Azon a héten kezdődött a nyári vakáció. Ha jól emlékszem szerda volt, forró júniusi nap. Panellakásunkban már reggel elviselhetetlen volt a hőmérséklet, nem is terveztem sokáig itt maradni. Motorozni kell ilyen jó időben, gondoltam és már indultam is. A motoromat nagyszüleim kertes házának garázsában tartottam, elindultam hát a város másik felére. Az út gyalog sose, tartott tovább harminc percnél. A város főterén annak ellenére, hogy rendkívül forró nap ígérkezett rengeteg fiatal volt. Látszott, hogy most a nyári szünidő elején ki kell, tombolják magukat akármilyen is az időjárás.
Könnyű léptekkel sétáltam az utcákon Kezemben lóbálva bukósisakomat. Ma már mosolygok ezen, de akkor úgy gondoltam, hogy a lányoknak számít az, hogy én motorozok. Így értem el ahhoz a felüljáróhoz, ami a pályaudvar felett átvezetett a nagyszüleim városrészébe. Furcsa egy felüljáró volt ez, gyalogosoknak építették, de mégsem lépcsős, hanem egy csigavonalú feljáró vezetett fel a hídig és ugyanúgy le a másik oldalon. Nem igazán szerették az emberek, mert nagyon sokat kellett gyalogolni körbe-körbe. A híd közepére érve, ahol semmi nem akadályozta a napsugarakat éreztem csak, hogy mennyire meleg van, szinte természetellenes volt, de hát az ember tizenkilenc évesen nem tud fennakadni ilyesmin. Elértem a híd túlsó oldalán lefelé vezető csigát és egy pillantást vetettem az elém táruló városrészre. Szép vidék volt ez egy kis folyó völgyével kezdődött, amit közvetlen utána dombok határoltak csendes kellemes városrész, afféle nyugdíjas környék. Csendes bár a közeli belváros, a vasút és a városi strand zaja, azért háttérzajként állandóan ott lebegett a házak felett.
Egy perc is eltelt, amíg a tájat bámultam és nem voltam tisztában, hogy mi okozza azt a furcsa érzést, de akkor talán még az sem jutott el a tudatomig, hogy nekem most furcsa érzésem van. Leballagtam a „csigán” és folytattam utamat. Mint mindig, most is megálltam a folyó hídján és kicsit nézegettem a vizet, de most nem a megszokott kedves megnyugtató érzést keltette bennem. Valami nem volt rendjén és most már tudtam is, hogy ezt érzem. Megdermedtem a felismeréstől. Az utcán nem voltak emberek, nem volt egyetlen jármű, és ami a legborzalmasabb volt, nem voltak hangok. Nem fújt a szél sem és nem láttam madarakat sem. Amúgy ezen a részen is elég sok járókelő szokott mászkálni. Buszmegállók, boltok és kocsmák voltak a kertvárost határoló területen és délelőtt meglehetősen nagy forgalmat bonyolítottak, különösen a Posta és a kis élelmiszerbolt. Csönd volt, de olyan, hogy azt hittem beleőrülök. Soha életemben nem voltam olyan helyen, ahol legalább a madarak vagy a szél ne adott volna hangot. Úgy éreztem hallom a szívdobbanásaimat, amik meg kell hagyni elég gyorsan követték egymást. A lépéseim hangja olyan volt, mintha egy kövezett folyosón járnék.
Ahogy ezt átéltem én nem gondoltam semmi olyanra, hogy most velem baj is történhet. Arra meg pláne nem, hogy ez valamiféle természetfeletti esemény. Akkor, ott a folyót nézve csak annyit vettem tudomásul, hogy furcsa és kellemetlen, de semmi más nem jutott eszembe. Visszanéztem a felüljáró felé és a tetején még embereket is láttam. Persze ha akkor tudom, hogy mi fog történni azonnal visszafordulok, de nem tettem. A hídtól már csak öt perc kellett, hogy elérjem a nagyszüleim házát, ami a folyó partján lévő utcában volt. A rövid séta alatt a nyomasztó érzés nem erősödött, de nem is múlt el, csakúgy, mint az, ami kiváltotta. Nem találkoztam továbbra sem senkivel, de még egy macskát vagy verebet sem láttam az úton. Végre elértem a házat, a kapu, mint mindig most is nyitva volt. A ház bejárata az udvar felől volt. Az ajtó nyitva, beléptem és nem láttam senkit. A konyhában étel főtt a gázon, nagymamám, viszont nem volt sehol. Mindent átkutattam –nem volt nehéz- és nem találtam senkit, még az örök kíváncsi szomszéd Bözsi néni sem jött kíváncsiskodni, pedig ilyen még nem fordult elő. Bementem a házba és leültem a konyhában. A gáz égett az étel főtt, de nem volt hangja, sem illata. A tűzhelyhez léptem és megérintettem a fazekat, hideg volt.
