Időhurok 2. rész

 

Modern berendezésű kórházsátorban voltam elhelyezve. Annyira sovány voltam, hogy féltem végignézni meztelen testemen. Eleinte ülni is csak segítséggel tudtam, aztán hónapok elteltével egyre jobb formába kerültem. De túl mindenen, fájdalmon, kemény edzéseken, az volt a legborzalmasabb, hogy semmit nem tudtam. Nem tudtam hol vagyok és nem tudtam mi történt velem. A sátrat, amiben ápoltak, több hasonló sátor vette körül, csak éppen más és más volt a rendeltetésük. A tábort végeláthatatlan pusztaság vette körül. Homoktenger száradó fűfoltokkal, itt-ott egy bokorral tarkítva. Egyetlen fa és semmilyen domborzat nem látszott. A két ápolónőn és az orvoson kívül voltak még fél tucatnyian a táborban, akárhogy próbálkoztam, semmit nem tudtam kiszedni belőlük. Már hetek óta tervezgettem a szökést, mikor egy minden addiginál alaposabb orvosi vizsgálat után az orvos közölte, hogy valaki beszélni akar velem, menjek át abba sátorba, amit ebédlőnek és eligazító helyiségnek használnak. A sátor előtt terepjáró állt. A jármű nyomai nyílegyenes vonalat rajzoltak a végtelenbe. Beléptem a sátorba, ahol vártak rám. A félhomályban nehezen tudtam kivenni az arcokat, de ketten kifejezetten ismerősek voltak és a harmadik sem volt éppen idegen. Általam ismeretlen egyenruhát viseltek. Ahogy szemem megszokta a félhomályt felismertem őket. Egyikük Misa volt másik pedig a fedélzeti mérnök, arról az évekkel azelőtti repülésről. De az akitől elállt a lélegzetem a harmadik személy volt. Régi barátom Igor állt előttem szelíden mosolyogva. Vele egyidősek voltunk és annak idején egy csoportban végeztünk a vadászpilóta képzésen. Igorral géppárban repültem több száz bevetésen. És Igor 1948-ban meghalt egy gyakorló repülésnél. Jól emlékeztem, éjszakai repülés volt és műszaki hiba.

És akkor ott állt előttem hamis mosolyával az arcán. Be kell vallanom, olyan zavarba jöttem, hogy le kellett ülnöm. Igor könnyes szemmel mellém térdelt és átkarolt.

-   Nemsokára mindent meg fogsz érteni. Mondta csendesen.

Az egyik széken az övékével megegyező egyenruha volt előkészítve a számomra. Hamar átöltöztem és búcsút mondtam annak a pár embernek, akik magatehetetlen állapotomban ápoltak. Négyen beültünk a terepjáróba, Misa és a mérnök felváltva vezettek, Igor pedig elkezdte megmagyarázni az a képtelen helyzetet, amiben voltam.

 

 

A történet még a cári időkben kezdődött egy akkoriban bolondnak kikiáltott tudós Nyikolaj Truhanov képtelen elmélettel állt elő. És akármennyire is nevetségesnek tartotta a tudományos világ, a cár mégis érdeklődést mutatott, ráadásul titkos és teljes mértékben támogatott kutatássá tette Truhanov törekvéseit. Ennek a támogatásnak természetesen a pénz és a hatalom volt a mozgatórugója. Ez a képtelenség olyan mértékű nemesfémet és ásványkincset hozott volna, a cári Oroszországnak, ami az akkori világ nyomában kullogó birodalmat az élvonalba emelte volna. Másrészt pedig megoldotta volna az éhezést, ami országszerte szedte áldozatait.

Nyikolaj Truhanov geofizikus volt és volt egy már-már rögeszmés elmélete, amely szerint a Föld bolygó üreges szerkezetű és bizonyos pontokon lehetséges bejutni a kéreg alatti világba. Merész feltételezések mellett, megfontolandó elméleteket dolgozott ki a bizonyítás érdekében. Truhanov elméleteit már egyetemista korában hangoztatta és rendszerint kigúnyolták. Egészen addig, amíg az új cár kegyeibe fogadta. A cár egyidős volt Truhanovval és nem sokkal koronázása után egy audiencián találkoztak először 1883. őszén, Szentpéterváron. A birodalomban dúlt az éhínség és egyre több helyen ütötte fel a fejét a tífusz és a kolera. III. Sándor cár úgy vélte, hogy független marad ő maga és a birodalma is. A problémákat a neves orosz tudósaival és a felsőoktatás tanáraival akarta megoldatni. Bárkit hajlandó volt meghallgatni, de a jeles tudósoknak és egyetemi tanároknak kötelező volt lehetséges megoldásokat kidolgozni. Így került a került az uralkodó és az őt körülvevő tanácsadók elé Truhanov professzor, aki mindössze 38 évesen az egyetem geofizika tanszékét vezette. És Truhanov előadta az elméletét a földkéreg alatti világról az ott rejlő ásványokról és élelmiszer előállítási lehetőségekről. A cár egy darabig elképedve hallgatta, majd hahotázva ordította az őrségnek, hogy vezessék el az arcátlan tudóst, aki gúnyt űz az uralkodóból és a birodalmat fenyegető bajokból. És végül parancsot adott Truhanov kivégzésre. Aztán valami rejtélyes dolog történt a háttérben és a professzor halálos ítéletét alig fél órával a végrehajtás előtt visszavonták.

És ezek után elkezdődött a felkészülés a világ legképtelenebb expedíciójára. Truhanov vezetésével elindultak, hogy az akkor még felfedezetlen északi föld irányából az északi sark felé haladva ráleljenek a professzor által feltételezett lejáróra. Az expedíció 1892 kora őszén tért vissza, mégpedig komoly eredményekkel. A négy éven át tartó vállalkozás során valóban eljutottak egy másik világba, de Truhanov professzorban kétségek keletkeztek arról, hogy hol is jártak valójában. Az éghajlat mediterrán jellegű volt, de erősen behatárolt területen tudtak mozogni, ugyanis a területet három irányból járhatatlan kősivatag határolta, másik irányból, pedig az átjáró, amin keresztül érkeztek. Volt rengeteg állat, növény, gyümölcs és kiváló földek, legelők. Probléma mindössze egyetlen adódott. Az átjáró nem olyan volt, ahogy azt elképzelték. Nem egy barlang, vagy szakadék vezetett a föld alá. Harmadik napja meneteltek a fagyott világban, amikor furcsa légköri jelenséget láttak. A mindent feketeségbe burkoló jelenséget nyolc óra alatt érték el onnantól mérve, hogy először meglátták a horizonton és miután elérték egyetlen pillanat alatt kerültek a túloldalon lévő világ mediterrán légkörébe. De a jelenség, vagy átjáró-ahogy később nevezték- a túlsó világból nem látszott. Nem volt ott semmi egészen, amíg négy évvel később újra megjelent a kapu és visszatérhettek az északi sarkvidék fagyott világába.

A Cár birodalmában egyre nagyobb méreteket öltöttek a járványok és az éhínség, az uralkodó türelmetlenül sürgette a felfedezett terület kiaknázását. De a cár élete pontosan türelmetlen természete miatt ért véget, mikor parancsára a vonat, amelyben családjával utazott gyorsabban haladt a lehetségesnél és végül kisiklott. III. Sándor cár hősiesen kimentette családját a kocsi romjai közül, de közben halálos sérülést szenvedett. Utódja, nagyobbik fia Miklós lett, aki II. Miklós néven nyerte el a koronát, de csak 1896-ban. A koronázást megelőzően, pedig nem sikerült elindítani az újabb expedíciót.

