A temető

  Fiatal voltam még, egy éve sem volt, hogy megszereztem a jogosítványomat és elkezdtem dolgozni a családi vállalkozásban. Teherautóink voltak és mindenféle fuvarokat végeztünk. Valahonnan a messze keleti országrészből jöttem haza a Dunántúlra és akadt némi műszaki problémám a Barkas típusú járművel, ugyanis túlsúlyos volt a rakomány és a jobb hátsó gumi nem bírta, egyfolytában leeresztett.Többször megálltam felfújni, de végül teljesen megadta magát, meg kellett állnom, hogy kicseréljem. A nagy alföldi táj közepén egy bozótos hely mellet kis parkoló volt, oda beálltam és nekiláttam a szerelésnek. A távolban éppen egy hidegfront közelített és a széles horizonton festői látványt nyújtott, a sötét ég és az egyre sűrűbb villámcsapások világvége hangulatot keltettek a látvány mellé. Hamar rájöttem, hogy valami segédeszközre lenne még szükségem a szereléshez, leginkább egy tuskó, meg valami vastagabb bot kellett volna.

A bozótosba vezetett egy kis ösvény féle csapás, gondoltam, körülnézek a bokrok között, hátha találok valamit, ami alkalmas erre a célra. Egyre sötétebb volt és mér nem csak láttam a villanásokat, de hallottam is a dörgést. Elindultam gyorsan, mert nem akartam megvárni a vihart, és ami azt illeti, ez a hely kezdett egyre kellemetlenebbé válni. Mert van ez úgy, hogy az ember egy helyen valami megfoghatatlan okból egyszerűen nem érzi jól magát, nyomasztóvá válik a légkör és ez akár odáig fajulhat, hogy úgy érzed jobb elmenni onnan. Hát itt is így volt, de ekkor még nem éreztem túl szorosnak a helyzetet. Elindultam befelé a csalitosba és jó száz méterre a kocsitól, végre találtam is egy alkalmas dolgot. Ha nem is tuskót, de egy szép darab követ. Leginkább törött betondarabnak látszott, de nekem pont megfelelt. Elbotorkáltam vele a kocsiig letettem a pótkerék mellé és elindultam visszafelé az ösvényen. Ezúttal már a zseblámpámat is magammal kellett vinnem, mert addigra erősen sötétbe csapott át a szürkület. Erről az ösvényről több kisebb csapás vezetett jobbra és balra, de ezeken kívül mindenhol olyan sűrű tüskés bozót volt, hogy semmi kedvem nem volt oda bemenni, hogy ott keresgéljek. Eltértem az egyik ösvényen balra és tovább haladtam, innen már nem láttam rá a kocsira, olyan magas volt a bozót. És akkor végre rátaláltam egy jókora letört száraz faágra. Villás vékonyabb ága felém meredezett, vastagabb fele, pedig a sűrű benőtt bozótban tűnt el. Megragadtam a villás felénél és erősen meghúztam, de mintha oda lett volna nőve, meg sem moccant. Elkezdtem rángatni, recsegtek az ágak, amik fog tartották, a sok gaz hajlongott, de lassan lazult a szorítás. A villámok egyre nagyobb fényt árasztottak az éjszakában a kísérő dörgés pedig kezdett félelmetes lenni. És ahogy egy utolsó rántással teljes erőmből kitéptem a karvastagságú ágat a bozót fogságából, hatalmas villám terítette be a tájat nappali fénnyel. És bár ne tette volna.