Hideg volt, nem úgy, mint amit a hűtőből vettek ki, hanem csak pont olyan, mint a környezete. A levegő sem volt meleg. Eltűnt a kánikula, nem lehetett több huszonhárom foknál. Aztán hirtelen elgondolásból levettem a fazekat és megérintettem a gáz lángját. Az pontosan olyan meleg volt, mint a fazék. Égett a tűz, de nem, melegített. Nem tudom leírni a döbbenetet, amit éreztem. Magam sem tudom miért, de megfogtam a fazekat és kivittem a teraszra. Leültem a lépcsőre és úgy éreztem megőrülök. Nem tudtam magyarázatot találni és ez egyre jobban idegesített. Az a fajta idegesség jött rám, amit akkor érez az ember, ha tehetetlen. Felálltam és elindultam. Elég volt, hazamegyek aztán majd lesz valami, gondoltam. Az utcán továbbra sem volt változás, siettem nem is kellett öt perc, hogy újra a hídon legyek, de a folyó hídjánál állva nem a felüljárót láttam magam előtt, hanem egy nagy sűrű szürkésfehér ködszerű valamit, ami teljesen magába rejtette a felüljárót. Elhatároztam, hogy hazamegyek. Akkor is, ha bele kell mennem ebbe a borzadályba. Elindultam, követve a járdát, alig ötven métert kellett volna mennem, hogy elérjem a felüljárót, de mikor már ott kellett volna lennem, hirtelen újra folyó hídján találtam magam előttem a gomolygó köd. Be kell vallanom, pánikba estem, persze ezt akkor nem tudtam, és ha tudom sem ismertem volna be, de ez az igazság. A városrészből több úton is ki lehet jutni és meg is próbáltam. Mindenhol ugyanaz volt a helyzet az utakat köd borította és pár perc alatt visszakerültem a köd előtti területre. Olyan volt, mintha körbe járnék. Amikor az ember könnyelműen kijelenti, hogy az őrület határán van, azt hiszem nincs fogalma arról, milyen nehéz valójában elérni odáig. Biztonságban akartam érezni magam és ehhez a legjobb helynek akkor a nagyszüleim háza tűnt. Visszasétáltam és közben megállapítottam, hogy egy akkora helyre vagyok bezárva, aminek egyik pontja sincs messzebb egymástól, mint amit meg lehet tenni tíz perc alatt gyalog.
Leültem a teraszon és sokáig néztem magam elé a fazék, amit korábban kivittem ugyanott állt az asztalon. Körbejártam a házat, nagyapám műhelyéből elhoztam egy hosszú nyelű fejszét, gondoltam jól jöhet még, csak azt nem tudtam mire. Kezdtem nagyon éhes és szomjas lenni, már jó néhány órája tartott ez a dolog és az óta nem ettem és nem ittam semmit. Az órámra néztem. Újabb döbbenet, pontosan ugyanannyit mutatott, mint mikor átjöttem a felüljárón. Megpróbáltam lehiggadni, tudtam akármi is történik, velem nem megyek semmire, ha pánikba esem. Az időérzékem azt mondta legalább négy órája jöttem el otthonról, itt viszont semmi nem változott. A nap is pontosan ugyanott volt, mint mikor átjöttem a felüljárón. Kínzó szomjúság tört rám a kerti csaphoz léptem megnyitottam, de nem jött belőle víz, mintha kiszáradt volna. Innom kell, gondoltam, az ember nem sokáig bírja víz nélkül. Bementem a házba vizet keresni, de a csapokkal ott is ugyanígy jártam, egyéb innivalót pedig nem találtam. Kiszáradt a szám és most, hogy tudtam nincs mit innom, ha lehet még szomjasabb lettem. Fel alá járkáltam az udvarban és eszembe jutott, hogy pár házzal arrébb az egyik udvarban van egy kút. Futva tettem meg az alig száz métert. A kapu ott is nyitva volt, bementem és elkezdtem gyorsan leereszteni a vödröt. Sikerült vizet húznom iható finom vizet. Visszasétáltam a mi házunkhoz és próbáltam felfedezni valami változást, de továbbra is teljesen mozdulatlan maradt minden. Lassan kezdtem éhes lenni, de az evés teljesen lehetetlennek tűnt, ugyanis bármi, ami ételt találtam a házban olyan furcsa ízű volt, hogy nem voltam képes lenyelni. Újra elmentem a kúthoz egy nagy zománcos vödörrel és hoztam magamnak vizet. Az időérzékem lassan kezdett teljesen elhagyni, és kezdtem érezni, hogy aludnom is kell.
