A hold árnyékos oldalán

Mióta mi hárman elkezdtünk kirándulgatni, egyre többször látogattuk meg a hegyet. Van ott valami, ami nem engedi el az embert. Látvány, érzés, hatalom, nem tudom igazán meghatározni, de tény, hogy minket, hármunkat nagyon megfogott. Amikor ez történt, már évek óta jártunk a oda és mindig találtunk új útvonalat, új helyet, amit még nem láttunk. Más volt minden alkalommal és más minden napszakban, ezer arcát mutatta az évszakok változásával. Voltunk fönt sötétben késő este, néztük a lenyugvó nap tűzének sárga fényben elnyugvó tájat. És aznap is későn jöttünk fel, de…

De kezdjük talán még korábbról.

Délután indultunk el. Aznap csodálatosan sütött a nap és nagyon tiszta volt a levegő. Április harmadika volt, és ahogy az áprilisban lenni szokott egyik hidegfront után jött a másik. Mindhárman szenvedélyesen fotóztunk és ki akartuk használni a tiszta időt. Sajnos elkéstünk. Alig értünk a hegyhez a nap elbújt, újabb felhők jöttek és kissé nyomott hangulat uralkodott el kis társaságunkon. Aztán végigjártuk az utat amit terveztünk, de valahogy erőltetetté vált. A napfény nélkül a kora tavaszi táj szürke volt, mint egy fekete fehér fénykép. Már lefelé jöttünk, mikor az első „furcsa” jelenség jött velünk szemben. Egy rendkívül jó fizikumú szikár magas öregember. Ruhája rongyos volt, elnyűtt bakancsában nem volt fűző. Jött szembe és ránk sem nézett, csak ment. De úgy ment, mint a gép, sok fiatal nem megy ilyen lendülettel felfelé ezeken a lépcsőkön. Percekig beszélgettünk róla. Vajon hová mehet, mi dolga van fönt a hegyen, egyedül, sötétben? Aztán elértünk arra a helyre ahol a legtöbb turista megfordul. Onnan már csak egy percre van a parkoló. Ott padok vannak és asztalok. Leültünk kicsit és néztük a nagy tavat a hegy lábánál. Csodálatosan nyugodt érzés volt ott beszélgetni. Újra szóba került az öregember, de inkább csak viccelődtünk rajta. Aztán elindultunk a kocsihoz, és akkor az utolsó kőpadnál egy másik öregembert láttam, azt hiszem pipa volt a szájában. Szóltam is a többieknek, de mint később kiderült ők nem látták és arra gondoltak, hogy arra az emberre célozgatok, akit láttunk felmenni. A kocsihoz érve lepakoltuk hátizsákjainkat és már majdnem indultunk volna, mikor a felhők között feljött a hold. Telihold volt, de olyan nagynak látszott, amilyet addig csak a filmekben láttam. Látványosan kúszott egyre feljebb és közben varázslatos fénnyel borította be a tájat. Egymásra néztük és ki sem kellett mondani a gondolatot. Vissza kell menni. Fel a szakadékhoz a nagy kőfalhoz és fotózni a hold fényében. Nem vártunk egy percet sem. Magunkhoz vettük a zseblámpáinkat és már mentünk is felfelé. Az erős holdfényben nem is kellettek a lámpák, szinte jobban láttunk, mint a szürkületben lefelé jövet nem sokkal azelőtt. A nagy kőfalhoz érve pedig olyan látvány fogadott bennünket, mint még soha, pedig nem először láttuk holdfényben a tájat. Sárga és vörös fények váltakoztak és olyan fény vonta be a sziklákat, hogy talán nappal sem lett volna több a fény a fotózáshoz. Szép volt, de akkor még nem vettük észre, hogy nagyon természetellenes. Tovább akartunk indulni, hogy máshol is készítsünk képeket és akkor egyszerre úgy éreztem fel kell néznem a szakadék legfelső peremére, de kiderült, hogy mindhárman így éreztük, mert egyszerre néztünk fel és ráadásul egyazon pontra. A hetven méter magas függőleges kőfal tetején az öregember állt, aki korábban szembejött velünk. Teljesen a szakadék peremén állt.
