Csak olyan ember értheti meg az álmomat, aki már átélt hasonlót. Az álom, ami teljesen valóságos. Éreztem mindent és akármennyire is tudtam, hogy álom, nem voltam képes felébredni, szabadulni. Azon az éjszakán végleg hatalmába kerített egy olyan erő, amiről semmit nem tudtam. Egy halott öregasszony követelt tőlem valamit, amit a saját családja megtagadott tőle és ezzel az én életem teljesen romba dőlt. Álmomban, már ha ez valóban álom volt megtudtam, hogy a feladatom alól nem bújhatok ki, a halál sem oldozhat fel. Csak azt nem értettem, miért engem büntetnek ezzel, miért nem a családtagjait. A rémálom borzalmasan hosszú volt, de természetesen végül felébredtem. Annyira gyorsan vert a szívem, hogy szorított a mellkasom. Kapkodtam a levegőt, úgy éreztem itt a vég. Már világos volt. Hosszasan ültem az ágy szélén, mire fel tudtam állni és kitántorogtam a fürdőbe. A második kávét is megittam, mire újra a valóságban éreztem magam, de a rémes álmom továbbra is fogságban tartott. Itt már tudtam, hogy komolyan kell vennem ezt a dolgot és megoldást kell találnom, de fogalmam sem volt kihez forduljak. Ez mégsem olyan, mint mikor elromlik az autóm és szerelőt kell keresnem.

Vasárnap volt és pontosan olyan nyugalom, amilyen elvárható egy ilyen kis kertvárosi utcában. Nem akartam a házban maradni. Kivittem a laptopot a teraszra, vállalva, hogy Bözsi néni meglát és beszélgetni akar. Elkezdtem keresgélni a neten, de nem találtam semmit, ami értelmesnek tűnt volna és később ki is derült, hogy a megoldás nem található meg az interneten.

Még azon a napon úra meglátogatott a „boszorkány”. Furcsa illatú füstölőket gyújtott meg és értelmetlennek tűnő szövegeket kántált, de hamar abbahagyta, amikor a baba a szeme láttára a levegőben úszva helyet változtatott. A nő kirohant a házból és azt mondta, itt ő nem segíthet. Ezek után láthatóan pánikszerűen menekült. Most már tudom, hogy ez a boszorkány nem volt csaló, sőt a maga területén tehetséges, de ez tényleg nem az ő „hatásköre” volt.

A segítség váratlanul és minden ezzel kapcsolatos elképzelésemet felülmúlva érkezett aznap este. Éppen arra készültem, hogy elhagyjam a házat és az éjszakát valahol máshol töltsem, ha lehet ébren. Úgy éreztem nem bírok ki még egy olyan éjszakát, mint az előző.

Este negyed hatkor egy kopott terepjáró állt meg a kapu előtt. Bosszantott, hogy a bejáratba áll, elindultam, hogy rendre utasítsam. A kocsiból huszonéves srác ugrott ki. Vigyorogva azt mondta Dávidnak hívják és segíteni jött.

Azt kérdeztem: – Mégis miben? Aztán cinikusan hozzátettem, hogy a füvet lenyírhatja, de mielőtt bármit csinál, álljon félre a kocsijával.

A srác egy cseppet sem jött zavarba, vidáman közölte, hogy a baba miatt jött.

Abból is látszik mennyire kétségbe voltam esve, hogy azonnal behívtam a házba. Dávid nem tétlenkedett, a babát kérte. Mikor a kezébe adtam, éppen csak megnézte és le is tette. Röviden szétnézett a szobában, aztán pofátlan stílusban közölte, hogy kávézni akar és éhes is, meg egy sör is jól jönne. Leültettem a konyhában, megkapta, amit kért. Utasított, hogy amíg ő eszik, mondjak el mindent.

