Van ez a hobbim, hogy elhagyott temetőkben készítek hátborzongató fényképeket, és ha találok valami érdekes „hazavihető” relikviát azt begyűjtöm és magammal viszem. Ezekből már komoly gyűjteményem van, több száz darab régi sírkövek darabjaiból, sírkövekről leszedett keresztek, koporsófogantyúk és még csontok is. Legkedvesebb darabjai a gyűjteményemnek a régi sírokról begyűjtött fényképek. Nem sok barátom van, ami az antiszociális személyiségemnek köszönhető, de az a kevés ember is, aki közel került hozzám, egytől-egyig helytelennek tartotta a gyűjtögetésem tárgyát. Én azzal védekeztem, hogy kizárólag régen elhagyott temetőkből származik minden darab, úgysem kell senkinek, csak az enyészeté lesz. Még ideológiát is gyártottam a szörnyű hobbimnak, hogy így legalább fennmarad valami az elhunytak után. Akármennyire is vonzódtam a temetőkhöz és a halállal kapcsolatos dolgokhoz, rendíthetetlenül ateista voltam. Voltak, aki csodáltak, amiért sosem féltem elhagyott temetőkben akár éjjel, vagy nappal egymagam lenni és fotózni, de én sosem értettem az ilyen embereket. Olyan is volt, aki figyelmeztetett, hogy előbb utóbb egy temetőben összetalálkozom a temetőt őrző szellemmel és olyan büntetést kapok, amit el sem tudok képzelni. Kedélyesen szoktam az ilyeneknek a képébe röhögni.

Ma már tudom, hogy nekik volt igazuk.

Borzalmas hőség volt azon a napon, de semmiképp nem akartam otthon maradni. A márcadópusztai temető a zselici erdő közepén jó célpontnak ígérkezett. Gondoltam nem lesz túl meleg, a lombok között beszűrődő napsugarak, pedig ideális hatást adnak a fotóimhoz. Ebben a temetőben jó száz éve temettek utoljára és a kevés fennmaradt sírkő, kidőlve, mohásan nagyon drámaian hat.

Ebéd után indultam otthonról és hamarosan az erdészeti úton kocsikáztam. A csillagpark parkolójában hagytam a kocsit. Rajtam kívül nem volt más olyan elvetemült, aki ebben a hőségben kirándult volna. A csend szinte tapintható volt. Fogtam a fotófelszerelést és elindultam az alig két kilométeres sétára Márcadó felé. Körülöttem élt az erdő, rengeteg madarat láttam és hallottam. Az erdő hűvösében felüdülés volt sétálni. Ahogy az egykori falu főutcájára értem láttam valakit átsétálni a földúton. Tőlem távol volt a régi temető vonalában. Kissé bosszantott, hogy más is jár erre, de gondoltam úgysem marad sokáig. Mire a temetőhöz értem már nem láttam az illetőt, akárhogy meresztettem a szemeimet a bozótos felé. Felmásztam oda, ahol a régi temető bújt meg a lombok alatt. Ott, mintha az erdő is tudná, hogy temető volt egykoron, sokkal ritkább az aljnövényzet. A legtöbb sírt már nem lehet megtalálni. Némelyiknél kis mélyedés, máshol egy örökzöld bokor jelzi, hogy az ott valakinek a végső nyughelye. Az a néhány sírkő, ami megmaradt, mohával benőve fekszik és várja, hogy az elmúlásé legyen. Úgy éreztem valaki van még a közelben, de továbbra sem láttam senkit. Letelepedtem a temető egykori sáncánál és élveztem a hely varázsát. Rövid pihenő után elkezdtem felfedezni a helyet, ahol nem először jártam, de első alkalom, volt, hogy egyedül kutathatom végig és hátha találok valamit, ami érdekel. A két mohás sírkövön kívül nem láttam mást elsőre, de nem adtam fel és összeraktam a fémkeresőt. Hosszasan keresgéltem és találtam több fémtárgyat, aprópénzt, gombot, valami késpenge szerű rozsdás vasat, de semmi olyan nem került elő, ami méltó lenne a gyűjteményemhez. Leültem megvizsgálni azt a néhány pénzérmét, amit találtam és ekkor megint olyan érzésem lett, hogy figyelnek. Körbenéztem és a bozótostól kitakarva láttam, ahogy tőlem harminc méterre egy alak sétál át az úton. Nagyjából ott lehetett, ahol előbb is láttam. Reméltem elmegy, mert nagyon utálom, ha nem tudok egyedül lenni, mikor erre vágyom.