– Le fog esni – suttogtam.
És ebben a pillanatban merev lábakkal előredőlt és belezuhant a szakadékba. Nem adott egy hangot sem. Valójában olyan csönd volt, hogy hallottuk egymás szívverését. Úgy tűnt percekig zuhan, forgott a levegőben, majd fejjel előre földet ért a szakadék alját borító kőtörmeléken. Akkorát szólt, mintha egy ostorral csattintottak volna és hallani lehetett a csontok ropogását. Aztán néma csönd. Olyan csönd, amiről addig úgy gondoltam, hogy nem létezik. Futni kezdtünk a földet érés helye felé, de nem találtuk sehol a testet. Telefonálni akartunk, de nem volt térerő. Nem volt más választás, mint lemenni a faluba és mentőt, rendőrt keríteni. A hold ugyanúgy világított, de most már másképp értékeltük a fényeit. Először hármunk közt a legfiatalabb jegyezte meg, hogy furcsának tartja a sárga és vörös ilyen kombinációját és a csend is természetellenes. És ekkor megálltunk egy pillanatra. Nem voltak hangok. Csak egymást hallottuk. A lépteink zaja szinte visszhangzott, de semmi egyéb zajt nem lehetett hallani mióta az öregember becsapódott a sziklák közé. Pedig oda mindig is felhallatszott a forgalom és a falu zaja, ráadásul nem is volt késő. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg madár és állat él ott az erdőben, azok pedig igencsak lármásak szoktak lenni. De most nem hallatszott egy pisszenésnyi nesz sem.  Ez a kis elmélkedés nem tartott fél percig sem és nem is igazán tehettük meg, hogy késlekedjünk, bár biztosak voltunk benn, hogy az öregember nem élhette túl a zuhanást. Sietve indultunk lefelé, pont arra amerről jöttünk. Újra elértük a kőlépcsős részt, ahol az öreg korábban szembejött, igaz kissé lejjebb torkollik bele az ösvény, amin ezúttal mentünk. Sietve lépkedtünk lefelé és láttuk, hogy megint szembe jön valaki. Ahogy közelített, már látszott, ő volt az. Az öregember, aki alig húsz perce a szakadékba zuhant. Olyan szorosan álltunk egymás mellett, hogy már szinte nevetséges volt. Az öreg csak jött és most sem nézett ránk, ment tovább kopott bakancsában és a lépéseinek nem volt hangja, egy zizzenést sem lehetett hallani, pedig volt az ösvényen száraz levél és kőtörmelék bőven, amire nem lehet nesztelenül lépni. Megszólítottuk, de ő csak ment tovább. Annyira megdöbbentünk, hogy a nem voltunk képesek gyorsan reagálni, utána menni, vagy bármit is csinálni.
–    Na, most menjünk innen, de gyorsan!  – mondtam végül.
És a többiek helyeseltek. Úgy mentünk lefelé, hogy még nappal is veszélyes lett volna így rohanni a csúszós kőlépcsőkön. Amikor újra ahhoz a helyhez értünk ahol a padok és asztalok vannak, meg kellett állni. Nem bírtuk tovább a rohanást. Leültünk a padra, pontosan arra, amelyiken alig egy órája is megpihentünk és ekkor újra hallottuk a csattanó hangot. Pontosan azt, amit az előbb a kőfalnál a lezuhanó test okozott. De most tompán és halkabban, de pontosan abból az irányból, ahol az eset történt. Most már nem akartunk pihenni. Csak elmenni akartunk innen, de azonnal. Elindultunk a rövid kis kövezett ösvényen az ötven méterrel lejjebb lévő parkolóba, de alig értünk az ösvény feléig, előttünk sűrű köd kezdett gomolyogni. Nem számított ez sem, belegázoltunk a ködbe. Szorosan mentünk egymás mögött. Én voltam elöl utánam libasorban a többiek. Olyan közel, hogy meg is érinthettük volna egymást. És a köd hirtelen eltűnt, újra holdfényes világosság támadt körülöttünk, de amit láttunk megfagyasztotta bennünk a vért.