A második expedíció hatalmas vállalkozás volt. Összesen ezer embert készültek a másik világba küldeni, hogy elkezdhessék előkészíteni a mezőgazdasági termelést és a bányászatot. De ezúttal hiába vártak a szokottnál is nagyobb hidegben, az átjárót hónapokig nem találták. És amikor végre megjelent a várt sötét jelenség, nem oda vezetett, ahol előző alkalommal jártak. Ez világ sokkal inkább trópusi jellegű volt, a levegő páratartalma soha nem süllyedt 90 százalék alá. Az egész leginkább az Amazonas menti vidékre hasonlított. Ahol átléptek az átjárón, rögtön kiváló táborhelyet találtak. Alig ötszáz méterre bővizű folyócska folyt. Elméletileg minden szükségletüket kielégített a vidék, de a gyakorlat mást mutatott. Alig heverték ki a hirtelen klímaváltozást, az embereket tizedelni kezdte egy gyors lefolyású betegség, amiről később kiderült, hogy egy apró rovar csípése okozza. Az átjárót visszafelé ezúttal sem sikerült megtalálni és mindössze huszonöt nap alatt kilencszázhatvan ember halt bele a veszedelmes kórba.

Truhanov professzor és harmincnyolc társa túlélte többieket, mert ők valamilyen okból immunisak voltak a rovar mérgére. A megmaradt kutatók kényelmesen berendezkedtek és azt is mondhatnánk paradicsomi bőség és gondtalanság jellemezte volna életüket, ha nem akarnak hazatérni. Végül nyolc év várakozás után újra megnyílt az átjáró és visszatértek Miklós cár Oroszországába, ahol már régen eltűntnek nyilvánították őket.

A birodalom az 1904-es évre mélyebbre süllyedt, mint addig bármikor. Miklós cár meg sem hallgatta Truhanov beszámolóját. Az uralkodó már nem hitt a birodalom felemelkedésében. Egy új világ előjelei mutatkoztak és abban, mint mára jól tudjuk az uralkodónak nincs helye.  A következő éveket Truhanov és két fiatal tanítványa, akikkel együtt volt a második expedíción azzal töltötték, hogy magyarázatot találjanak a két utazás során történtekre. Különösen azt vizsgálták, hogy hol is voltak pontosan és, hogy an kerülhettek másodszorra egy teljesen más helyre. ÉS a professzor előállt egy újabb elmélettel, ami még a földalatti világokról felállított elképzeléseit is felülmúlta. Truhanov azt állította, hogy az átjáró térben és időben utaztatja a rajta áthaladókat. A tudományos világ annyira nevetségesnek tartotta az elméletet, hogy nem is foglalkoztak vele. Truhanov professzort elmeháborodottnak bélyegezték és ellehetetlenítették a tudományos világban. Hiába próbálkozott az újabb expedíció szervezésével, senki nem hallgatta meg, az uralkodóhoz pedig még közel sem engedték. Már ott tartott, hogy börtönnel fenyegették, mikor váratlan lehetőség adódott. A professzort és tanítványait egy amerikai üzletember kereste fel és teljes körű anyagi támogatást kínált azzal a feltétellel, hogy az utazás minden produktuma őt illeti.

Az indulás napja 1914. június 15-re volt kijelölve Arhangelszk kikötőjéből. Ezúttal a professzor és tanítványai által kidolgozott új elmélet szerint próbálkoztak. Az átjáró megnyílt és a harminc fős csapat átsétált egy másik térbe és időbe. De a hely ezúttal sem egyezett az előzőekkel. Ebben a világban volt egy újdonság, itt emberek is éltek. Az átjáró, viszont ezúttal sem nyílt meg visszafelé. Hat év telet el anélkül, hogy bármit tudtak volna a hazájukat és az egész világot feldúló háborúról. És mikor az átjáró végre megnyílt, a folyamatos készenlétben élő csapat azonnal indult. DE történt valami hiba, mert Victor Grossi az amerikai milliomos és a Borisz a professzor egyik tanítványa nem jutottak át, de legalábbis ott nem voltak, ahol huszonnyolc társuk előbukkant a jégmezőn. A körülmények nem engedtek maradást. És a kutatók, akik Miklós cár Oroszországából indultak el 1914-ben, most belefutottak az 1920-as év bolsevik Szovjetuniójának egyik hadihajójába. A csoport tagjaiból tizennégyen amerikaiak voltak és még az oroszok sem tudták igazolni magukat, ráadásul állandóan a cári világ közigazgatására és magára Miklós cárra hivatkoztak. Természetesen mindannyian fogságba kerültek és két hónap szenvedéssel teli raboskodás után Moszkvába szállították őket. Kihallgatások és kínvallatások követték egymást, de a foglyok nem értették mit várnak tőlük. Elmondták az igazságot, de nem hittek nekik. A durva bánásmód és az embertelen körülmények többek életét követelte. Truhanov professzor szívós ember volt, de közel nyolcvan évesen nem sok esélye lett volna túlélni a rabságot, de a szerencse ezúttal is mellé szegődött. A Szovjetunió kormánya egyezséget kötött egy amerikai világcéggel. Ez a cég még állami mértékkel nézve is elképesztően magas összeget ajánlott a foglyokért cserébe. Három hét kemény tárgyalás után a bolsevik vezetők kiadták az összes életben maradt foglyot, de semmi nem vihettek magukkal, amit elfogásukkor elkoboztak tőlük.

Az expedíció tagjait az Amerikai Egyesült Államokba szállították és azokat, akik tudományos funkciót nem töltöttek be, hagyták visszatérni az egykor elhagyott életükbe. A tudósokat, akik egytől egyig oroszok voltak, egy szigorúan titkos és őrzött kutatótelepre szállították. Ott aztán luxus körülmények között éltek, de a telepet nem hagyhatták el.

Az öreg professzor életében először volt olyan helyzetben, hogy nem kételkedett senki az elméletében, sőt teljes mértékben támogatták a kutatásban. Két dologban vártak tőle eredményt. Első és legfontosabb Victor Grossi megkeresése és hazahozatala, másodszor pedig az átjáró kiismerése és irányíthatóvá tétele.

A hetvenhat éves professzor éveket dolgozott végig a mellé rendelt tudóscsoport élén, mire kidolgozták az átjáró működésének elméletét, amit természetesen gyakorlatban nem volt könnyű sem bizonyítani, sem alkalmazni. Az elmélet lényege az volt, hogy attól függően kerülünk más térbe és időbe, hogy az átjárót melyik részén lépjük át és milyen irányban. Azt pedig, hogy az átjáró pontosan mikor és hol jön létre, továbbra is rejtélyek és ellentmondások övezték. Ami nagy előrelépés volt, hogy a visszaúthoz szükséges átjáró kiszámíthatóságát pontosítani tudták, de csak abban az esetben, ha tizenkét óránál többet nem töltenek a másik világban. Az viszont biztossá vált, hogy a visszavezető átjáró mindig abba a térbe és időbe vezet, ahonnan az utazó elindult. Ebből az elméletből következtettek arra, hogy Victor Grossi és Boris ottmaradtak és nem máshová kerültek, tehát elméletileg lehetséges elmenni értük. A probléma az volt, hogy az eddig utazások a Szovjetunió területéről indultak és onnan lehetetlen volt újabb expedíciót indítani. A kutatócsoport az eredeti Truhanov féle becslések alapján újabb átjárók feltételezett helyét határozták meg. Így lett kijelölve Új-Zéland a Bermuda- szegetek és a Fekete-tenger egy bizonyos része. A Victor Grossi megmentésére indított utazás 1929-ben indult. A vezető ezúttal is Truhanov volt, de idős kora miatt a gyakorlatiasabb dolgokat tanítványa Szergej végezte. Az elméletek helyt álltak és az ottrekedt két ember szemszögéből nézve mindössze egy héttel azután, hogy elszakadtak a többiektől, megérkeztek, hogy megmentsék őket. Mindössze hat órát töltöttek a másik oldalon, gyűjtöttek követ, növényt, hogy elemezhessék, ha visszatérnek. És a visszatérés is sikerült. Természetesen Grossi és Borisz a sarkvidéken bukkantak elő, de a korrupt Szovjet világnak köszönhetően azonnal kihozták őket és biztonságban megérkeztek hazájukba. Ezután a két megmentett embert be kellett vezetni abba a ténybe, hogy ami számukra egy hét volt, az alatt a valódi világukban tizenöt év telet el.