Gondoltam, mélyebben kell keresgélnem és felszereltem az erősebb fejet a fémkeresőre. Ezzel egy méter mélységig lehet érzékelni a fémet. Újra elkezdtem keresni és rövidesen meg is lett az eredmény. Földdel betemetve egy ledőlt sírkövön szép ón feszületet találtam és tőle alig méternyire egy másikat. Jó állapotban voltak és könnyen leválasztottam a porladó műkőről. Újabb pár perc keresgélés után fél méter mélyről egy rózsafüzér került elő, ráadásul kiváló állapotban. Ahogy nézegettem a zsákmányomat, eszembe jutott, hogy általában a halott kezében szokott lenni az ilyesmi, de csontot nem találtam mellette. Egyre izgatottabban keresgéltem és több számomra értéktelen kacat után két fényképet is találtam. Az a régi porcelánba égetett fajta volt ovális fémkeretben. Egyiken egy fiatal fiú nézett elszántan a fényképészre, másikon egy idős házaspár közös portréja volt. Na, ez már valami. Visszamentem a felszerelésemhez és leültem megtisztogatni a zsákmányt. Hallottam, ahogy valaki lépked az avarban. Közel kellett legyen a hang alapján, de nem láttam senkit. Nem mondom, hogy megijedtem, de elgondolkodtatott, vajon mi játszik a képzeletemmel. Rövid pihenés után újra keresni kezdtem. Alig pár lépésre a helytől, ahol letáboroztam erős jelet adott a készülék. A sűrű csipogás alapján legalább 1 kg tömegű kell, legyen a tárgy, de lehet nagyobb is. Letettem a fémdetektort és elkezdtem a gyalogsági ásóval finoman elhúzni az avart aztán a földet. Jó fél méteres mélységben még mindig semmi. Elkezdtem szélesíteni a gödröt és még mélyebbre ástam. A fémkoporsót kivéve ritka, hogy ilyen tömegű tárgy legyen egy sírban. Azt gondoltam nem is sír lesz, talán valamit elástak ide. Egy méter mélyen koppant az ásó. Lassan, finoman távolítottam el a földet és negyed óra múlva egy vaspántos faláda teteje tűnt elő. Nagyjából harminc  széles és ötven centiméter hosszú volt. Szépen körbeástam és nehezen, de kiemeltem a földből. A pár lépésre lévő táborhelyemre vittem és nagy boldogan elkezdtem megtisztogatni. Nagyon komoly fából volt, mert alig kezdte meg a nedves erdei föld. A lakat, amivel lezárták, viszont annyira elrozsdásodott, hogy könnyedén letörtem, és felnyitottam a ládát.

A ládában vaslemezből készült betét volt és ebben egy újabb vas láda foglalt helyet, annyival volt csak kisebb, hogy éppen belefért a faládába. Óvatosan kivettem és megvizsgáltam. Nehéz volt és nyoma sem volt korróziónak. Semmilyen zár nem volt rajta, könnyedén kinyitottam a fedelét. A ládában egy rongyba tekert arany serleg, néhány egyházi oltárterítő és egy szarvasbőrbe csavart koponya volt. Legalul egy régi merített papírtekercs, szintén szarvasbőrbe csavarva. Óvatosan felbontottam a tekercset. Szép kézírással volt írva.