A parkolóba vezető ösvény tetején voltunk újra. Először racionálisan próbáltuk magyarázni és ráfogtuk a ködre, meg hogy eltévedtünk, de ott ahol voltunk nem volt köd, sőt lefelé sem látszott. Onnan ahol voltunk jól látszott a parkoló és a közvilágítás fényében az ott parkoló autónk is. Újra megindultunk lefelé, de megint előttünk termett a ködfal. Egymás vállát fogva mentünk tovább és tudtuk, hogy a kocsitól alig húsz méterre vagyunk, de ezúttal is ugyanaz történt, mint korábban, az ösvény tetején találtuk magunkat. Újra és újra próbálkoztunk és mikor láttam, hogy kezd a barátaimon eluralkodni a pánik, azt javasoltam, sétáljunk vissza a padokhoz és üljünk le, gondoljuk át a helyzetünket. A padon ülve az első, amit megállapítottam, hogy a hold semmit nem változott. Ugyanott állt, mint másfél órával korábban és a fények is változatlanok maradtak. Olyan volt, mintha megállt volna az idő. Ezen hosszasan eltöprengtünk, de nem találtunk rá magyarázatot. És bizonyosan sokkal tovább boncolgatjuk a témát, ha Miki, aki a legfiatalabb volt köztünk remegő hangon nem szól ránk.
–    Odanézzetek! – mondta.
És rögtön láttuk, amint a mutatott irányba néztünk. Az öregember jött felénk, egyenletesen, hang nélkül lépkedve újra a hegy tetejére vezető ösvény felé. Messziről rákiáltottunk, próbáltuk megszólítani, de nem reagált, mintha nem is érzékelné a jelenlétünket. Ekkor nem tudtam jobbat, mint elé álltam és felszólítottam, hogy álljon meg. Meg is állt egy pillanatra, aztán először áttetszővé vált majd teljesen eltűnt és egy másodperccel később a hátam mögött bukkant fel újra, hogy ugyanúgy folytassa útját, mintha ott sem lennénk. Miki halkan felnyögött és hozzám szaladt. Leültünk a padra és percekig némán bámultunk a tó felé. Dani mondta, ki, hogy ez nem lehetett más, mint egy kísértet. Percekig nem tudtam, hogy mit mondjak és a lecövekelt holdat bámultam.
–    Attól tartok nem ez az öregember, vagy kísértet, vagy bánom is én mi a legnagyobb bajunk – mondtam.
És ekkor újra hallottuk a becsapódás irányából a csattanó zajt. Felhívtam a figyelmüket a holdra és a változatlanságra. Ekkor az alattunk jól látszó parkolóba egyszerre két autó érkezett. Úgy éreztük, meg vagyunk mentve. Láttuk, ahogy kiszállnak és elindulnak felfelé az ösvényen. Elindultunk, hogy eléjük menjünk és figyelmeztessük őket. Ott jöttek szembe és egyszer csak eltűntek, de úgy mintha a föld nyelte volna el őket, mi pedig megint a ködbe veszve sétáltunk vagy fél percet és újra az ösvény tetején találtuk magunkat. Aztán csak ültünk a padon és végignéztük, ahogy az emberek újra megjelennek a kocsiknál és elhajtanak. Kiabáltunk, még köveket is dobáltunk, de mintha nem is léteztünk volna, észre se vettek minket. És ekkor újra feltűnt az öreg. Hirtelen jött ötlettől vezérelve elhatároztuk, hogy követjük. Rossz érzés volt elhagyni a biztonságosnak tűnő pihenőhelyet és felsétálni az erdőbe, de akkor mégis ez tűnt a legjobb lehetőségnek. Öreg „barátunk” igencsak kemény tempót tartva haladt felfelé és soha nem pihent meg. Meg kell hagyni többször kis híján feladtuk a követését, de aztán nagy nehezen felértünk a hegy legmagasabb pontjára. Pont oda, ahol akkor állt, mikor lentről láttuk. Szinte elviselhetetlenül ellentétes érzéseket keltett az emberben az érzés, hogy ugyanazt az eseményt látom újra csak egy másik szemszögből. Olyan volt, mint egy időutazás. Aztán az öreg egy darabig álldogált ott, keresztet vetett és széttárt karokkal a mélybe vetette magát. Itt sokkal erősebben hallatszott a csattanás és újra hallottuk a csontok ropogását. Azt hiszem, hogy Mikinek ez már sok volt, úgy állt mellettem, mintha tőlem várna védelmet és megoldást. Pedig rajtam éppen úgy nem múlott semmi, mint rajta.