Miután mindannyian kipihenték a többéves feszített munka fáradalmait, újra nekikezdtek a kutatásnak, de abban maradtak, hogy addig nincs újabb utazás, amíg a biztonságot nem tudják elfogadható szintre emelni. 1935 áprilisában, Truhanov kilencvenedik születésnapján jelentették be, hogy az utazás kockázatát elfogadhatóra csökkentették. A professzor tiszteletére rendezett bankett éjszakáján azonban váratlan esemény történt. Truhanovot és két társát, az egykori tanítványokat, a szovjet kormány elraboltatta és Moszkvába hurcoltatta. ekkor jöttek rá a sztálini világ vezetői, hogy milyen jelentőségű dolgot engedtek ki a kezükből.

Az orosz kormány irreális követeléseket támasztott a három tudóssal szemben, különösen azért mert a tudósok fejében lévő anyag volt minden, amit használhattak, ugyanis a kutatási anyagot nem sikerült ellopniuk a kutatókkal együtt. a körülmények nem voltak rosszak, de rabok voltak. Truhanov és társai a cári Oroszországban arisztokraták voltak, ami Sztálin birodalmában nem volt jó ajánlólevél. a három tudós tudta, csak azért élnek, mert szükség van rájuk. Arra kényszerítették őket, hogy párthű tudósokat avassanak be a kutatásuk minden elméleti és gyakorlati anyagába. Mindezt úgy várták tőlük, hogy rendszeresen hazaárulónak a nép ellenségének nevezték őket.

Aztán kitört a második világháború és Sztálin egyre jobban sürgette az utazást. A fő cél utazás volt a múltba, hogy megváltoztassák a jelent. Hiába próbálták meggyőzni, Sztálin hajthatatlan volt. Az első próbálkozásnál valami balul sült el. Az átjáró megnyílt, de valamiért nem tudtak átjutni. Többen égési sérüléseket szenvedtek attól függetlenül, hogy sem tűz, sem hőmérsékleti változás nem történt. A második próbálkozásnál átjutottak, de egy olyan világba, ahol mínusz kilencven Celsius volt a hőmérséklet. Innen gyakorlatilag azonnal távozni kellett. És ahogy a német egyre jobban benyomult az országba, úgy lett Sztálin rögeszméje az időutazás. Egyre jobban erőltették és egyre ésszerűtlenebb kíséreteket végeztek. Aztán 1944. januárjában az egyik kísérletnél a kilencvenkilenc éves Truhanov és két tanítványa eltűntek. Ezt az átjárót az Ural délkeleti részén fedezték fel és többször használták. Truhanovot és két társát, azonban soha nem engedték az átjáró közelébe, mert tudásuk pótolhatatlan volt. Senki nem látta, mikor léptek az átjáróba, de hiába keresték őket, nem maradt más megoldás, mint az átjárón keresztüli szökésük.

Aztán a háború véget ért és Sztálin örülhetett a győzelmének. De volt valami, ami nyugtalanította. Mi van, ha rajta kívül más is megpróbál behatolni a múltba és megváltoztatja a világot. Mi van akkor, ha ezt már meg is tették? 1946-ban hatalmas erőkkel kezdték újra a kutatást. Az elméletet, amely szerint az átjáró véges kiterjedésű és a cél, ahová eljutunk, attól függ, hogy hol lépünk át, komolyan pontosították. De továbbra is csak annyit tudtak, hogy az átjáró téglalap alakú, ami a hosszabb oldalán fekszik és enyhén íves, vagyis a szemből nézve a két sarkhoz képest beljebb, vagyis távolabb van. A pontos méretét nem ismerték és feltételezték, hogy különböző esetekben más és más a kiterjedése, ami párszáz métertől több tíz kilométer is lehet. Abban viszont csaknem biztosak voltak, hogy az átjáró bal alsó sarkához viszonyítva lehet meghatározni az utazás céljának helyét és idejét. Az átjárón belül 100x100 méteres kapuk különültek el egymástól, alig látható árnyalatkülönbséggel. Így aztán pontosították a célt. Lényeg, hogy a bal saroktól jobbra haladva más és más helyekre kerülhetünk, de ugyanabban az időben, amiből kiindultak, viszont a bal síroktól felfelé haladva ugyanabban a térben maradunk csak az időben mozgunk visszafelé. És természetesen az átjáró négyzethálóban elhelyezkedő kapui más és más térbe és időbe vezettek. És innentől egyértelművé vált, hogy az időben utazni csak repülőgéppel lehet, mert az időben átvezető kapuk akár több ezer méter magasságban vannak. És ezért kellett pilótákat válogatni az újabb kísérlethez, így lett Igor barátom elsőként beválasztva. És a kísérletek titokban tartása miatt megrendezték a halálát, hogy eltűnése senkinek ne legyen gyanús. Újabb és újabb emberekkel és felszerelésekkel megrakott repülőgépekkel repülték át az átjárót, ami a távoli múltba, nagyjából százezer évvel korábbra vezetett és a Fekete tenger, akkor még sztyeppe jellegű medencéjében rendezkedtek be.

ÉS ott robogtunk a majdani tengerfenéken és én azt hittem álmodom. Vártam, hogy felébredjek, de nem történt meg. Hat órája robogtunk egyenesen a homokban, mikor a távolban előtűnt valami objektum és közeledve látszott, hogy egy hajó. Enyhén oldalára dőlt, de ki volt támasztva, hogy stabilan álljon. Azonnal felismertem a furcsa helyet. Jártam ott évekkel azelőtt, azon a furcsa napon, megálltunk és a hajó másik oldalára sétáltunk, ahol rengeteg ládából álló raktárféle volt.

A hajón kilenc ember lakott és dolgozott. Ugyanazt az egyenruhát viselték, mint mi. Rövid bemutatkozás után ebédelni hívtak és a jó hangulatú társalgásból egyedül én maradtam ki. Amit az előző pár órában hallottam, ahhoz hetekre volt szükség, hogy leülepedjen az agyamban és higgadtan feldolgozzam.

