Hirtelen ötlet volt, Badacsonyból hazafelé autózva, hogy nézzük meg az elhagyott kastélyt Balatonederics határában. Jómagam nem először jártam itt és jól emlékszem a szomszéd srác rémtörténeteire, aki valamikor itt töltött pár hetet gyerekként az akkor gyereküdülőként üzemeltetett kastélyban. Pár éve még kevésbé volt gazos és átláthatatlan, de mostanra, mint a mesebeli Csipkerózsika kastélya, szinte megközelíthetetlen.
Gyönyörű októberi délután volt, a nap még magasan hegy felett járt. Igazi fotózáshoz való fények festették meg az őszi színekben pompázó növényeket. Tüskés bozóton kellett átverekednünk magunkat, de az épület közvetlen környéke egészen jól járható volt. A főbejárat előtt megállva bámultunk befelé az ajtók nélkül tátongó nyíláson. Mindhárman éreztük az épületből áradó sötét energiát, ami végig kísért bennünket, amíg ott voltunk, de talán még tovább is.
Elhatároztuk, hogy először körüljárjuk, és csak utána megyünk be. Az egykori gondosan megtervezett és karbantartott parknak még látni néhol a nyomait. A jó fényben sikerült pár fotót készíteni. Lassan körbe sétáltuk a romot, megnéztük a gyalázatos állapotban hagyott melléképületeket és újra a bejárathoz értünk.
Amint beléptünk ütemes kopogást hallottunk. Az egyik földszinti helyiségből jött a zaj. Egy madár szaladgált rémülten a belső ablakpárkányon és ijedten kopogtatta csőrével az üveget. Vajon mi csalogatta ide szegényt?
Tovább nézelődtünk a földszinten. Lábunk alatt a lemállott vakolatból kilátszik az egykori mozaikos padló. Egyre jobban érezzük, hogy figyelnek minket és egyértelműen rossz szándékkal. A lépcsők felől az emeletről, halk léptek közelednek és a beszűrődő fényben látszik, hogy hideg levegő hordja lefelé a porszemeket, mintha követnék a lépcsőfokokat. Érezzük a jeges fuvallatot, ami tovább halad abba a szobába ahol a madár van. Szerencsétlen állat veszett menekülésbe kezd. Felröppen a párkányról repül egy kört a szobában és az üvegablak felé menekül. Hatalmas csattanás és már csak párat vergődik a poros padlón a zárt ablak alatt. Már látszik a lélegzetünk és a másik földszinti helyiség felől is hallunk valami halk morgást. Ebből az irányból is léptek közelednek, kavarog a por a padlón, pedig kint szélcsend van. Sietve távozunk a szétrombolt bejáraton és csak kint beszéljük meg, hogy az emeletre most nem megyünk fel. Jó érzés volt elhajtani onnan. És már szégyelltem magam, hogy annak idején nem hittem a szomszéd srácnak, aki rengeteg borzalmat élt át gyerekként a kastélyban.