Nem akartam, talán nem is mertem elaludni, de végül csak álomba merültem a teraszon lévő kényelmes padon. Amikor felébredtem minden változatlan volt, se hangok, se szagok és a nap is pontosan ugyanott állt az égen. Sokkal higgadtabb voltam, mint előző nap, úgy gondoltam újra meg kell próbálnom hazamenni, vagy bármi módon kitörni ebből a lehetetlenségből. Visszamentem a felüljáróhoz és ugyanazt találtam, mint előző nap, csak úgy, mint a többi kivezető úton. Próbálkoztam, de az eredmény ugyan az volt, nem jutottam át a ködön. Az időérzékem teljesen elveszett, csak azt voltam képes számon tartani, hogy hányszor aludtam. Tizenegyszer vagy tizenkétszer aludtam, de lehet, hogy kettőt vagy hármat tévedtem a számolásban. Ami leginkább bizonyította, hogy múlik az idő az két centis szakállam volt és egy horzsolás a hasamon, ami teljesen begyógyult. Szédelegtem az éhségtől, sosem voltam kövér, de most megijedtem, ha magamra néztem olyan soványnak látszottam. Tehát a tizenkettedik alvásom utáni időszakban történt, hogy a folyóparton sétálgattam és megláttam a felüljárót. Emberek jöttek át rajta. Futni kezdtem, amennyire az erőmből tellett, de így is hamar elértem a és elkezdtem rohanni rajta, hazafelé. Mikor a legmagasabb pontra értem visszanéztem és embereket láttam meg autókat, ahogy mennek az utcákon és a vízilabdaedzés rendkívül zajos edzőjét hallottam. Hazaértem leültem a számítógépem elé és megállapítottam, hogy mindössze harminckét perc telt el az óta hogy elmentem itthonról. Meglepődtem mennyire keveset tudtam enni. Rendbe szedtem magam megborotválkoztam és elfeküdtem a szobámban. Már este volt mikor anyám ébresztett fel
– Egész nap itthon voltál? Kérdezte. – Gyere, megyünk nagyanyádékhoz!
Biztos voltam benne hogy álmodtam, amíg rá nem néztem saját beesett hasamra és a begyógyult horzsolásra. Anyám kocsijával tíz perc alatt nagyszüleimnél voltunk, akiket rendkívül feldúlt állapotban találtunk. Szegény mama sírva mondta el, hogy kísértetek járnak a házukban. Aznap délelőtt épp csak félrenézett és a fazék, amiben főzött eltűnt a tűzhelyről és a teraszon találta meg újra. A nagyapám ugyanígy járt a fejszéjével egyik percben még megvolt a következő percben pedig már a teraszon talált rá ráadásul, amikor eljött a kerti csap mellett az hirtelen kinyílt és ömleni kezdetett belőle a víz. És a nagy zománcos vödör is a teraszon termett a garázsból. Hát nem hiszem, hogy segített volna rajtuk, ha elmondom, amit átéltem.
Aznap este megmértem a testsúlyomat ötvenhat kiló voltam, amikor elindultam otthonról, akkor még hetvenkettő. Később kipróbáltam, hogy a szakállam mennyi idő alatt nő meg akkorára, mint akkor. Huszonkilenc nap kellett hozzá.
Az óta nem megyek a felüljárón keresztül. Soha.