És a kényelmes tempójú ebéd után jött egy újabb meglepetés. Közeledő repülőgép hangja törte meg a puszta csendjét. Pár perc és már láttuk a süllyedő Li-2 sziluettjét. A gép egy szabályos nagy ívű fordulóval rárepült a csomagok kidobására kijelölt területre, kidobta az ejtőernyőre kötött bálákat, majd emelkedni kezdett és gyorsan eltűnt északi irányba. Ugyan az a gép volt, és én voltam a kapitánya. Közben elhozták a ledobott csomagokat és akkor fogtam föl, hogy ennek a furcsa szabadtéri raktárnak minden egyes bálája egyforma. Vagyis egészen pontosan ugyan az. Igor barátom és a hajó egykori kapitánya folyamatosan magyaráztak, de a tudatomat nem tudták megérinteni. Másnap reggel a hajó egyik kabinjában ébredtem és még mindig azt reméltem, hogy álom volt az egész. Reggeli egyben eligazítás is volt, és ekkor megtudtam, hogy a tegnap látott repülőgép naponta újra érkezik. amikor elindultunk erre a feladatra, egy olyan kísérlet részesei voltunk, amiben nem voltunk beavatva. Látni akarták a reakciónkat és semmi több. Viszont mi elveszítettük az öreg ejtőernyőst és ezért az átjáró újra és újra lejátssza az eseményeket, ami ezen az oldalon naponta változatlanul megtörténik. A valós időnkben viszont csak néhány évente jelenik meg az öreg deszantos, majd utána leszáll a gépünk. Engem az első ilyen ismétlődéskor mentettek át ebbe a korba, az első tisztemet és a fedélzeti mérnököt pár nappal azután, hogy vissza érkeztünk. Hogy pontosan mit várnak tőlem ekkor még nem derült ki. Megkérdezték, hogy elég erősnek érzem e magam ahhoz, hogy repüljek és miután igent mondtam egy kis domb mögé hajtottunk, ahol szabályos sorban nyűgözve nyolc darab AN-2 repülőgép állt. Három gép elő volt készítve repülésre. Misa rögtön bekészülődött az egyikbe az egyik fiúval, aki a hajós táborban szolgált. Számomra Viktor a fedélzeti mérnök lett kijelölve útitársnak. Igor, pedig a harmadik géppel egyedül repült. Igortól annyi eligazítást kaptam, hogy szoros kötelékben kövessem, semmiképp ne maradjak le. Felszállás után egyetlen fordulóval irányra álltunk és három órát repültünk nyílegyenesen alig ötven méterre a talajtól. Egy táborba érkeztünk, ahol szabályos kis repülőtér volt számos különböző típusú repülőgéppel és két hangárral a tábor több száz sátorból állt, javarészt egyforma katonai sátrak, de volt köztük jóval nagyobb, ahol ebédlő, eligazító, vagy kutató labor volt. Sok egyenruhás ember jött ment, tette a dolgát. Később megtudtam, hogy összesen háromszáz negyven ember él és dolgozik itt.

 

Hosszú hetek teltek el, mire sikerült annyira megértenem a dolgokat, hogy használható legyek ahhoz, amihez használni akartak. Folyamatos testedzés és gyakorló repülések után újra a régi formámba lendültem és végre megtudtam, hogy pontosan mit várnak tőlem.

Az egész kutatás megfeneklett azon a ponton, amikortól bennünket elküldtek arra a küldetésre és azóta újra és újra megismétlődik minden. De a legnagyobb problémát az jelentette, hogy az átjáró ezen a területen eltűnt. A túlsó oldalon, vagyis az én valós világomban, pedig nem tudják értelmezni a problémát. Ennek volt a következménye az én letartóztatásom. A másik probléma az volt, hogy a hurok létrejötte óta az idő a túlsó oldalon jelentősen gyorsabban telik. Amíg itt egy nap telik el a valós oldalon négy év. Azon a napon, amikor Igor értem jött ötszáz negyven nap telt el ezen az oldalon. Vagyis az én világomban több mint kétezer év. Az időhurok létrejötte után hónapokba telt, mire elemezték a helyzetet és kitalálták a megoldást. A lényeg az volt, hogy az eredeti személyzetet áthozzák erre az oldalra, egy másik területen lévő átjáró használatával. És ez sikerült is Misa és a fedélzeti mérnők esetében, de én valamiért nem voltam a bázison. Azt pedig csak akkor tudták meg, hogy az öreg ejtőernyős tiszt eltűnt. És mivel azon az oldalon erről az akcióról nem tudtak, muszáj volt illegalitásban maradni. Aztán értem is eljöttek. De csak az után, hogy azon az oldalon először visszatért az időhurokban maradt gép és a személyzet. És miután belőlem kettő lett a több éve eltűnt fiatal tisztek pedig előkerültek, mindegyikőnket kémkedéssel vádoltak. Én ebből az időből semmire nem emlékszem.

Az első emlékeim az egészségügyi táborba nyúlnak vissza ahol hatvankét napot töltöttem, hogy felépüljek a hónapokig tartó börtön és drogos vallatás gyötrelmeiből. A kórház tábor és a homokban fekvő hajó volt az alaptáboron kívül lévő összes létesítmény. A hajó, amelyhez az átjáró vezetett pontosan középen helyezkedett el a nagy tábor és a kórház között. A hajó véletlenül került át az átjárón. Ez az átjáró a fekete tenger közepén volt és ezen az oldalon azokban az időkben éltünk, amikor a tenger helyén még szavannás terület terült el. A kutató csoport becslése alapján hatvanezer évvel a mi időnk előtt. És éveken át küldték át az embereket, hogy felkészüljenek a két legfontosabb feladatra. Elsőként fel kell deríteni és meg találni Truhanov professzort és társait. Második feladat, hogy a megtalált tudósokat bevonni a kutatásba és az orosz társadalmat felvirágoztatni, még a cári időkben a tizenkilencedik és a huszadik századforduló idején. És az első feladatot sikeresen végrehajtották.

Truhanovot és tanítványait ezen az oldalon keresték meg. Ezerkilencszáztizennégy júniusában pár nappal az után, hogy az amerikai kutatócsoporttal átlépték az átjárót az északi sarkvidéken. Nem tartott sokáig meggyőzni őket, hogy a visszatérésük sikertelen lesz. A csoport teljes személyzetét sikerült áthozni a régmúltba, hogy megvalósítsák a cár álmát és Oroszország elérje az áhított színvonalat. És ezen a ponton az itt élő kutatócsoport belenyúlt az időbe. Mert a mi valós időnkben és terünkben ezerkilencszáz tizennégytől Truhanov és csapata egyszerűen eltűnt, vagyis felmerült egy kérdés. Ha ők eltűntek és kísérletük nem folytatódott, akkor ez a kolónia sem jöhetett létre. De a tér és idő összefüggései továbbra is megoldatlanok maradtak az ember számára és a kutatótáborban semmiféle változást nem észleltek. A küldemények és technikai eszközök továbbra is megérkeztek a túloldalról egészen addig, amíg én és a csapatom átléptünk és valamiféle időhurok jött létre. És ez akadályozta az átjáró használatát. Ha át akarták lépni az átjárót, akkor a hatalmas távolságra lévő Északi sarknál tehették meg, amit ebben a korban nem volt egyszerű elérni, de háromszor is megtették, hogy a személyzetemet és jómagamat is ide szállítsák. A harmadik útjuk azonban sikertelen volt. Az öreg deszantost nem találták sem azon sem ezen az oldalon. A tudóscsapat biztosan állította, hogy az öreg eltűnése okozza a hibát. És addig nem lehet megoldani, amíg elő nem kerül, és vissza nem utazik az eredeti térbe és időbe. Elmondtam, hogy elfogásom előtt láttam az öreget, de ez csak bonyolította a dolgot, ugyanis a felkutatására tett kísérletek teljes kudarcba fulladtak. És arra sem találtak magyarázatot, hogyan tűnhetett el.

