A hídon

Nem szoktak meghatni az utcai kéregetők. Amíg ez egy kisebb településen furcsa lehet, egy nagyobb városban szinte megszokottá válhat, az élet része, mondhatjuk. Nem emlékszem olyan esetre, hogy ilyen alkalommal egyátalán esély mutatkozott volna rá, hogy elhiggyem a mesét, amit megpróbáltak beadni annak érdekében, hogy egy kis pénzhez jussanak, pedig sok mindennel próbálkoztak már, a legbugyutább történettől kezdve a jól kidolgozott, részletes és szívbe markoló sztoriig. Néha végighallgattam őket, ha olyan hangulatban voltam és általában jót derültem ezeken a próbálkozásokon.
  Persze mindez azelőtt volt.
   Azóta is jól emlékszem a dátumra. 2001. március 14. Aznap szeles, hideg idő volt, napközben többször hózáporral. Az egész napom rohanásból állt és ez eléggé kifárasztott. Munka után a barátnőmhöz mentem és reméltem, hogy kipihenhetem magam egy kicsit. Nem így történt.
   Nem emlékszem már, hogy pontosan min vesztünk össze, csak annyira, hogy megpróbáltam megmagyarázni neki valamit, ami számomra logikusnak tűnt, de nem sikerült elérnem, hogy megértse a dolgot és ez feldühített. Aztán már mindketten kiabáltunk, végül fogtam magam és eljöttem. Becsaptam az ajtót magam után.
   Kint sötét volt és hideg, de most nem bántam, jól esett. A havazás rég elállt, már nyoma sem volt az úton. Nem akartam se buszra, se villamosra szállni, úgy döntöttem sétálok, hátha a szél kifújja belőlem ennek a napnak az emlékét. Mivel este tíz óra körül lehetett, már kevesen jártak az utcán, ennek kifejezetten örültem. Nem könnyű egyedül lenni egy ekkora városban, talán lehetetlen, de úgy érzem, ilyen alkalmakkor sikerül a legközelebb kerülni hozzá.
   Éppen a Margit-hídon mentem át magamban fortyogva a barátnőmön, az időjáráson és úgy általában mindegy egyéb dolgon, ami eszembe jutott. A szél ereje fokozódott, én pedig összehúzott kabáttal, lehajtott fejjel a Dunát nézve lépkedtem. A sötétben alig látszott a víz, egy-egy fodrozódás mutatta csak, hogy a mélyben egy nagy fekete folyam hömpölyög hangtalanul ismeretlen célok felé. Talán a pokolba. Ez a gondolat annyira meglepett, hogy elfordítottam a tekintetemet a víztől és felnéztem. Éppen a legjobbkor, mert ha még egy lépést teszek, beleütközöm a lányba. Hirtelen megtorpantam és az idő, ahogy ilyen esetben szokott, kizökkent egy pillanatra. Előttem állt és engem nézett. A szeme sötét volt, szinte feketének tűnt, valahogy a víz jutott eszembe róla, amit még az előbb bámultam. Nem tudom mennyi idő telt el így, hogy a szeme fogva tartott, talán 1-2 másodperc, de nekem sokkal többnek tűnt. Aztán a pillanat elmúlt és én jobban végignéztem rajta. Se csúnyának se szépnek nem volt mondható, barna hosszú haja lobogott a szélben, sötét nadrágot, rózsaszín pulóvert és szürkés szövetkabátfélét viselt. Mintha a kabát oldala…koszos lett volna. Sáros? Lehet, hogy sáros. Mindegy nem az én dolgom. Ez egy aranyszabály azoknak, akik nagyobb városokban élnek, vagy oda költöznek. Nem az én dolgom, nem foglalkozom vele. Talán akkor nem is létezik.
-    Bocsánat – vakkantottam és mozdultam volna, hogy kikerüljem, de még mindig áthatóan nézett és ez megállított.
-    Szeretnék hazamenni – mondta.
Én is – gondoltam, de nem mondtam ki hangosan, és nem értettem mi a fenét akar ezzel. Aztán rájöttem, hogy megint belebotlottam egy kéregetőbe. Hát persze, éjjel az utcán, sáros kabátban, minden stimmel. Ekkor megint dühös lettem. Mi jöhet még ma? – gondoltam.
-    Á igen, persze, értem én – mondtam – pont elérnéd az utolsó vonatot, de sajnos nincs pénzed, mer a pénztárcádat elvesztetted.
-    Elvesztettem – ismételte. Én pedig egyre mérgesebb lettem.
Elvesztettem. Ennyi? Ez minden, amit mondani tud? Hát nem! Ez sem az a nap lesz, amikor megengedem, hogy átverjenek. Ma biztos nem.
-    Nézd, elég szar napom volt, úgyhogy nem vagyok jó hangulatban. A történeted meg harmatgyenge, ezzel belőlem nem fogsz pénzt kihúzni, úgyhogy hagyjál békén, érted? Keress másik balekot!
A válaszát meg se várva kikerültem és elindultam a híd vége felé. Nem próbált megállítani.
Nagyjából 10-15 lépés. Eddig tartott, hogy lehiggadjak és kicsit átgondoljam a dolgot. Eszembe jutott a szeme. Sötét volt és mintha szomorú lett volna. Mi van, ha mégis segítségre szorul? Hirtelen jött dühöm elpárolgott és nevetségesnek éreztem magam az előbbi jelenetért. Megálltam és még háttal a lánynak széttártam a kezem.
-    Ne haragudj, de ez a nap…Ha tényleg tudok segíteni valamiben, akkor… - mondtam, miközben megfordultam.
De itt elakadt a szavam. A hídon nem volt senki. A lány eltűnt. Ez nem lehetséges. Hiszen pár másodperce még itt állt, hová tűnhetett egy híd közepéről? Visszamentem és körülnéztem. A földön megláttam két cipőnyomot. Mint amikor vizes cipőben megy valaki és meglátszik a nyoma. Csakhogy ezek a nyomok sehova sem vezettek és sehonnan sem jöttek. Csak kettő volt belőlük, pont ott ahol a lány állt a járda közepén. Ekkor megijedtem. Mi van ha leugrott a hídról? De nem, ehhez több lépést kellett volna tennie a korlátig és látnom kellene a nyomokat másképp repülnie kellett volna. Kimentem a híd szélére és lenéztem, de csak a hömpölygő sötétséget láttam. A folyó csak ritkán árulja el a titkait.
   Még jobban megijedtem, úgy éreztem jobb, ha elmegyek innen, de azonnal. A híd végben már futottam. Szerencsére az éjszakai busz éppen akkor érkezett, felugrottam rá. Szinte senki nem volt rajta. Leültem előre. Nem akartam visszanézni a hídra.