Ahogy ezt átéltem én nem gondoltam semmi olyanra, hogy most velem baj is történhet. Arra meg pláne nem, hogy ez valamiféle természetfeletti esemény. Akkor, ott a folyót nézve csak annyit vettem tudomásul, hogy furcsa és kellemetlen, de semmi más nem jutott eszembe. Visszanéztem a felüljáró felé és a tetején még embereket is láttam. Persze ha akkor tudom, hogy mi fog történni azonnal visszafordulok, de nem tettem. A hídtól már csak öt perc kellett, hogy elérjem a nagyszüleim házát, ami a folyó partján lévő utcában volt. A rövid séta alatt a nyomasztó érzés nem erősödött, de nem is múlt el, csakúgy, mint az, ami kiváltotta. Nem találkoztam továbbra sem senkivel, de még egy macskát vagy verebet sem láttam az úton. Végre elértem a házat, a kapu, mint mindig most is nyitva volt. A ház bejárata az udvar felől volt. Az ajtó nyitva, beléptem és nem láttam senkit. A konyhában étel főtt a gázon, nagymamám, viszont nem volt sehol. Mindent átkutattam –nem volt nehéz- és nem találtam senkit, még az örök kíváncsi szomszéd Bözsi néni sem jött kíváncsiskodni, pedig ilyen még nem fordult elő. Bementem a házba és leültem a konyhában. A gáz égett az étel főtt, de nem volt hangja, sem illata. A tűzhelyhez léptem és megérintettem a fazekat, hideg volt.
Hideg volt, nem úgy, mint amit a hűtőből vettek ki, hanem csak pont olyan, mint a környezete. A levegő sem volt meleg. Eltűnt a kánikula, nem lehetett több huszonhárom foknál. Aztán hirtelen elgondolásból levettem a fazekat és megérintettem a gáz lángját. Az pontosan olyan meleg volt, mint a fazék. Égett a tűz, de nem, melegített. Nem tudom leírni a döbbenetet, amit éreztem. Magam sem tudom miért, de megfogtam a fazekat és kivittem a teraszra. Leültem a lépcsőre és úgy éreztem megőrülök. Nem tudtam magyarázatot találni és ez egyre jobban idegesített. Az a fajta idegesség jött rám, amit akkor érez az ember, ha tehetetlen. Felálltam és elindultam. Elég volt, hazamegyek aztán majd lesz valami, gondoltam. Az utcán továbbra sem volt változás, siettem nem is kellett öt perc, hogy újra a hídon legyek, de a folyó hídjánál állva nem a felüljárót láttam magam előtt, hanem egy nagy sűrű szürkésfehér ködszerű valamit, ami teljesen magába rejtette a felüljárót. Elhatároztam, hogy hazamegyek. Akkor is, ha bele kell mennem ebbe a borzadályba. Elindultam, követve a járdát, alig ötven métert kellett volna mennem, hogy elérjem a felüljárót, de mikor már ott kellett volna lennem, hirtelen újra folyó hídján találtam magam előttem a gomolygó köd. Be kell vallanom, pánikba estem, persze ezt akkor nem tudtam, és ha tudom sem ismertem volna be, de ez az igazság. A városrészből több úton is ki lehet jutni és meg is próbáltam. Mindenhol ugyanaz volt a helyzet az utakat köd borította és pár perc alatt visszakerültem a köd előtti területre. Olyan volt, mintha körbe járnék. Amikor az ember könnyelműen kijelenti, hogy az őrület határán van, azt hiszem nincs fogalma arról, milyen nehéz valójában elérni odáig. Biztonságban akartam érezni magam és ehhez a legjobb helynek akkor a nagyszüleim háza tűnt. Visszasétáltam és közben megállapítottam, hogy egy akkora helyre vagyok bezárva, aminek egyik pontja sincs messzebb egymástól, mint amit meg lehet tenni tíz perc alatt gyalog.