Egy napon aztán elmondták mi is lesz a feladatom pontosan. És nem is tűnt bonyolultnak a dolog, Éppen csak az öreg ejtőernyős hiányzott a végrehajtásához. Hosszú hetekre átköltöztünk a hajóhoz és naponta megfigyeltük a naponta újra és újra érkező repülőgépet. Minden alkalommal láttuk az öreget amint kilöki a csomagot, majd rövid integetés után visszazárja az ajtó. És minden ismétlődött az unalomig, de nem találtunk használható magyarázatot. És befejeztük a gyakorló repüléseket, amit azért hajtottunk végre, hogy majd az eredeti négy fős személyzettel precízen átvegyük a helyét annak a gépnek, mi a hurokba szorult. Ezt pedig úgy tettük volna, hogy a másik gépet lelövik és lehetőleg a személyzet sérülése nélkül földre kényszerítik, mi pedig átvesszük a helyét és visszatérünk oda ahonnan indultunk.

És újabb egy év kutatás, kísérletezés, gondolkodás után feladtuk. A kolónián élő összes embert összehívták és kihirdették, hogy elkezdjük az itteni élet kiépítését. Végső lakóhelyet kell, kijelöljünk és el kell kezdenünk az élelem termelést. Be kellett ismerni, hogy itt ragadtunk és több utánpótlás nem fog érkezni. Ott volt a lehetőség, hogy valamelyik másik átjárón visszajussunk, de az időhurok feloldására, csakis erről az oldalról láttak lehetőséget a tudósaink. Ottmaradtunk és elkezdtük felfedezni a hátralévő életünkre szánt világot.

Volt egy fontos alapelvünk. A lehető legkevésbé hagyunk nyomot, nem szólunk bele a természet rendjébe és legfőképp elkerüljük a találkozást az ősemberekkel.

Addig vándoroltunk délre, amennyire feltétlenül szükséges volt, hogy télen ne kelljen fűteni és a terület bővelkedjen vadakban, de alkalmas legyen mezőgazdasági termelésre is. A városunkat egy ligetes mocsaras területen építettük fel. Mindenkinek volt egy kis faháza, amit legtöbben kis kerttel vettek körül és próbálkoztak növénytermesztéssel. Az élelmiszer raktárak a konyha és az ebédlő közös volt. Volt, aki az ételt hazavitte, volt, aki a konyhán evett, de vita vagy ellenségeskedés sosem volt. Mindenkinek megvolt a feladata és miután azt ellátta azt csinált, amihez kedve volt. A szabadidő sok volt és lassan mindenkinek lett valamilyen hobbija. Leginkább lakatlan szigeten élő hajótöröttekhez hasonlítottunk, csak éppen nekünk megvolt mindenünk. Kerültük a technikai eszközök használatát és próbáltuk eszközeinket úgy tartani, hogy szükség esetén használhassuk. Ez a repülőgépeknél volt a legnehezebb feladat, de kiváló szerelőink jól végezték dolgukat.

Hét év telt el. Berendezkedtünk és egyre többen belenyugodtak, hogy itt fogják leélni az életüket.

 

Évek teltek el és hiába volt minden erőfeszítés az időhurok problémáját nem sikerült megoldani. A repülőgép minden nap megérkezett a hajóhoz és ledobta a csomagjait, hogy az egyre távolabbi jövőbe érkezzen. A hajónál folyamatosan szolgálatot teljesített pár ember, de egy idő után ennek semmi értelme nem volt. Jómagam azért szerettem oda eljárni, mert a hosszú úton kikapcsolódtam és jó volt kiszakadni a mindennapok monotonitásából az egyhetes szolgálatok idején. Az időt az időhurok keletkezésétől számítottuk és a tizennegyedik évben történtek először változások.

A változás napján Igorral és Misával a hajónál voltunk. Délben váltottuk le az egy hete szolgálatban lévő bajtársakat. Miután elindultak a közös ebéd és megbeszélés után, nekiláttunk az egyhetes semmittevésnek. A szokott időben felmentünk az enyhén megdőlt hajó fedélzetére és már messziről hallottuk a két csillagmotor zúgását. A Li-2 rendben megjelent és folyamatosan süllyedve repült felénk. A gép precízen végrehajtotta a fordulót és a teherejtőernyővel ellátott csomagot kilökték az ajtón. És ekkor a pilótafülkétől kiindulva, apró robbanásokat láttunk folyamatosan a gép farka felé haladni. Most már tudom, hogy hallottuk a két vadászgép hangját a hátunk mögül, de ellustult érzékeink és a több százszor átélt sablonos helyzet miatt csak akkor láttuk meg a gépeket, mikor áthúztak a fejünk felett. A Li-2 minkét motorja lángba borult és a jobb szárny hatalmas robbanással leszakadt. A gép tőlünk kétszáz méterre állt meg a homokban hosszú lángoló benzincsíkot húzva maga után. Meg sem kíséreltük megközelíteni. A lángok hatalmasak voltak és nekünk semmilyen eszközünk nem volt a tűzoltáshoz. Álltunk homokban és tehetetlenül néztük a borzalmas pusztulást. Az égés hatalmas zajjal járt. Legalább egy perc telt el mire a hajó parancsnoki hídjáról leértünk és csak akkor kezdtük keresni a vadászgépeket, de sehol nem láttuk őket, ami arra utalt, hogy hatalmas sebességgel repültek. És ekkor láttuk meg abban az irányban, ahol a gép a találatokat kapta, hogy valaki fekszik a homokban. Mindhárman odafutottunk és a hasán fekvő ember köré térdeltünk. Óvatosan megfordítottuk. Az öreg deszantos volt az. Eszméletlen volt, de élt, látszólag nem esett nagy baja. Bevittük a sérültet a hajóba és lefektettük. A gép roncsai sokáig égetek és még akkor is izzottak, mikor este visszaindultunk a városunkba. Az öreg hol zavart tudattal, hol eszméletlenül feküdt a hátsó ülésen. Az út hosszú volt, mint mindig, de ekkor valami megváltozott. Addig minden nyugodt volt ezen a vidéken és alig láttunk élőlényeket. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy halott vidék volt. De azon az éjszakán mindhármunknak furcsa érzése volt. Mikor néha megálltunk, olyan érzésünk volt, mintha figyelnének minket. Több alkalommal mozgó árnyakat láttunk a holdfényben és kétszer is átfutott előttünk valamilyen struccszerű kétlábú állat, amilyet addig nem láttunk. Az egyik pihenőnél, pedig közvetlen közelről hirtelen rikácsoló, visító hang ijesztett meg bennünket, de annyira, hogy mindhárman előrántottuk a fegyverünket. De akármennyire is ijesztő volt, semmi nem történt, ami fenyegető lett volna.

Világosodott, mire a táborba értünk és már messziről láttuk a füstöt, ami túl erős volt ahhoz, hogy ne bajt jelezzen. A táborban sokan tüzet oltottak, a többiek, pedig állig felfegyverezve védték a tűzoltókat. A fegyveresek azonnal a gyűrűjük közepébe zártak bennünket és kiabáltak, hogy azonnal menjünk a központi laborba jelentést tenni. Miután részletesen beszámoltunk a történtekről, mi is megismertük a tábori eseményeket. Azután negyed órával, hogy a gépet lelőtték a tábor körül megelevenedett a természet. Rengeteg állat hangját hallották, köztük olyat is, aminek a gazdája hatalmas lehetett. Megjelent egy több száz példányt számláló raj azokból a struccféle madarakból, amit mi is láttunk. Ezek a madarak riadtan menekültek, egyenesen a táborunkon keresztül és hatalmas károkat okoztak. A közeli folyócskánál horgászó bajtársunkat hatalmas kígyó támadta meg és marta halálra. A tábortól néhány száz méterre olyan állat nyomát találták meg, ami a szakértő szerint legalább negyven tonnát nyomott. A tűz akkor keletkezett, amikor a táboron átrohantak a struccok. Ezek a madarak négy méter magasak voltak és fél tonnát nyomtak. Az éjszak készültségben telt a katonák számára és a tudósok elkezdték a vizsgálódást, de addig nem találtak magyarázatot, amíg meg nem hallgatták a beszámolónkat. Abban biztosak lehettünk, hogy az időhurok megszűnt, de azonnal megkezdődött valami más, ami eddigi nyugodt életünknek véget vetett.

