A megyei kórház akkoriban készült el a nagy felújítások és át­építés után. Kibővítették, hozzáépítettek és minden szép meg mo­dern volt, ahogy az ember elvárja egy kórháztól. Az új épületetek monumentálisak voltak, több kilométernyi folyosóval, várótermek­kel, valóságos útvesztő volt annak, aki nem ismerte.

Pontosan ezért örültem, hogy nekem a régi épületbe kell járnom látogatóba, megmenekülve ezzel napi sok száz méternyi épületen belüli sétától. Az utcától százméternyire volt a főbejárat, pontosan az épület közepénél. A száz évnél régebbi épületnek két szárnya volt és ezek egymásra merőlegesen helyezkedtek el, úgy, hogy L betűt formáltak. A felújításnál megőrizték a régi szép formákat az épület külső részén, viszont belül olyan volt, mintha most építették volna. Belül egyedül a régi díszes lépcsőházat hagyták meg eredeti formájában restaurálva, ami a modern folyosók és az új modern lift mellett különös hangulatot keltett. Egy apró időutazás az épületen belül. A lépcsőházban a lépcsőkkel szemben helyezkedett el a két lift. Mindez az épület „L” betűjének azon a részén, ahol a két épületszárny találkozik. Maga az épület három emelet magas volt és alatta teljes terjedelmében húzódott az alagsor. Az alagsorban egykor hullaház és patológia működött, de mára a legmodernebb műtők kaptak itt helyet. A földszinti részen voltak a járóbeteg rendelések, betegfelvételi irodák és mindenféle szakorvosi rendelők, vizsgálók. Nappal ezen a részen rengeteg várakozó ember tartózkodott, orvosok nővérek siettek a dolguk után és tolószékeken, hordágyakon tolták a betegszállítók azokat, akik a saját lábukon nem mehettek. Nyomasztó részleg volt, mindig igyekeztem az ajtón kívül kerülni, ha valamiért itt akadt dolgom napközben. A felső három szinten különböző belgyógyászati osztályok helyezkedtek el.

Én egy hete jártam ide látogatóba anyámhoz, aki a kardiológia lakója volt a harmadik emeleten. Ősz volt, október vége és két napja esett az eső, mintha sose akarna elállni. Igyekeztem a közelben parkolni, hogy ne ázzak el nagyon aztán sietve mentem a főbejárathoz. Addig akármikor mentem a bejárat előtti lépcsőn és körülötte dohányos betegek álltak és eregették a füstöt, de ezen az estén nem volt ott senki. Ezt be lehetne tudni a zord időjárásnak, de valahogy furcsa érzést keltett bennem a maga valószínűtlenségével.

Lenyomtam a díszes tölgyfaajtó évszázados rézkilincsét és beléptem a kórház épületébe. A kézfertőtlenítőhöz léptem és alaposan bedörzsöltem a kezemet. Belebámultam a kihalt földszinti folyosó sötétségébe. Senki nem volt rajtam kívül ott, szinte fájt a csend. Ekkor nyikorgó zajt hallottam a folyosó sötétbe vesző vége felől. A zaj egyre hangosabb lett és közeledett felém. Megborzongtam, miközben még egy pillanatig bámultam a sötétségbe a zaj felé, aztán elindultam a liftekhez. Megnyomtam hívógombot. A kijelző szerint a jobb oldali lift az alagsorban volt a másik a harmadikon. A jobb oldali indult meg. Míg vártam a liftet, újra a zaj forrása felé néztem, ami egyre közeledett. A sötétben imbolygó alak kezdett kibontakozni. Egy betegszállító kerekes hordágyat tolt maga előtt. A hordágyon az a bádog teknő volt, amit arra használnak, hogy letakarják a halottat, amíg áttolják a hullaházba. A betegszállító srác hangosan rám köszönt. A lift közben megjött, kinyílt az ajtaja. Úgy indultam beszállni a liftbe, hogy közben a betegszállítót bámultam. Mikor végre a lift belseje felé fordítottam a tekintetemet, megláttam, hogy egy másik betegszállító áll ott. Annyira meglepett, hogy felkiáltottam ijedtemben. Rettenetesen kellemetlen volt a dolog. A liftben álló fiú elnézést kért, miközben kiszállt és csatlakozott a társához. Beszálltam, megnyomtam a harmadik emelet gombját az ajtó összezárult és elindultam felfelé. Hallottam, ahogy a két fiatal betegszállító hahotázva röhög rajtam.

Dühített a dolog, de felértem a harmadikra anyámhoz, aztán mire kipakoltam a holmit, amit vittem neki el is múlt a mérgem. Tovább maradtam annál, amit általában bírni szoktam kórházi légkörben, ráadásul az anyámmal szomszédos öregasszony megkért, hogy segítsek az új telefonján eligazodni és ezt bárki beláthatja, nem kis feladat.

Anyám kikísért a lifthez, amihez végig kellett sétálni a hosszú folyosón. Ahogy kiléptünk a kórterem ajtaján, láttuk a két betegszállítót, akik egy halottat toltak ki az egyik kórteremből és kényelmesen haladtak a lift irányába. Direkt lassabban lépkedtem, nem akartam velük többet találkozni.