Részletesen beszámoltam mindenről a legapróbb részletig. Miután befejezte a lakmározást, végre beszélni kezdett. Először biztosított, hogy a problémámat meg fogja oldani. Azt mondta olyan dolgokról fog beszélni, ami hihetetlen és teljes mértékben őrültségnek hangzik. Azt javasolta, ne mondjam el másnak, ha nem akarom, hogy bolondnak tartsanak.

Én mégis úgy döntöttem leírom, amit mondott arról, hogy ki ő, mivel foglalkozik és hogy jutott el hozzám.

Dávid egy különleges képességekkel rendelkező ember és egy titkos, a világ vezető hatalmai és a vallások által üldözött csoport tagja. Feladata az eltévedt lelkek helyes útra terelése, vagy ha erre nincs mód az elpusztításuk. A lélek a testtel együtt születik és a test halálával kezdődik a továbblépés. A továbblépés hosszú folyamat. A lélek segítséget kap a temetéstől kezdve egészen a továbblépésig. Egy élő személy, akit a lelkek őrzőjének és egy léleknek a legöregebb halottnak a segítségével jut el a továbblépésig. Ők ketten felelősek, hogy a lélek háborítatlan lehessen ebben a szakaszban. Ha egy lélek letér a helyes útról, a legöregebb halott ezt érzékeli és általa szerez tudomást a lelkek őrzője a problémáról. Ő aztán értesíti az őrzőket, akik megoldják a problémát.

Az én problémámat Annus néni lelke okozta. Az ő lelke tiszta volt. Abba is belenyugodott, hogy az óhajtott babát nem temették el az ő testével. A lelke akkor kezdett háborogni, amikor az imádott babát a lelketlen unokája a házzal együtt eladta és annak a sorsa így a szemétbe vezetett. A háborgó lélek ezután többször is elhagyta a temetőt. A továbblépésre váró léleknek tilos az élőket bármilyen módon megérinteni, vagy befolyásolni. Annus néni ezt durván megszegte azzal, hogy belépett az álmaiba és a babát manipulálta.

Értesítették Dávidot, aki megkezdte a felderítést és „kikérdezte” a lelket. Ki kellett nyomozza, pontosan kit kísért a lélek és csak ez után tudta felvenni velem a kapcsolatot.

Miután Dávid ezt elmondta, rögtön a megoldásra tért rá.

Egy alapvetően tiszta, de sértett, háborgó lélekkel állunk szemben. Egy ilyen lélek könnyen a helyes útra terelhető, miután kiengesztelték és megnyugodott. Az én esetemben a baba elhelyezése jelenti a megoldást.

Ahogy ezt Dávid kimondta, bennem rémképek ébredtek a sír kihantolásáról. Szerencsére tévedtem. A babát egy olyan rokonnál kell elhelyezni, aki megbecsüli. Annus néninek négy unokája volt és még mind élt. Az, akitől a házat vettem elérhető lett volna az adás-vételi papírok alapján, de róla Dávid azonnal kijelentette, hogy alkalmatlan, mert romlott lélek. Kiderült, hogy Dávid alapos kutatást végzett az elmúlt napokban Annus néni leszármazottaival kapcsolatban. Volt egy lány, akit szintén romlottnak tartott és két fiú, akik közül az egyik itt él a városban. A feladat, hogy megtaláljuk és megértessük vele a helyzetet.

Dávid meggyőzött, hogy maradjak éjszakára a házban. Biztosított róla, hogy velem marad, és amíg itt van, nem eshet bajom. Igazat mondott. Hosszú idő után végre jól aludtam.

Reggel Bözsi nénitől megkaptuk a keresett unoka elérhetőségeit. A férfi az irodájában fogadott bennünket. Őszintén meglepettnek láttam, mikor megtudta, hogy a nagymamájával kapcsolatban keressük. Dávid azonnal a lényegre tért. Kivette a babát a hátizsákjából és a férfi elé rakta az asztalra. Döbbent csönd következett. A férfi elmondta, hogy ennek a babának a nagyanyja korporsójában kellene lennie. Ő maga rakta oda a temetésen, annak ellenére, hogy az unokatestvérei és nagybátyja ellenezték és ezek szerint, miután ő kiment a ravatalozóból, valamilyen módon kivették a babát a koporsóból.