Az életünk megkeseredett az állatok támadásai miatt. A tábor területét szűkebbre zártuk és folyamatos fegyveres őrzés mellett éltünk. A legnagyobb gondot a kígyók jelentették. Ezek az állatok hatalmasak voltak és alattomosak. Némelyik hossza felette volt a tíz méternek és a harapásuk nagyon erős volt és fertőző, még akkor is, ha nem használta a méregfogát. A méreg könyörtelen volt, percek alatt végzett az emberekkel. A másik veszélyt a folyton vonuló óriásmadarak jelentették. Nem tudtunk rájönni mi motiválja a viselkedésüket. Sokszor órákon keresztül egy helyben legelésztek, aztán minden előzmény nélkül nekiiramodtak és mindent eltaposva rohantak kilométereken át, majd újra megálltak és egy helyben maradtak a következő rohamig. A tábort mindössze egyszer keresztezték, de többször előfordult, hogy embereink  kerültek az útjukba és ezt soha senki nem élte túl. A hangulat egyre nyomottabb lett és az emberek a tudóscsoporttól várták a megoldást.

Az öreg ejtőernyős fizikailag felépült, de soha nem fogta fel teljesen a körülötte zajló dolgokat.

Az első kísérlet az volt, amit eredetileg terveztünk. Visszarepülünk a valós világunkba és talán helyreáll a világ. De itt felmerült a kérdés, hogy megnyílik-e az átjáró így is, hogy a gépet lelőtték és megszűnt a körforgás. Előkészítettünk egy gépet és átrepültünk a hajóhoz, ahová jelentős számban telepítettünk légvédelmi ütegeket, mert a két vadászgépről sem feledkezhettünk meg. Ennek a két gépnek a rejtélye sokáig homályban maradt.  És ezzel a LI-2 géppel, ami mindenben megegyezett azzal, amit lelőttek, újra és újra nekiindultunk a hazavezető útnak, de az átjáró sosem jelent meg. Több, mint ötven repülést végeztünk minden eredmény nélkül. A tudósok kutatásai megfeneklettek és eljött az ideje, amikor be kellett ismerni, hogy képtelenek vagyunk megoldani a problémát. A kísérletezésünk hónapjai alatt a táborunkat teljesen a hajó köré költöztettük, aminek egyetlen oka volt, hogy ott nem fordultak elő kígyók. A kolónia újra berendezkedett és viszonylagos kényelemben éltünk az időhurok keletkezésétől számított huszadik évig. Ezen a szomorú évfordulón tartottunk egy ünnepségféle összejövetelt és számvetést végeztünk az elmúlt évekről. Akkor kettőszáz-kilencvennyolcan voltunk és úgy számoltuk, megfelelő beosztással, életünk végéig elegendőek lesznek a készleteink, ami az élelmiszert illeti. A technikai eszközeink, pedig olyan módon el voltak túlozva, hogy kisebb háborúra is elegendő lett volna. Az emberek egyre jobban belefásultak a helyzetükbe, és egyre kevésbé foglalkoztak az eszközök karbantartásával. Az orvosi tábort, ahol annak idején sokáig lábadoztam, szintén a hajóhoz költöztettük. Az orvosi szakasz eredetileg, azért volt távolabbra költöztetve, hogy az újonnan érkező személyzetet megvizsgálják és fertőtlenítsék, nehogy valami nemkívánatos baktériumot hozzanak ebbe a világba. Eddigre viszont azért volt szükség az orvosi csapatra, mert többen kezdték elérni azt az életkort, amikor előjönnek az embernél a kisebb, nagyobb problémák.

És ekkor már én sem voltam fiatal. Misa az egykori másodpilótám sem az a szőke kölyök volt, akivel annak idején megismerkedtem. Ő is elmúlt negyven. Évente néhány alkalommal repültünk pár órát az egyre veszélyesebb állapotú AN-2 gépekkel- ilyenkor arra hivatkoztunk, hogy a pilótáknak szüksége van néha gyakorlásra, különben kiesnek a gyakorlatból. De ez csak olyan ürügy volt, amit senki nem vett komolyan. Az egyik ilyen repülésnél jó negyven percnyire elhagytuk a tábort. A távolban porfelhő látszott. Tudtuk, hogy az óriás struccok ámokfutása okozza, de levegőből kifejezetten szerettem nézni ezeket az állatokat. Ahogy föléjük értünk, szinte azonnal megálltak, amit kicsit sajnáltam és mondtam Misának, hogy alacsonyan repülve ijesszük meg őket, hátha újra futni kezdenek. Végigrepültünk pár méterrel a madarak feje felett, de azok egy lépést sem tettek, csak a fejüket forgatták felénk. Aztán ahogy a madarakat elhagytuk és Misa éles emelkedő fordulóba döntötte a gépet, valami megfogta a tekintetemet. Elsőre nem tudtam, hogy pontosan mit látok, csak azt tudtam, hogy nem odavaló, de hamar rájöttem, hogy egy ember térdel a bokorban. Kivettem a kormányt Misa kezéből és úgy fordítottam a gépet, hogy mindketten jól lássuk. Többször rárepültünk és ő visszaintegetett. Ebben az integetésben volt valami furcsa, de csak később jöttem rá mi az. Legszívesebben leszálltam volna, de még ha lett is volna alkalmas terület, akkor is ott voltak a madarak, ami halálos veszélyt jelenthetett. Megpróbáltuk pontosan behatárolni a területet és ráfordultunk a hazavezető irányra. Még utoljára meg akartam nézni az emberünket, de ekkor már nem láttam sehol.

Leszállás után azonnal beszámoltam a tudóscsoportnak a látottakról és meggyőztem őket, hogy járjunk utána a furcsa idegennek, aki egyáltalán nem olyan volt, int egy ősember. Másnapra kutatást szerveztünk és hajnalban indultunk, hogy négy óra autózás után megérkezzünk arra a helyre, ahol az embert láttuk. A struccoknak szerencsére már nyoma sem volt. A bokor, ahol előző nap a férfi rejtőzött erősen meg volt tépázva és mellette tűzrakás nyoma látszott. A hamu még meleg volt. A homokban jól látható mezítlábas nyomok távolodtak. Olyan volt, mintha szándékosan hagyták volna őket. Száz métert sétáltunk a nyomok után és ahol véget értek egy nyíl volt a homokba rajzolva. A nyíl hegye nyugati irányba mutatott. Mind a nyolcan kocsiba szálltunk és elindultunk jelzett irányba. Félórányi autózás után a ritkás bokrok annyira összeálltak, hogy nem lehetett tovább menni a kocsikkal. Már éppen el akartunk indulni, hogy megkerüljük a bokorszigetet, amikor a bozótban megjelent az ember, akit előző nap láttunk.