Mire a liftekhez értünk nem voltak sehol. Hívtam a liftet, elbúcsúztam anyámtól és beszálltam. Megnyomtam a földszint gombját, az ajtó bezárult és elindultam lefelé. A liftben újra eszembe jutott a sötét földszinti folyosó és nevetséges megijedésem. És ekkor a lift erőteljesen zökkent, egy pillanatra kialudt a fény, jött a földszint, de a lift nem állt meg. Nyikorogva ereszkedett tovább az alagsor felé. Pár másodperc múlva megállt és kinyílt az ajtaja. Sötét volt kint, éppen csak annyit láttam amennyit a lift lámpája bevilágított. Hideg volt és kellemetlen formalinos szag csapott meg. Idegesen nyomkodtam a felvonó gombját, de az nem reagált semmit. Végül megnyomtam a segélyhívó gombot, amire válaszul a világítás villant néhányat, majd teljesen kialudt. A hirtelen jött vaksötétben elvesztettem egy pillanatra az egyensúlyomat és meg kellett támaszkodnom a felvonó acélfalán. Próbáltam fülelni, hátha úgy jobban tudok tájékozódni. A szemem szerencsére gyorsan reagált és már láttam, hogy a lépcsőház felől szűrődik be fény. Azonnal megindultam a lépcsők felé, de az alagsori folyosót a lépcsőháztól elválasztó kétszárnyas lengőajtó zárva volt. Háttal fordultam az ajtónak és ekkor a liftben újra kigyulladt a világítás. Megindultam felé, hátha megjavult, de az ajtaja elkezdett bezáródni. Nem értem el. Hallottam, ahogy elindul felfelé. Mielőtt az ajtó bezáródott elnéztem egy pillanatra balra a folyosón és láttam, hogy ott áll a halottszállító kocsi tőlem pár méterre a folyosón a fal mellett.

Veszettül nyomkodtam a lift hívógombját, de nem történt semmi. Eszembe jutott a mobiltelefonom, gondoltam felhívok valakit, de nem volt térerő. Idegesen kerestem ki a lámpa funkciót. Felvillant a telefon lámpájának erős fénye, hosszan bevilágítva a lift előtti részt. A halottszállító kocsi ott állt a fal mellett, rajta bádogtető, de most a kocsi széleinél fehér lepedő is lógott le, mint az asztalterítő széle. Ekkor a hátam mögül lépéseket hallottam. Messze a folyosó túlsó végéről hallatszott és közeledett felém. A lift ajtajának támaszkodtam és vártam, hátha valaki olyan jön, aki megmutatja a kiutat.

A lépések egyenletesen közeledtek és lassan felsejlett a lépkedő alak is a telefonom fényében. Karcsú ápolónő volt régies fehér nővérruhában. Huszonöt lépésre lehetett tőlem, mikor a telefonom lámpája magától kikapcsolt, de a nővér nem tűnt el a sötétben. Derengő, opálos fény vette körül. Ahogy mellém ért ráköszöntem, de nem nézett rám, csak ment tovább a halottszállító kocsihoz. Megállt mellette és úgy nézte a bádog fedelet, mintha átlátna rajta és egyenesen a halott arcába bámulna. Aztán felém fordult és mutatóujját a szája elé tartva jelezte, hogy maradjak csendben, majd visszafordult a halotthoz és végighúzta a kezét a bádog felett.

A lelógó lepedő mozogni kezdett, mintha szél fújná és egy mély sóhajtás hallatszott. A sötét folyosón sokáig visszhangzott a sóhaj. Ekkor a nővér újra a bádog fölé tette a kezét, valami olyan formán, mintha segítő kezet nyújtana valakinek. A bádogon átnyúlva egy kéz jelent meg minden hang nélkül, majd a kézhez tartozó alak felült, mintha nem is lenne ott a bádog. Kényelmesen lelógatta a lábát a kocsiról, és rögtön lelépett a járólapra. Öregasszony volt, valami furcsa leplet viselt és őt is körülvette az opálos fény, ami leginkább olyan hatást keltett, mintha ő maga árasztaná. Közben a nővér kezét egy pillanatra sem engedte el és szépen sétálva elindultak arra, ahonnan a nővér jött. Elhaladtak mellettem és lassan belevesztek a folyosó sötétségébe.

Csak ekkor vettem észre, hogy a telefont a földre ejtettem. Lehajoltam érte és ekkor nyílt a lift ajtaja és azon az estén másodszor is megijedtem a betegápolóktól, de egyben megkönnyebbülést is éreztem, hogy végre valaki segíthet rajtam. Ingerülten kérdezték, hogy mit keresek ott és megkértek távozzak.

Nem szóltam egy szót se, beszálltam a liftbe, hatalmas megkönnyebbüléssel érkeztem meg a földszintre és sietve elhagytam az intézményt.

Napokig ennek az élménynek a hatása alatt voltam, nem tudtam aludni és állandó szorongás kerített hatalmába. Egy héttel az eset után túl voltam számos újabb látogatáson, de többet nem történt semmi. Azt be kell vallanom, hogy az eset után a liftbe csak akkor szálltam be, ha más is utazott velem.

Aztán egy este a látogatás után kifelé igyekeztem a kórházból, amikor a bejáratban összefutottam egy régi ismerőssel, Anci nénivel. Kedveltem az öreglányt, örültem, hogy találkoztunk. Két éve ment nyugdíjba, innen a kórházból, kerek ötven évig dolgozott itt nővérként, főnővérként. Mindig érdekelte az ezotéria a paranormális dolgok, sokszor beszélgettünk a témáról és úgy gondoltam, neki bátran elmondhatom, ami velem történt.

Alig kezdtem bele a történetbe, mikor félbeszakított és azt mondta.

– Te láttad a nővért az alagsorban!

Szerző: viator