Leültem a teraszon és sokáig néztem magam elé a fazék, amit korábban kivittem ugyanott állt az asztalon. Körbejártam a házat, nagyapám műhelyéből elhoztam egy hosszú nyelű fejszét, gondoltam jól jöhet még, csak azt nem tudtam mire. Kezdtem nagyon éhes és szomjas lenni, már jó néhány órája tartott ez a dolog és az óta nem ettem és nem ittam semmit. Az órámra néztem. Újabb döbbenet, pontosan ugyanannyit mutatott, mint mikor átjöttem a felüljárón. Megpróbáltam lehiggadni, tudtam akármi is történik, velem nem megyek semmire, ha pánikba esem. Az időérzékem azt mondta legalább négy órája jöttem el otthonról, itt viszont semmi nem változott. A nap is pontosan ugyanott volt, mint mikor átjöttem a felüljárón. Kínzó szomjúság tört rám a kerti csaphoz léptem megnyitottam, de nem jött belőle víz, mintha kiszáradt volna. Innom kell, gondoltam, az ember nem sokáig bírja víz nélkül. Bementem a házba vizet keresni, de a csapokkal ott is ugyanígy jártam, egyéb innivalót pedig nem találtam. Kiszáradt a szám és most, hogy tudtam nincs mit innom, ha lehet még szomjasabb lettem. Fel alá járkáltam az udvarban és eszembe jutott, hogy pár házzal arrébb az egyik udvarban van egy kút. Futva tettem meg az alig száz métert. A kapu ott is nyitva volt, bementem és elkezdtem gyorsan leereszteni a vödröt. Sikerült vizet húznom iható finom vizet. Visszasétáltam a mi házunkhoz és próbáltam felfedezni valami változást, de továbbra is teljesen mozdulatlan maradt minden. Lassan kezdtem éhes lenni, de az evés teljesen lehetetlennek tűnt, ugyanis bármi, ami ételt találtam a házban olyan furcsa ízű volt, hogy nem voltam képes lenyelni. Újra elmentem a kúthoz egy nagy zománcos vödörrel és hoztam magamnak vizet. Az időérzékem lassan kezdett teljesen elhagyni, és kezdtem érezni, hogy aludnom is kell.
Nem akartam, talán nem is mertem elaludni, de végül csak álomba merültem a teraszon lévő kényelmes padon. Amikor felébredtem minden változatlan volt, se hangok, se szagok és a nap is pontosan ugyanott állt az égen. Sokkal higgadtabb voltam, mint előző nap, úgy gondoltam újra meg kell próbálnom hazamenni, vagy bármi módon kitörni ebből a lehetetlenségből. Visszamentem a felüljáróhoz és ugyanazt találtam, mint előző nap, csak úgy, mint a többi kivezető úton. Próbálkoztam, de az eredmény ugyan az volt, nem jutottam át a ködön. Az időérzékem teljesen elveszett, csak azt voltam képes számon tartani, hogy hányszor aludtam. Tizenegyszer vagy tizenkétszer aludtam, de lehet, hogy kettőt vagy hármat tévedtem a számolásban. Ami leginkább bizonyította, hogy múlik az idő az két centis szakállam volt és egy horzsolás a hasamon, ami teljesen begyógyult. Szédelegtem az éhségtől, sosem voltam kövér, de most megijedtem, ha magamra néztem olyan soványnak látszottam. Tehát a tizenkettedik alvásom utáni időszakban történt, hogy a folyóparton sétálgattam és megláttam a felüljárót. Emberek jöttek át rajta. Futni kezdtem, amennyire az erőmből tellett, de így is hamar elértem a és elkezdtem rohanni rajta, hazafelé. Mikor a legmagasabb pontra értem visszanéztem és embereket láttam meg autókat, ahogy mennek az utcákon és a vízilabdaedzés rendkívül zajos edzőjét hallottam. Hazaértem leültem a számítógépem elé és megállapítottam, hogy mindössze harminckét perc telt el az óta hogy elmentem itthonról. Meglepődtem mennyire keveset tudtam enni. Rendbe szedtem magam megborotválkoztam és elfeküdtem a szobámban. Már este volt mikor anyám ébresztett fel
– Egész nap itthon voltál? Kérdezte. – Gyere, megyünk nagyanyádékhoz!
Biztos voltam benne hogy álmodtam, amíg rá nem néztem saját beesett hasamra és a begyógyult horzsolásra. Anyám kocsijával tíz perc alatt nagyszüleimnél voltunk, akiket rendkívül feldúlt állapotban találtunk. Szegény mama sírva mondta el, hogy kísértetek járnak a házukban. Aznap délelőtt épp csak félrenézett és a fazék, amiben főzött eltűnt a tűzhelyről és a teraszon találta meg újra. A nagyapám ugyanígy járt a fejszéjével egyik percben még megvolt a következő percben pedig már a teraszon talált rá ráadásul, amikor eljött a kerti csap mellett az hirtelen kinyílt és ömleni kezdetett belőle a víz. És a nagy zománcos vödör is a teraszon termett a garázsból. Hát nem hiszem, hogy segített volna rajtuk, ha elmondom, amit átéltem.
Aznap este megmértem a testsúlyomat ötvenhat kiló voltam, amikor elindultam otthonról, akkor még hetvenkettő. Később kipróbáltam, hogy a szakállam mennyi idő alatt nő meg akkorára, mint akkor. Huszonkilenc nap kellett hozzá.
Az óta nem megyek a felüljárón keresztül. Soha.
szerző: viator