Megbeszéltük, hogy el kell hagynunk ezt a helyet. Tudtuk, hogy több módja is van a hegyről való lejutásnak és elhatároztuk, hogy le fogunk menni. És elkezdtünk bejárni minden lehetséges lejáratot felkeresni, amit csak ismertünk, de mindenhol ugyanúgy jártunk, mint korábban a parkolónál. Mindig ugyanazon a helyen köd képződött és fél percen belül újra ott voltunk a hol a kifelé vezető út kezdődött. Meg kell hagyni, hogy egyre jobban féltünk és leginkább kezdtünk borzalmasan elfáradni, mert azért, mint később kiszámolgattuk legalább harminc kilométert jöttünk mentünk a kijáratot keresve. Először a parkoló feletti pihenőhelyre akartunk menni, hogy kicsit lehiggadjunk, de valamiért nem akartuk újra látni az öregember kísértetét. Végül úgy határoztunk, hogy az egyik olyan helyen maradunk és próbálunk pihenni, ami egyébként normális körülmények között a kedvenc helyeink között volt. Ez egy magas helyen van, széles a kilátással hegy északi oldala felé. Most is látszott minden, aminek látszania kell, csak éppen a sárgás fény volt zavaró. Itt leheveredtünk a fűben és még egy darabig beszélgettünk. Rájöttünk, hogy nem csak hangok nincsenek, de nincs szél sem és a levegő is állandó hőmérsékletű, mondhatni kellemes meleg volt. Nem láttunk állatokat sem, még csak egy árva bogár sem mászott a fűben. Amikor lefeküdtünk, hogy aludjunk, Miki órája szerint április 4-e volt és délelőtt fél tíz.

Meglepő módon igen jól aludtunk. Én ébredtem fel elsőnek és mozgolódásomra rögtön Dani is felkelt, de ha Mikit nem ébresztjük fel, nyugodtan aludt volna tovább. Ekkor Miki órája délután három órát mutatott. A hold és a fények változatlanok maradtak. Azonnal nekiláttunk a kijáratok keresésének, de minden ugyanúgy történt, mint korábban. Akárhol is voltunk, pontosan huszonkilenc percenként hallottuk a becsapódó öregember hangját, ha nagyon halkan is, de mindenhol hallatszott. Visszatértünk a parkolóhoz is és jól láttuk a kocsinkat. És most újra láttuk a kőpadon ülő öreget is, de kiderült, hogy ez ugyanaz, mint, aki felfelé sétál, csak előtte „üldögél” itt egy kicsit. Úgy jelent meg a padon a semmiből, hogy lassan egyre kontúrosabbá vált, majd teljesen életszerű lett, aztán két percet ült ott és elindult felfelé, hogy aztán lezuhanjon, csattanjon a köveken és egy perc múlva újra megjelenjen a padon. Azért akkorra már mondhatom, hogy az őrület határán álltunk.   Minden kísérlet, amit a szabadulásunkra tettünk hiába volt. Újra láttunk embereket és kocsikat érkezni a parkolóba, de azok sem értek fel soha oda, ahol mi voltunk és nem is hallották meg a kiabálásunkat. Olyan volt, mintha egy másik dimenzióból néztük volna a valós világot. Az óra szerint pontosan egy napja voltunk ennek az átkozott jelenségnek a fogságában. Akkor kezdtük érezni, hogy enni és inni így is kell, de néhány pocsolyát leszámítva nem volt még víz sem. A víz tisztának tűnt, de nagyon ízetlen volt. Enni is próbáltunk, ám igazából csak néhány növénynek mertük megenni a levelét, más meg nem nagyon akadt a kora tavaszi erdőben. Napok teltek el, bolyongtunk összevissza a hegyen, majd újra és újra végigjártunk mindent tematikusan, de nem találtunk sem megoldást sem magyarázatot a helyzetünkre.