Dávid mindent elmondott és ez az ember meglepően jól fogadta a történetet. Beszélt nekünk arról, hogy nincs kapcsolata a romlott lelkű rokonokkal, de a „mamát” nagyon szerette.

Dávid végül ismertette az eljárást, amivel még aznap megnyugtatjuk a háborgó lelket. Úgy beszélt az esti temetői programunkról, mintha egy közös vacsora menüjét ismertetné. Látszott ezen a srácon a profizmus. Biztos nem először csinált ilyet.

Az egész napot Dáviddal töltöttem az ő javaslatára. Leginkább ettünk és kávéztunk különböző helyeken. Semmi aggodalom nem látszott rajta. Azt gondoltam, olyan a viszonyunk, mint a beteg és az őt operáló orvosé. A beteg izgul és fél az orvosnak meg mindennapos a súlyos műtét.

Dávid úgy rendelkezett, hogy a temető bejáratánál találkozunk este tizenegy órakor. Hatkor végül magamra hagyott és a saját terepjáróján távozott. Azt mondta van még egy kevés szervezni valója. A babát is magával vitte. Összeszorult gyomorral járkáltam a házban. Csendes és nyugodt volt minden, csak én voltam ideges.

A temető a házamtól öt percre volt kocsival, de nem voltam képes tíz óra után otthon maradni és elindultam. Ötven perccel érkeztem hamarább a temetőnek ahhoz a kapujához, ahol Bözsi nénivel is parkoltam nem is olyan régen. A temető kapuja előttem volt néhány méterrel. Sötét volt odabent, félelmetes sötétség. Rettenetes félelem tört rám. Bezártam a kocsi ajtajait belülről, de egyre csak fokozódott a félelmem. Úgy éreztem egyedül vagyok az egész világon. Végül nem bírtam tovább, beindítottam a kocsit és menekülni akartam erről a helyről. Éppen indultam, amikor egy kocsi fordult be a parkolóba és megállt mellettem. Dávid volt az. Kiugrott a terepjáróból és megkopogtatta a kocsim tetejét. Megkönnyebbültem az érkezésétől. Kiszálltam én is és akkor láttam, hogy nincs egyedül. Úgy mutatta be a középkorú figurát, hogy ő a gondnok, vagy ha úgy jobban tetszik a lelkek őrzője. Az ember vállon veregetett és kedvesen azt mondta ne izguljak. Dávid elővette a babát a csomagtartóból és azt mondta bemegyünk, amíg Annus néni unokája megérkezik. Az őrző kinyitotta a kiskaput és beléptünk a temetőbe. A gondnok után Dávid, végül kis hezitálás után én léptem be a kapun. A temetőben csend volt, de távolról sem olyan sötét, ahogyan kívülről nézve gondoltam. Szemben velünk jó százötven méterre állt a kápolna félhomályba burkolódzva. A kaputól pár lépésre, jobbra és balra is elágazott egy-egy széles sétány. Ezeknek két oldalát a temető legrégebbi síremlékei szegélyezték. A kereszteződésben az őrző megállt és felém fordult. A sötétben nem láttam jól, de éreztem, ahogy mélyen a szemembe néz. Azt mondta, itt most egyetlen szabály van. Maradjak szorosan mellette és bízzak benne. Akkor is, ha olyan történik, ami inkább menekülésre késztetne. Ha eltávolodok, tőle szinte biztosan a legöregebb halott prédája leszek.