„a kommunista hatalom nem tűri a kápolnát tovább, szerzetes testvéremet a kápolna mögött felakasztották, miután megalázták, és megkínozták. Jómagam az ereklyét és a kelyhet ebben a ládában rejtettem el és elástam a márcadói temetőben. Aki megtalálja a ládát, de nem érti, mit tartalmaz, kérem, ássa vissza és hagyja itt annak, aki majd érti a jelentőségét.”

                                                                                                                                                                                                                                                 Szennai Ákos atya

Azt gondoltam, végre találtam valamit, ami igazán illik a gyűjteményembe és a koponyát nézegettem. Feltartottam magam elé és mélyen a szemébe nézve vigyorogtam örömömben. Ekkor tört rám újra az érzés, hogy figyelnek. De most nem csak olyan egyszerűen. Mintha a hátam mögött térdelt volna valaki és a nyakamba lihegne. Felpattantam és körbefordultam, de továbbra sem láttam senkit. Ekkor figyeltem fel a csendre. Az erdő elhallgatott, sem madár, se, állat nem adott hangot, de még a falevelek sem. Olyan volt az erdő, mint egy fényképen. Merev és mozdulatlan. Nem először tapasztaltam, hogy elhallgat a természet, de ez most más volt. A csöndet az avarban léptek zaja törte meg. Most sem láttam senkit, de láttam, ahogy egy láthatatlan alak nyomán az avar mozog. Tudom, hogy nevetségesen hangzik, de nem ijedtséget éreztem, sokkal inkább felháborodást. Felkaptam a fotóállványt és indulatosan felszólítottam a jelenséget, hogy hagyjon békén. Természetesen nem ijesztettem meg, csak jött tovább felém. Mikor már alig egy méterre kavargott az avar előttem elkezdtem hátrálni és szinte azonnal megbotlottam a földön hagyott fémkeresőben és hanyatt vágódtam. A fejemet erősen beütöttem és minden elsötétült.

Furcsa fehér térben találtam magam. Tulajdonképpen a testem nem is volt ott. A semmiben voltam. Kedves hang szólt hozzám, de igazából ezt is csak úgy éreztem és nem a füleimmel hallottam. A hang arra kért mindent tegyek vissza oda ahonnan elvettem. Nem fenyegetett, de tudtam, hogy ha nem teszem, valami rossz fog történni. Újra elsötétült minden.

Fájó fejjel tértem magamhoz. Felültem, végigtapogattam magam és úgy tűnt nincs bajom. A felszerelésem és a zsákmányaim mind ott voltak körülöttem, ahogy hagytam. Az órámra néztem és döbbenten láttam, hogy este fél nyolc van. Az erdőben már kezdett sötétedni. Fejemben kavargott a furcsa látomásom és dühített, miért hallucinálok ilyesmit. Gyorsan összeraktam a holmimat, felnyaláboltam a ládát és elindultam vissza a kocsimhoz. Gyorsan sötétedett és valaki folyamatosan követett. Életemben először kezdtem félni, de még mindig azt gondoltam valaki szórakozik velem. Kardosfánál találkoztam pár emberrel, akik jól megbámulták a ládámat, de nem bántam, mert biztonságérzetet adott a jelenlétük. Ahogy az aszfaltozott erdei útra értem teljesen besötétedett. Ott kevésbé éreztem a követőmet, de majdnem lépésenként hátrafordultam hátha látok valakit, de továbbra sem mutatta meg magát a követőm.

Amikor végre visszaértem a kocsihoz beraktam mindent a csomagtartóba, beszálltam és igyekeztem minél előbb eltűnni erről a helyről. Kifordultam a parkolóból és akkor megláttam. Szakadt csuhájában mozdulatlanul állt. A fejére húzott csukja alatt csak feketeség volt. Engem bámult. Egy pillanatra lassítottam és az alakot bámultam, aztán gázt adtam és életveszélyes tempóban vezettem a városig.

folytatjuk…

Szerző: viator