Ha jól tartottuk nyilván, akkor már huszonkét napja voltunk a hegy fogságában, mikor jelentős változás történt. Először suhogó nyikorgó hangot hallottunk, majd hirtelen megváltozott a hold fénye. Először kék lett előbb világos, majd fokozatosan sötétedni kezdett és egészen fekete lett. Leginkább olyan volt, mintha egy erős fényszórót letakarnánk egy fekete kendővel. Igazából nem lett sötétebb, de valahogy minden fekete lett és sötét, félelmetes árnyékos foltok jelentek meg az erdőben, és ami végképp nem hiányzott, hangok is hallatszottak. De olyanok, amihez foghatót még sosem hallottam. Sikolyok és mély hörgések váltották egymást, aztán valami elhaló nyöszörgés hallatszott. Eleinte mindez távolról jött, valahonnan az árnyékos sötétség mélyéről, de óráról órára közelebbinek hatott, olyan volt, mintha valami szörnyűség készülne kibújni a sötétségből.
Továbbra is azon a helyen aludtunk, mint az első alkalommal. De a változás után már nem volt nyugodt a pihenés. Aztán egyszer arra ébredtem, hogy valami néz a fák közül, az árnyékos zónából. Csak a szemeit láttam jól, de az éppen elég volt. Vörösen izzó szempár volt, de mintha a fejében égett volna valami gyalázatos tűz és szemgolyói nem is lettek volna, csak úgy a  lyukon világított. A teste elveszett a sötétben, de annyit azért ki tudtam, venni, hogy úgy jár, mint egy csimpánz. Tud két lábon is, de ha siet, akkor négy lábon közlekedik. Mire felébresztettem a többieket eltűnt, de halottam a lépteit, ahogy haladt az avarban. Ekkor vettük észre, hogy amíg aludtunk a hátizsákjaink eltűntek. Az erdőből jövő zaj pedig egyre erősebb lett a sikolyok egyre ismétlődtek a hörgés pedig állandósult. Úgy döntöttünk visszamegyünk a parkolóhoz, végül is az volt a legközelebbi hely ahhoz, hogy kijussunk ebből a borzadályból. Át kellett vágnunk a hegy tetején ahhoz, hogy a lefelé vezető ösvényt legrövidebben elérjük. Egymás mögött haladtunk és egyre többször kapkodtuk a fejünket a különböző irányokból felhangzó pokoli hangok felé. És akkor az egyik kereszteződésnél megláttunk valamit, messze volt tőlünk, de jól láttuk. Olyan volt, mint egy kutya, ami két lábra állt, de legalább két méter magas lehetett, a szemei pedig még messziről is jól láthatóan izzottak. Megtorpantunk és figyeltük, hogy mit fog csinálni, de hirtelen négy lábra ereszkedett és elrohant az ellentétes irányba. Nem nagyon bántuk, hogy nem kell közelebbről látnunk ezt a bestiát és sietve folytattuk utunkat. Elértük azt a helyet, ahol az a valami állt az előbb, de nem tapasztaltunk semmit a hangokon kívül. Onnantól egy darabig az ösvényt sűrű bozót szegélyezte. Hallottuk, hogy valami mozog, minket követ a bozótban. Én mentem elöl hátul Miki jött, de igen szorosan voltunk egymás mögött. Egyszerre csak, mintha már nem is egy, hanem kettő vagy több helyen is mozgott a bokor. Egyre jobban siettünk és már láttuk a lefelé vezető csapást, mikor Miki felsikított. Megfordultunk és