A temető kapuján egy fiatal férfi lépett be. Olyan határozatlanul lépkedett, mintha nem lenne teljesen biztos abban, hová is akar menni, de azért mégiscsak elindult egy irányba a temető legrégebbi parcellája felé. Kis városé volt ez a temető, de már olyan régen temetkeztek ide, hogy elég komoly méreteket öltött az elmúlt száz év során. Aki pedig a régi temetőrészbe igyekezett az jobban járt, ha helyismeret nélkül nem merészkedett be, mert nem volt nehéz eltévedni. Előfordult olyan is, hogy a kora este betévedt látogató úgy eltévedt, hogy nem talált ki napnyugtáig.

A fiatalember, viszont úgy tűnt tudja hová igyekszik, kezében kis virágcsokor volt, hátán egy hátizsák, de nem egy hétköznapi kis táska, hanem afféle hatalmas túrahátizsák. Ha nem a temetőben látja az ember azt hihetné, hogy épp világgá megy.  Ahogy elérte a régi parcellát pár méter után befordult a sírok közé és nem messze az úttól megállt egy régi kriptánál. Persze ezen a helyen minden kripta öreg volt, hiszen nem adtak el itt új sírhelyet már több mint 50 éve. A srác levette láthatólag súlyos hátiszákját és letette a kripta melletti kis padra, majd maga is mellé ült. A virágot egy darabig úgy szorongatta a kezében, mintha nem akarná ott hagyni, de végül is felállt és a síron lévő kis vázába állította a csokrot, aztán hirtelen visszaült a padra. Már vagy tíz perce üldögélt ott lehajtott fejjel, mikor zajra lett figyelmes, felnézett és egy sorral arrébb fiatal lányt pillantott meg az egyik sírnál állva, a lány arccal felé állt és mikor már figyelte egy ideje felnézett, egyenesen a fiúra. Ettől ő zavarba jött és újra lehajtotta a fejét és feltehetően nem is törődött volna a lánnyal többet, ha az meg nem szólítja. Megszólította, de akkor már ott állt a kripta másik szélénél, a fiú észre sem vette, mikor jött oda.
– Szia! Szólt a lány.
– Hello! Válaszolt a fiatalember és jobban szemügyre vette a lányt, most ébredt rá, milyen gyönyörű teremtés.
– Még sosem láttalak itt. Kid van itt eltemetve? Kérdezte a lány.
A fiú talán egy percig is nézte mozdulatlanul, mire válaszolt.
– Fél éve temettük el itt az édesanyámat, ez a család kriptája. És tényleg nem gyakran járok ide.
– És mindig ilyen nagy csomaggal jársz a temetőbe?
– Most búcsúzni jöttem, lehet, hogy sokáig nem jöhetek ide, talán soha.
A lány szemében annyi együttérzés, volt, amennyit a fiatalember már nagyon rég nem látott. Lepergett előtte az elmúlt fél év, a küzdelem a rokonaival, amit jogos öröksége miatt kellett vívni a sok rosszindulat, ami miatt végül is úgy döntött elhagyja a várost örökre és máshol kezd új életet. Amit lehetett eladott ami pedig számára értékes volt az elfért ebben a zsákban. Gonosz rokonainak írt egy búcsúlevelet megvette a jegyet az esti vonatra és most kijött az édesanyja sírjához. És most itt volt ez a lány, akinek a jelenléte annyi erőt és jóságot sugárzott, hogy kedve támadt volna meghívni egy italra és mégis itthon maradni. De nem nincs visszaút, menni kell, gondolta és lassan felállt, hátára vette nehéz csomagját.
– Nekem mennem kell. Mondta és a lányra nézett, az közelebb lépett hozzá és megérintette a fiú kezét, majd halkan, szinte alig halhatóan azt mondta.
– Minden rendben lesz, van aki vigyáz rád.
Egy darabig még hálásan nézte a lányt, aztán szó nélkül elindult kifelé, most  vette csak észre, mennyire eljárt az idő, alig egy órája volt  a vonatindulásig. A parcella széléről visszanézett ott van e még a lány. Ott állt ahol először meglátta és még mindig őt nézte, aztán intett a kezével. Ő visszaintett és továbbindult és mikor ahhoz az elágazáshoz ért ahonnan még utoljára belátni a parcella ezen szakaszát megint visszafordult, de már nem látott senkit.

Majdnem lekéste a vonatot, de mikor már az ajtóban volt, hogy felszáll, valaki  nevét kiáltotta. Ügyvéd barátja, volt az, kezében egy iratcsomót lobogtatott.
– Ne szállj fel! A bíróság újratárgyalja a hagyatéki ügyet.
Nehéz szívvel, de otthon maradt és innentől megváltoztak a dolgok, a rokonok sorban elvesztették a  pereket, ő pedig szépen visszakapott mindent. Újabb hónapok teltek el és végre lezajlott körülötte minden kellemetlenség, de egy pillanatra sem volt képes elfelejteni a lányt a temetőből. Többször is kiment, különböző időpontokban, de a lányt sosem látta többet, hiába üldögélt néha órák hosszát a kriptánál. Aztán egy téli napon régi családi fotóalbum került a kezébe, lapozgatni kezdte, mígnem az egyik kép láttán kiesett az album a kezéből. Egy régi fekete fehér fényképen ott volt a lány a temetőből. Borzalmas gondolatok rohantak végig az agyán és beletelt egy órába mire lehiggadt, annyira, hogy gondolkodni tudjon. Tudnia kellett, ki ez a lány. Hirtelen gondolattól vezérelve a temetőbe indult, kocsiját a kapuban hagyta és szinte rohant az öreg parcella felé, nem törődött vele, hogy talán negyed óra sincs sötétedésig. A vastag hóban alig találta meg a családi kriptát, kicsit széttúrta a havat és leült a padra. A téli este pillanatok alatt a temetőre borult, de a telihold fényénél a havas táj szinte nem is különbözött a nappalitól. De hiába nem találta a megoldást. Elnézett abba az irányba, amerre a lányt először meglátta, felállt és a hóban utat törve elérte a sírt ahol a lány állt. A síron név és fénykép is volt, a fényképen a lány, ugyanaz a kép, mint az albumban. A halott családneve pedig megegyezett édesanyja családi nevével.
A megvilágosodás hirtelen jött. Anyai nagyanyja volt itt eltemetve, aki nagyon fiatalon pár héttel lánya születése után halt meg.
– Köszönöm nagymami. Suttogta és elindult haza, miközben jogász nagybátyja járt az eszében, aki majdnem mindenét elvett tőle, most pedig a helyi kórház elmeosztályán van.
Megbolondult mert nem tudott aludni, állandóan kíséreteket látott.

Szerző: viator