Ahogy ezt elmondta a kapu felől fénycsóva világított be pár pillanatra a temetőbe. Egy villanásnyira megvilágította a kápolnát és a közelebbi kripták márvány obeliszkjeit. Megnyúlt árnyékaink rémisztő alakokat formáltak a temetőben. A fény Annus néni unokájának kocsijától származott. Dávid visszament érte, mi pedig a gondnokkal elindultunk a kápolna felé. A síremlékeken olykor megcsillantak a temetőt körülvevő utca lámpáinak fényei. Hallottam, ahogy Dávid becsukja a kiskaput maguk mögött és csendben beszélgetve követnek bennünket. Ahogy közeledtünk a kápolnához egyre mélyebb, szinte megérinthető lett a csend, de a bennünket körülvevő sötétség nem tűnt mozdulatlannak. Először azt gondoltam a képzeletem és a félelem okozza az érzést, de mire a kápolnához értünk biztosan tudtam, hogy nem képzelődöm. Biztos voltam benne, hogy rajtunk kívül más is van a temetőben. Sokan voltak és figyeltek minket. De nem csak egyszerűen figyeltek, hanem rosszallóan és bosszúsan tették ezt. Olyan volt, mintha idegen birtokon járnék és a tulajdonos folyamatosan figyelne, de akármennyire is zavarja a jelenlétem nincs joga, hogy elzavarjon a birtokáról. Csak néz gorombán és rosszallóan, de semmit sem tehet. Dávid és az unoka utolértek minket. A gondnok neki is elmondta ugyanazt, amit nekem, aztán elhelyezkedtünk és vártunk. Hátunk mögött a kápolna állt, körülöttünk a temető. Dávid és a gondnok álltak két oldalról, mi pedig közöttük. Dávid azt mondta, most várnunk kell, amíg a legöregebb halott kapcsolatba lép velünk. Hosszú percek teltek el, de csak annyi történt, hogy egyre erősebben éreztem, hogy figyelnek minket. Ráadásul a mögöttünk lévő kápolna, ami valójában kriptának épült olyan hidegséget sugárzott magából, mintha jégből lennének a falai. Egy idő után annyira nehezen viseltem ezt az érzést, hogy ki kellett mondanom mennyire zavar. A gondnok teljesen természetes hangon azt mondta, hogy a temető éjszaka a lelkeket illeti meg, és ha élő ember jár itt, azt nem nézik jó szemmel. Ettől az információtól nem lettem nyugodtabb. Be kell vallanom azt méregettem, vajon milyen gyorsan tudnék elfutni a kocsimhoz és el tudnék e hajtani következmények nélkül.

A menekülési terveimnek a temető mellett álló templom harangja vetett véget. Éjfél volt. A harangszó megszűnt és pár pillanatra ijesztő csönd lett. Hirtelen suttogó hangokat hallottam mindenhonnan és már nem csak érezni lehetett, hogy figyelnek. Árnyak úsztak elő mindenhonnan a sírok közül. Először imbolyogva rendszertelenül úsztak mindenfelé, de rövidesen megindultak felénk és lassan körülvettek minket. Nem jöttek közelebb néhány méternél, de olyan sűrűn helyezkedtek el, hogy képtelenség lett volna anélkül elhagyni a helyünket, hogy érintkeznénk velük. Az árnyak úgy néztek ki, mint egy sötét lepellel leborított ember. Magasságukban különböztek, volt kisebb gyerek méretű és egész magas is, de lényegében egyformák voltak. Sötétek és áttetszőek. Nem tettek semmi fenyegetőt, de mégis félelmetesek voltak. A rosszallásuk mellett olyan hatást keltettek, mint egy kíváncsi tömeg, ami összegyűlik egy esemény körül. Én olyan iszonyatot éreztem irántuk, mintha mérges kígyókkal teli verembe kellene nyúlnom. Még álltunk így egy ideig a lelkek gyűrűjében, mikor a gondnok csendesen azt mondta. Ott van! És a kapu felőli régi sírok irányába mutatott. A távolban egy emberi alak mozgott. Olyan volt, mintha valami megvilágítaná, ahogy közelebb ért láttam, hogy a halvány zöldes fény belőle fakad. Ahogy közeledett az úton az árnyak félreálltak és utat nyitottak a legöregebb halottnak.

