna aludni. A teraszon olvastam tovább a novelláskötetet. Olvasva gyorsan telt az idő, teljesen besötétedett. Ránéztem az órára, elmúlt tíz. A hátamon éreztem, hogy valaki néz, de olyan erősen, mintha a tekintetét a bordáim közé szúrta volna. Hirtelen a kapu felé fordultam. Ott állt mozdulatlanul. Haraggal indultam felé. Ahogy közelítettem a kapuhoz egyre inkább elmúlt a haragom és akkor ott újra éreztem, amit egykor a strandon. Térdre rogytam és nem tudtam mozdulni. A kék szempárba bámultam és úgy éreztem bármire képes lennék érte.
Kiléptünk a kapun és követtem…

Távoli hangokat halottam magam körül. Éreztem, hogy hozzám ér valaki, néha erős, máskor tompa fájdalmat éreztem. nem láttam semmit, sötét volt, néha kicsit világosabb és nem tudtam mozdulni. Úgy éreztem lebegek.
Aztán elmúlt a lebegés és újra láttam, de megjött a valóságérzetem és vele együtt több erős fájdalom a testemben. Egy kórházi ágyon feküdtem, teljesen meztelenül csövek, meg mindenféle drótok lógtak belőlem. Fogalmam sem volt mi történt velem. Az ágyam mellet Attis ült a tolószékében. Finoman megfogta a kezemet.
–    Mi történt velem? – kérdeztem.
–    Kértelek, hogy ne nézz rá. – válaszolta
És ezután csak ültünk ott, amíg elaludtam.

5.

Én nem jártam úgy, mint Attila. Megúsztam egy erős agyrázkódással és pár zúzódással. Norbertnek rám nem volt annyi ideje, mint évekkel azelőtt őrá. Mindössze két nap alatt történt minden és ebből a két napból nem emlékszem másra, csak, hogy ugrottam. Amikor a család megtudta, hogy „barátkozni kezdtem Norberttel, nem akartak elengedni sehová és egyben elkezdték keresni a srácot. De hiába próbáltak visszatartani, megszöktem és nem is találtak rám. Csak akkor tudták meg, hogy mi történt velem, mikor a kórházból értesítették őket. Én meg csak arra emlékeszem, hogy ott állok a stégen, előttem a vízben a Szőke fiú és rám parancsol.
–    Ugorj! És én ugrottam a térdig érő vízbe.

Hamar felépültem, de abban az évben már nem jártam többet a balatoni nyaralóban. Attilával naponta találkoztunk az után, hogy a balesetem volt és ezerszer is megvitattuk a velünk történt rémséget, megpróbáltuk kideríteni, Norbert titkát, de sikertelen maradt minden elmélkedés egészen a következő év nyaráig. Szinte megszállottá váltunk mindketten. Fel kellett kutatnunk ezt a fiút, mielőtt még mást is magával ragad. Átkutattunk minden számunkra hozzáférhető rendőrségi feljegyzést, százszámra kérdeztük ki az embereket, de nem tudtunk semmit kideríteni. A legfurcsább az volt, hogy Norbertet nem látta soha senki azon kívül, hogy velünk volt. Nem emlékezett senki olyanra, hogy mással, vagy egyedül látta volna.
Aztán találtunk egy nyomot. Pontosabban a véletlen segített hozzá. Egy kocsmai beszélgetést hallgattunk végig annak ellenére, hogy nem voltunk rá kíváncsiak. Éppen egy öreg helyi politikust szidtak a vén alkoholisták, amikor elkaptunk egy mondatfoszlányt.
„Emlékszem ott volt azok között, akik halálra kínozták azt a fiatal szőke fiút, valami Norbertet…”

1944-ben történt. Norbert abban a nyaralóban lakott, amit később mi vettünk meg. Német katonák érkeztek és önkényesen ebben a villában szállásoltatták el magukat. Norbertnek nem kellett kiköltözni, de nagyon nehezére esett, hogy szülei tulajdonát így birtokba veszik. Huszonegy éves volt és természetesen nem számított a szava a megszálló katonákkal szemben, jókat nevettek a fiú erőlködésén. Már közeledett a karácsony és a németek nyaka körül szorult a hurok, bármely percben várható volt, hogy tovább kell állniuk. Látszott, hogy nehezükre esett elhagyni a kényelmes villát, de nem volt választásuk. És ekkor történt a baj. Norbert megjegyzést tett. Olyasmit, hogy végre kiüldözi majd őket az szovjet hadsereg.
Először meztelenre vetkőztették és az udvaron kellett álldogálnia a mínusz tizenkét fokban, majd kikísérték a vízpartra, és felküldték egy stégre. Ráparancsoltak, és ugrania kellett. A jég akár egy teherautót is elbírt volna. Úgy mondják nem halt meg azonnal, német tisztek nem akarták, hogy ilyen nyom maradjon, ezért visszavonszolták a megbénult testet a házba és egy ágyra dobták. A katonák hajnalban továbbálltak és Norbert még napokig életben volt, de mozdulni nem tudott. Amikor rátaláltak már alig tudott beszélni.
Valamiféle átkot mormogott és csendesen eltávozott.

szerző: viator