A bozót a melléig ért. Barátságosan integetett, mint előző nap. Lassan megindult felénk és egyre többet láttunk belőle. Fiatal volt és nagyon jóképű. Hosszú szőke haja lobogott a szélben. Ahogy közelebb jött teljesen felfedte meztelenségét. Ott állt a legtökéletesebb ember, akit valaha láttam. Ott állt a bozót szélén és teljesen meztelen volt. Mosolygott és hosszú idő után megszólalt. Elállt a lélegzetünk, mikor akcentus nélkül oroszul szólt hozzánk. Amíg élek emlékezni fogok a szavaira.

-   Üdvözöllek benneteket emberek! – Az én nevem Visco.

-   Tudom, hogy megjelenésem furcsa számotokra, de biztosak lehettek benne, hogy nem vagyok ellenség.

-   Engem azért küldtek, hogy segítsek nektek.

-   Együtt fogjuk megoldani a problémát, amit a Truhanov nevű ember és a világotok vezetői okoztak.

Miután ezt elmondta, odalépett Misához és mindkét kezét a fiú vállaira tette. Miután Misa visszamosolygott rá Visco hozzám lépett és ugyanúgy járt el, aztán mindenkivel elvégezte ezt a rituálét. A meztelensége egyáltalán nem zavarta, sőt megkérdezte, miért fedjük el a testünket ilyen furcsa dologgal, majd alaposan szemrevételezte az egyik technikus ruháját. Ebből a fiatalemberből olyan bizalom és valami megfoghatatlan energia áradt, hogy képesek voltunk minden gyanú nélkül beültetni az egyik terepjáróba és magunkkal vittük az otthonunkat jelentő táborba.

Út közben megkértem Visco-t, hogy vegyen fel egy nadrágot a tartalékkészletből, de sokáig vonakodott, mire meg tudtam győzni, hogy a megjelenésére nincsenek felkészülve a táborban. Nehéz valakinek ezt elmagyarázni, aki nem tudja értelmezni a meztelenség fogalmát.

Érkezésünk után Visco azonnal munkához látott. Rengeteget magyarázott a tudósoknak, akik a legnagyobb igyekezetük mellett is nehezen követték. A fiatalember sosem aludt, csak két három naponta végzett valami meditáció féle dolgot, amitől pár óra alatt felfrissül és újra belevetette magát a munkába. A munkája leginkább Truhanov munkájának és az expedíciók elemzéséből állt.

Egy hónap telt el így, mikor Visco közölte, hogy begyűjtötte a szükséges információkat és most vissza kell térnie az ő idejébe a mi időszámításunk szerint 104330-ba. Ezután kisétált a laborsátor elé, elvette a nadrágot, amelyet a kedvünkért hordott, ránk mosolygott és egyszerűen eltűnt.

Újabb egy hónap telt el mire visszatért. Egyszerűen megjelent a semmiből. Kérte, hívjuk össze a vezetőket, hogy elmondhassa mit fogunk tenni. Leültetett bennünket az asztalokhoz és magyarázni kezdett. Ott kezdte, amikor az emberiség felfedezte, vagy inkább megértette az idő és a tér lényegét. 

Az emberiség Visco által ismert történelme 110 ezer éve alatt többször ment át alapvető változásokon. Az ember az ötvenedik évszázadra kilépett a galaxisba, bolygókat népesített be és kis híján kipusztult egy vírus miatt, majd egyszerű természet közeli életmódra tért át. És ezek a ciklusok többször váltották egymást. Többször indultak meghódítani a világűrt és legalább annyiszor tértek vissza a természethez. Aztán a nyolcvanezredik évben született egy fiú. Aki új irányba vitte az akkor éppen magas technikai színvonalon élő, de rosszul szocializált feudalista társadalmat. Ez a fiú elutasított mindet, aminek köze volt a technikához és nem csak állította, hanem bizonyította is, hogy az emberben pont az a csodálatos, hogy nincs szüksége semmilyen eszközre, hogy éljen. Ez a fiatalember úgy kommunikált a követőivel, hogy nem használt hangokat. Képes volt lebegni és képes volt egyik pillanatról a másikra helyet változtatni akármilyen távolságra. Nem használt mást, mint az elméjét és azt hirdette, hogy erre minden ember képes. A legnagyobb hidegben sem hordott ruhákat, mert a testét ő maga vezérelte. Az a társadalom nem bírta kezeli ezeket a deviáns tanokat, ráadásul sokan voltak, akik érdekből vagy irigységből csalónak bélyegezték. Az bizonyos, hogy egyes üzleti érdekek ellene voltak, de a végzetét mégsem ez okozta. Akkoriban a föld erősen globalizált volt és a társadalom élén egy vezető állt. Ennek az embernek volt egy lánya, aki erősen érdeklődött a fiú tanításai után. A lány végül beköltözött a fiú és követői által követett kolóniába. Aztán az elnök ezt megelégelte és parancsot adott a kolónia felszámolására és a fiú elfogására. És itt derült ki, hogy ez nem egy hóbortos vallás, hanem egy új dolog, ami az uralkodó rendszerre veszélyes viszont az emberiség felemelkedését jelentheti. A kolónia felszámolására küldött katonákat úgy irányították a kolónia magasabb szellemi szinten álló tagjai, hogy azok minden parancsot végrehajtottak. A felemelkedett elme legyőzhetetlen volt. Aztán az elnök cselhez folyamodott, tárgyalásra hívta a fiút, amibe az beleegyezett. A tárgyalást megelőző estén a fiú vacsorára hívta legkedvesebb tanítványait és elmondta nekik, hogy mi fog történni a tárgyaláson másnap.

És minden pontosan úgy történt, ahogy megmondta. Az elnök elé vezették és azonnal lefogták. Megtehette volna, hogy szembeszáll velük és legyőzi őket, de nem tette. A főváros legnagyobb terén végezték ki. Az elnök csak a kivégzés után jött rá, hogy a fiúból mártírt csinált. A fiú követői egyre sokasodtak és mindössze háromszáz év alatt a teljes emberiség felemelkedett szellemileg a technika pedig örökre eltűnt.

És a felemelkedett ember képes volt megérteni az idő és a tér lényegét. És elkezdték kijavítani a hibákat, amit az emberiség okozott évezredek alatt a számos kísérlettel, amit az időutazás felfedezésére tettek.

A legnagyobb hibákat pedig a Truhanov féle kísérletek okozták Visco feladata az volt, hogy a megfelelő pontokban közbelépjen és megoldja a Truhanov által okozott hibát. Egy hónap alatt feldolgozta és megtanulta az összes szükséges információt és visszatért az ő idejébe, hogy ott megvitassák a teendőket. És ekkor megtudtuk mi is, hogy mi vár ránk.

 

Kiderült, hogy tudósaink nem jártak messze a megoldástól és talán sikerült volna az időhurok megszüntetése, de ez a lehetőség megszűnt a gép lelövésével. Viscotól azt is megtudtuk, hogy a két vadászgép egy ugyan olyan expedícióból származott, mint a miénk csak éppen harminc évről későbbről jöttek át. Őket és az általuk okozott károkat egy Viscohóz hasonló felemelkedett ember rendezte. Az állatok megjelenésére is magyarázatot kaptunk, de a mi szellemi szintünkön nem értettük meg. Egyszerűen nem voltunk rá képesek.

Be kell látnom, hogy a legtöbb magyarázattal így jártunk, nem értettünk belőle semmit, de szikla szilárdan elhatároztuk, hogy követni fogjuk az utasításokat. Az eljárás lassú volt, Visco mindenkit visszaküldött pontosan oda ahonnan jött, pontosan abba az időbe, amikor elhagyta valós világát. Ez azért tartott sokáig, mert Visco energiája véges volt. Egy nap csak egy embert volt képes visszaküldeni, utána pihennie kellett.