A gondnok elénk lépett és üdvözölte. A legöregebb halott, nevével ellentétben egy jóképű fiatal srác volt, egyedül múlt századi ruházata árulkodott arról, hogy 1895-ben elsőként temették el ebben a temetőben. A gondnok félreállt és ránk mutatott. – Az unoka és a megkísértett személy, Dávidot pedig ismered. – Ő János a legöregebb halott. Mutatta be a halvány fényben úszó fiút. A sok árny kíváncsian vett körül minket és lassan közelebb húzódtak. János felemelte a kezét, mire az imbolygó árnyak mozdulatlanná váltak.

– Távozzatok! Szólt erélyes hangon. Először azt hittem nekünk szól, de ahogy kimondta az árnyak imbolyogva szétszéledtek a temető sötétjében. János hozzám lépett. Egészen közel, annyira, hogy biztosan éreztem volna a lélegzetét, ha lett volna neki olyan. Ahogy ott állt előttem csak attól rettegtem, hogy hozzám is fog érni. Úgy fogyott belőlem az erő, hogy alig tudtam megállni a lábamon. De János végül nem ért hozzám. Hátat fordított, lépett párat és intő mozdulattal felemelte a kezeit. Pont arra nézett, amerre Annus néni sírja volt, talán negyven méterre tőlünk. Egy bizonytalanul imbolygó árnyalak jelent meg és indult meg felénk. Pár lépésre tőlünk megállt a legöregebb halott hozzá lépett és megérintette. A sötét árny lassan átváltozott emberré és ugyanolyan fény áradt belőle, mint Jánosból. Hosszú percek teltek el, a levegő olyan sűrű volt, hogy meg lehetett érinteni. Annus néni lelke ott lebegett előttünk.

Ekkor már nem féltem, sőt megnyugodtam és kíváncsi voltam. János a kezét nyújtotta a fényben ragyogó lélek felé, aki megfogta a felé nyújtott kezet és elindultak felém. Annus néni továbbra is ragyogott, de eddigre fizikailag a mi dimenziónkba került. János felém mutatott a kezével és bemutatott a léleknek. Annus néni hozzám lépett és megérintett a kezével. Ekkor csodálatos dolog történt. Azóta tudom, hogy milyen az, amikor az ember lelkét megérinti valami. Aztán Annus néni hirtelen a mellettem álló unokájára nézett, hozzá lépett és a karjaiba zárta. Mindkettőjüket körülvette a fehér ragyogás.

Dávid ekkor elővette a babát és magasra emelte. Annus néni lelke levált az unokájáról és kezeit a babáért nyújtotta. Dávid elengedte a babát és a lélek a karjaiba zárta. A baba fizikai létezése ebben a pillanatban megszűnt és a szellem elindult vele a sírja felé. Egy pillanatra még megállt és visszanézett ránk. Nem használt szavakat, de tudom, hogy köszönetet mondott. Újra elindult, a ragyogása lassan megszűnt, újra árnyékká változott, majd fokozatosan halványodva eltűnt.

Dávid zökkentett ki a révületből.

– Mennünk kell! Mondta és a gondnokkal újra körülvettek minket és egy perc múlva már a kapun kívül voltunk. Azt nem is vettem észre, hogy a legöregebb halott mikor távozott társaságunkból. Már a kocsiban ültem, mire rájöttem, hogy hajnalodik. Eltelt az éjszaka és én az egészet perceknek éreztem.

Haza hajtottam és a teraszon ülve vártam meg, amíg teljesen kivilágosodik. A hálószobámba besütött a nap. Holtfáradtan terültem el az ágyamon és mielőtt álomba zuhantam éreztem, otthon vagyok és biztonságban.