láttuk, hogy a földön térdel, és a hátát próbálja elérni a kezével. Odaugrottunk hozzá, de a fájdalomtól nem tudott megszólalni. A hátán hatalmas karmolt seb volt feltépve, mintha egy háromujjú kézzel megkarmolták volna. Erősen vérzett, próbáltuk bekötözni valamivel, de nem volt más, mint az igencsak koszos ruháink. Ekkor előugrott a bokorból két kutyaszerű figura és Danit, majd engem is félrelökve elkapták Mikit és vonszolni kezdték magukkal abba az irányba amerre mi is mentünk volna. Olyan gyorsan vitték, hogy pár másodperc alatt eltűntek a szemünk elől. Futva indultunk utánuk, de végleg eltűntek. Ezután már csak rohantunk, percek alatt értük el az újabb kereszteződést, ahonnan már nagyon közel van a pihenő. Ekkor jött szembe az öreg, mint valami menetrendszerű történés. Egy pillanatra megálltunk, míg elhaladt mellettünk, összenéztünk   Danival és már rohantunk tovább. Az út melletti bozótban újra hallottuk a csörtetést, de nem álltunk meg, csak futottunk.   Csak akkor álltam meg, mikor majdnem teljesen leértem, hátranéztem és Dani nem volt sehol. Ekkor vettem észre, hogy süt a nap és emberek vannak a pihenőnél. Ahogy Dani után kiabáltam egyre többen engem kezdtek bámulni. Egy közelebb álló férfi megkérdezte, hogy segíthet-e. Végignéztem magamon. Piszkos voltam. Többhetes szakállam volt a ruhám mocskos és Miki vérével volt átitatva. Itt aztán elsötétült előttem a világ. Napokkal később egy kórházban tértem magamhoz. A barátaimat nem láttam soha többet.

Aztán szép lassan felgyógyultam és elkezdett kihallgatni a rendőrség. Már előtte a látogató rokonoktól megtudtam, hogy harminchat napig nem tudtak rólunk, csak a kocsimat találták meg a parkolóban, de minket, hármunkat nem találtak sehol. Egyetlen nyom amit felfedeztek a hátizsákjaink voltak, amit az előkerülésem előtt egy nappal talált meg két túrázó fiú. A rendőrök nem voltak éppen barátságosak és közölték, hogy gyilkossággal gyanúsítanak. A ruhámon megtalálták Miki vérét és feltételezték, hogy mindkettőjüket megöltem. Aztán a családjaik nyomására egyre gyorsabban folytatták a nyomozást és végül, mint egyetlen gyanúsítottat bíróság elé állítottak. Nem bírtam elviselni, ami velem történt, összeroppantam. Valójában a bíróság nem talált bűnösnek, de aztán úgy alakult, hogy mégis ide kerültem. Itt jól bánnak velem, nyugtatókat kapok, engedik, hogy kedvemre sétáljak a kertben, de megmondták, hogy nem mehetek ki soha többé, mert közveszélyes vagyok.
–    Ennyit tudok mondani önnek, tudom, hogy hihetetlen, de végül is ez egy elmegyógyintézet én pedig elmebetegként vagyok itt és hát ön akart beszélni velem erről.
–    Egyébként mostanában van itt bent internet és a főorvos úr megengedi, hogy néha használjam. Kicsit utánanéztem és találtam egy leírást és néhány fényképet egy öreg bazaltbányászról, aki öngyilkos lett 1956-ban. Őt láttuk fent annyiszor.
–    És most ne haragudjon, de mennem kell, kezdődik a Mónika show…

szerző: viator