Visco azt mondta kettőszáz kilencvenöt nap alatt fogja végrehajtani a kettőszáz kilencvennyolc ember visszaküldését. Először azt a katonát küldte vissza, aki legrégebben volt ezen az oldalon és így haladt azok felé, akik legutóbb érkeztek. Az utolsó napra viszont négy ember és egy repülőgép jutott. Jómagam, és háromfős személyzetem és a Li-2 repülőgépem maradtunk utoljára. Innentől nem volt más dolgunk, mint kivárni, hogy ránk kerüljön a sor. Visco minden nap délben jött elő a sátrából megállt a hajó melletti területen és hazaküldte a soron következő embert. A dolog úgy nézett ki, hogy megálltak egymással szemben Visco az illető homlokára tette a kezét és az szépen lassan halványodni kezdett majd hirtelen a semmibe veszett. A hazaküldés után Visco csak hosszú percekig állt egyhelyben. Aztán hosszú több órás sétákat tett a tábor környékén.

A sztálini szovjetunió materialista elvein nevelkedtem egy kemény diktatúrában. És ezzel a diktatúrával megnyertük a háborút. És most szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy a kommunista eszmék, az iparosodás nem veszetnek sehová. Kétségeim támadtak. Attól féltem, hogy majd nem tudok élni ezzel a tudattal, ha visszakerülök a világba ahonnan elindultam. Aztán az egyik napon Visco megkérdezte van e kedvem elkísérni a sétájára. Visco, mióta visszatért, nem volt hajlandó ruhát viselni. Teljesen meztelen volt és jól látszott rajta, hogy neki ez teljesen természetes. Ezen az első sétánkon a tábortól talán száz méterre lehettünk mikor megkért, hogy én is vegyem le a ruhámat és hagyjam az egyik bokor tövében. Nem mondom, hogy minden gátlás nélkül de mégis könnyedén eleget tettem a kérésének. Megkezdtük a több órás bolyongást a szavannán és Visco úgy hozta szóba a bennem dúló kétségeket mintha már korábban megosztottam volna vele a problémámat. Pedig soha senkinek egy szóval nem említettem. Ekkor beszélt először a felemelkedésről és a lélekről. Megtudtam, hogy a lélek és a test két különböző dolog és csak a testnek van szüksége lélekre ahhoz, hogy embernek látszódjon. Lélek nélkül a test még mozogni sem képes éppen csak fent tartja az életfunkciókat. És az univerzumban a lelkek száma mindig egyenlő. Új lélek csak akkor születik, ha egy régi lélek eléri a teljes felemelkedést. Ez azonban nagyon ritka esemény emberi léptékkel mérve évszázadonként egyszer fordul elő. A test létrehozása pedig az egyik legkényesebb feladat, amit két testvér lélek hajt végre saját testüket felhasználva.

És valamikor nagyon régen egy hatalmas változás történt. Volt egy lélek, aki nem követte a felemelkedettek elveit. Ő uralkodni akart és olyan elveket vallott, amit senki nem értett. Emberi testét állati prémekkel fedte el és kényszerített jó néhány testvér lelket, hogy a nélkül hozzanak létre újabb testeket, hogy meglegyen az új testbe költöző lélek. Ezeket a testeket aztán a saját maga által teremtett lelkeknek ajándékozta, akiknek cserébe szolgálniuk kellett teremtőjüket. Ezek a szolgalelkek, ahogy teremtőjük hívta őket nem voltak felemelkedettek. Kicsinyes vágyaik és igényeik voltak, viselkedésük agresszív és részrehajló volt. És a teremtőjük, aki istennek nevezte magát egyre több ilyen lelket teremtett és szaporodásra biztatta őket, hogy legyen elég test a lelkeknek. És végül a felemelkedettek megelégelték isten tevékenységét és végleg száműzték az univerzumon kívüli térbe. A hibás lélek vezérelte testeket viszont magukra hagyták a föld bolygón. Ezek a lelkek pedig évezredeken át szaporodtak és hittek istenben egészen addig, amíg majd százezer évvel később az a fiú felismerte a felemelkedést. Megtudtam, hogy képes vagyok én is felemelkedni és innentől kezdve semmi más nem érdekelt. Szomorúan gondoltam a napra, amikor meg kell válni Viscotól akit ekkor már tanító mesteremnek tekintettem.

Aztán a napok múlásával egyre kevesebben lettünk és végül eljött a mi napunk is. A repülőgépet az utolsó hetekben repülésre alkalmas állapotba hoztuk és az utolsó napon délben beindítottuk a motorokat. A pilóta fülkében érinteni lehetett a feszültséget. Patrik az ülésnek támaszkodva figyelte ténykedésünket. Misa és a fedélzeti mérnök gépiesen követték utasításaimat. Az öreg ejtőernyős olyan rendületlen nyugalommal ült a navigátorülésen, hogy szinte ijesztő volt.

Zökkenőmentesen felszálltunk, majd egyetlen fordulóval rá álltunk a haza vezető irányra. Egész életemben imádtam repülni, a technika, repülőgép volt számomra a világ közepe. De ekkor valami megváltozott. A felszállás izgalmait követte a hosszú monoton emelkedés és utazás. Lassan idegenné vált a gép. A szerkezet, ami egykor képes volt egyé válni a mozdulataimmal most nem volt más, mint egy idegen eszköz, amit ha tökéletesen is, de csak kívülállóként kezeltem. Az órák teltek és eljött az idő, amikor be kellett jelentkeznünk az irányításnak. Az irányító szavai után Patrik hangját hallottam a fejemben. Hátranéztem, de már nem volt velünk. Ekkor láttam, hogy a személyzet tagjai megfiatalodtak. Mindannyian pontosan úgy néztünk ki, mint azon a napon, amikor elkezdődött ez a kaland sok évvel ezelőtt.

A leszállás után ezúttal nem jött elénk senki csak a földi személyzet tette a dolgát. Amikor kiszálltam láttam, hogy a gép is visszanyerte eredeti állapotát. Amikor viccelődve mondtam a személyzetem tagjainak, hogy milyen jó újra fiatalnak lenni ők csak bámultak rám aztán kötelességtudóan elmosolyodtak, de láttam, hogy nem értették a viccet. Rá kellett jönnöm, hogy egyedül én emlékszem mindenre, ami velünk történt. Ezután alig vártam, hogy hazamenjek húsz éve nem látott kedvesemhez.

Aztán éltem tovább az életemet repülőtisztként mentem nyugdíjba. Egész életemet úgy éltem, hogy kerestem a felemelkedést és egyre jobban eltávolodtam a technikától. Nyugdíj után vásároltam ezt a házat az Ural hegység elhagyott vidékén. El kellett rejtőznöm az emberek elől, mert egyre feltűnőbb volt, hogy nem öregszem úgy, mint mások.  A feleségem halála után végleg ideköltöztem. Egyedül a kisebbik ükunokám Visco jár hozzám, de ő is egyre ritkábban, mert már elmúlt nyolcvan éves. Tudok, a világ dolgairól tudom, hogy egy tévhit ürügyén létrejött az egyesült föld. Tudok a Mars kolóniáról, de azt is tudom, hogy mindez csak tévedés. Az emberiség tévúton jár. Azt is tudom, hogy egyedüli felemelkedettként élek ezen a bolygón, de ezt nem osztom meg senkivel, mert még nem áll készen a szolgalelkű ember.

      

És önök most békével távoznak innen és csak arra fognak emlékezni, hogy nem volt itt senki és semmi.

 

 

                   

     

 

 

           

  

 

 

Hozzászólások