   Aznap nyugtalanul aludtam. Reggel verőfényes napsütésre ébredtem. Igazi tavaszi idő lett. Ilyen körülmények között nevetségesnek tűnt a tegnapi eset. Felkeltem és felöltöztem, épp egy kávét akartam inni, mikor meghallottam hogy bedobják az újságot. Mindig átfutom reggelente a kávé mellett.
   A szokásos hírek mellett a címlapon volt egy kisebb cikk.
Egy női holttestet találtak Horány közelében, valószínűleg vízbe fulladt, de biztosan hosszú ideig volt vízben, a szakértők szerint két, vagy talán három hétig. Ez nagyon megnehezíti az azonosítást. Amit biztosan tudni, hogy hosszú barna haja,  ruházata pedig sötét nadrág és rózsaszín pulóver volt.
   A kávéspohár kiesett a kezemből és összetört. A barna lé csíkokban indult felfedezőútra a padlón.
   Kinéztem az ablakon, de már nem tűnt elbűvölőnek a napsütés. Valahogy kifakultak a színek. Egy nagyon távoli helyen, ami valaha közel volt - az hát előtti úton - régen autók dübörögtek, de most a hangjuk a semmibe veszett.

   Néha úgy érzem, el tudom hitetni magammal, hogy nem ő volt vagy hogy képzelődtem akkor este. De legbelül, egy kis eldugott részem pontosan tudja, hogy vele találkoztam. Nem tudok mit kezdeni ezzel.
Azóta sok év eltelt de nem szívesen járok arra, este egyedül pedig végképp nem. Inkább kerülök, ha kell.
Attól félek, hogy megint találkoznék vele. Rám nézne a fekete szemeivel és azt mondaná: Haza akartam menni, de nem segítettél.

És akkor mit mondanék neki?

 

szerző: yvorl

Hozzászólások