Ahol a fadarabot kitéptem nagy részen kiszakadtak a szúrós gyomok, fél köbméternyi lyukat hagyva addigi helyükön. És amit takartak nem volt más mint egy régi mohás síremlék. A villám fénye elmúlt és én lámpámmal odavilágítottam, mint aki nem hiszi el elsőre és a borzalmas dörgés közepette ráébredtem, hol is vagyok valójában. Körbefordultam és a lámpám fényében láttam, ahogy több helyen elővillannak az ósdi sírkövek. Dehogy érdekelt már a faág. Csak egy dolog járt az agyamban. El innen, de most rögtön! Futni kezdtem, de most a lábam nem találta olyan könnyen az ösvényt. Legalább százötven méterre voltam a kocsitól, és azóta azt gondolom, hogy akkor ezen a távon olimpiai rekordot döntöttem futásban, de úgy éreztem sosem érek ki innen. Amint ráfordultam a fő ösvényre odaért a zivatar szele. Ropogtak az ágak és suhogott a bozót olyan hangerővel, hogy szinte megsüketültem. A hátamon éreztem, hogy figyelnek, és olyan rossz szándékot sugárzott ez az érzés, hogy kis híján összerogytak a lábaim az iszonyattól. Egy örökkévalóságnak tűnt, de végre kiértem a kocsihoz. Majd kiköptem a tüdőmet az eszetlen futástól és a kocsinak támaszkodva visszanéztem a temetőbe, de nem láttam semmi mást, mint a széltől kavargó bozótost. Közben beállt a parkolóba két másik teherautó. Kaposváriak voltak, jól ismertem mindkettőjüket. Nem emlékszem, hogy valaha annyira örültem volna embereknek, mint abban a pillanatban. Egyikük rögtön megkérdezte, hogy mi bajom van és én persze mindent a sikertelen gumicserére fogtam. Nekik aztán volt mindenük és percek alatt kicseréltük a kereket, közben sűrűn pislogtam a temető felé, de nem láttam semmit. Feldobáltuk a platóra a rossz kereket és a szerszámokat és én el is indultam azonnal, mert nem bírtam tovább maradni.

  Éjjel kettő volt mire hazaértem és az ágyamba kerültem. Annyira fáradt voltam, hogy rögtön elaludtam, de nem tartott sokáig a nyugalom. Először csak úgy éreztem, valahol a földön fekszem. Fülledt bozót bomló szagát éreztem. Először meg sem tudtam mozdulni, majd lassan, mintha izomlázam lenne kezdett visszatérni az élet izmaimba. Aztán már éreztem a nyirkosságot is, ami a vak sötétben erősödő undort keltett bennem. És ekkor hatalmasat villámlott és a fény feltárta a sötétség titkát előttem. Ott voltam a temetőben és előttem a sír volt, amiről nemrég letéptem a bozótot. Fel akartam ugrani, de a lábamat tüskés vadrózsa ágai szőtték be. Suttogó érthetetlen beszéd hallatszott, ami csak fokozta a iszonyatot, amit éreztem. Kitéptem a lábamat az indák szorításából, erősen vérzett, de nem érdekelt. felugrottam és rohanni kezdtem. Ahogy kiértem a mellékösvényről, hirtelen, minden megváltozott, olyan volt, mintha a temető teljesen új lett volna, emberek álltak több helyen is, de testtartásuk furcsa volt. Rohanni kezdtem tovább a parkoló felé, de nem volt ott a kocsi. Már majdnem kiértem, mikor oldalról elém lépett egy fiatal fiú. Feltűnően szép arcvonásai voltak és elsőre megörültem neki. Azt gondoltam van itt valaki, akiben megbízhatok, nem vagyok egyedül. De alig egy pillanatig tartott az öröm. A fiú arca hirtelen öregedni kezdett és pár másodperc alatt rothadó hulla állt előttem orrából és szájából fekete váladék kezdett csorogni és közben olyan bűzt árasztott, hogy hányinger jött rám. És ekkor egyetlen ugrással rám vetette magát nyálkás cafatokban maradt a kezemben a bőre, ahogy próbáltam szabadulni. Éreztem itt a vég, megőrülök. Lerogytam a földre és ordítani kezdtem. Anyám és apám álltak az ágyamnál értetlen arccal, csatakos voltam az izzadságtól és percekig tartott, mire visszazökkentem a valóságba. Mire kiértem a telephelyre, ahol a kocsikat tartottuk, már lepakolták az előző napi szállítmányomat, de a kocsi kitakarítása rám várt, mielőtt újabb fuvarba indultam. Felnyitottam a ponyvát, hogy a platót lesöpörjem és az első, amit megláttam az a betondarab volt amit, tegnap kihoztam a bozótból, nem emlékeztem, hogy felraktam volna, de biztosan valamelyik segítő kolléga tette oda, ezt nem tudom a mai napig sem. Megfogtam, hogy levegyem és ekkor láttam meg, hogy valójában mi ez. Egy sírkő volt, illetve annak egy darabja. Felirat is volt rajta az írás eleje hiányzott, de ami megmaradt, kivehető volt.

 

…dai István

…79-1911

 

szerző: viator

Hozzászólások