Időhurok (1.rész)

 

Ezek a dolgok nagyon régen történtek. Akkoriban az én hazámban igen furcsa világ volt. Ezerkilencszázötvennégyet írtunk, éppen egy éve, hogy Sztálin meghalt. Azon kevesek közé tartoztam, akiket még a Szovjetunió legsötétebb korszaka sem szennyezett be. 1931-ben tizennégy évesen választottak ki repülőképzésre és miután végigharcoltam a háborút, oktatónak osztottak be egy olyan bázisra, ahol az élet sokkal könnyebb és magasabb színvonalú volt, mint bárhol máshol az országban. De az események előzményéhez vissza kell lépni pár évet.

  Amikor 1947-ben a kiképzőközponthoz jelentkeztem szolgálatra, csak harminc éves voltam, de a Szovjetunió hőse kitüntetésemhez már megkaptam az őrnagyi rendfokozatot. A kiképzőbázis parancsnoka egykori oktatóm és jó barátom volt, de már évek óta nem láttuk egymást. Nagy örömünkre szolgált a viszontlátás és kihasználva a régi barátságot rögtön beadtam a kérvényt a házassági engedélyhez, mert akkoriban ez még így működött. Beköltöztem a nőtlen tisztek szállására és élveztem a Fekete tenger partján fekvő bázis minden kényelmét. Érkezésemkor a növendékek nyári szabadságukat töltötték, ezért a laktanya és a repülőtér szinte unalmasan üres volt. Aztán néhány nap alatt meguntam a semmittevést és érdeklődtem valami munka után a repüléstervező központban. Örültek is nekem, mert a növendékekkel együtt az oktatók is sokan szabadságra mentek, a repülőtéren meg éppen másnap kezdődött az első évfolyamos pilóták előképzése, amiben többek között az első ejtőernyős ugrást is végre kellett hajtaniuk. Az ejtőernyős ugrató LI-2 es gépre pedig kellett a pilóta. Boldogan vállaltam a feladatot. Csodálatos három hét telt el így. Egész nap repültünk és az időjárás is kiváló volt. Aztán jött az a furcsa nap, ami ugyan még nem hozott fordulatot az életemben, de mindenképpen alapja volt minden későbbi változásnak.

     Jól megjegyeztem a dátumot, 1947. augusztus 21-e volt. Reggel hatkor a LI-2 orra alatt állva fogadtam a szerelő és a másodpilótám jelentését a gép előkészítéséről, amikor egy sorkatona futva érkezett elém és közölte, hogy azonnal várnak a parancsnoki irodába. Akkoriban nálunk nem jelentettek jót az ilyen hirtelen elhívások. Az évek során sok olyan esetet is láttam, hogy az illetőt azonnal elvitték és nem egyszer sosem hallottunk róluk többet. És ugyan semmi nem jutott eszembe, amitől félnem kellene, mégis összeszorult a gyomrom, mire az egyébként százméternyire lévő Parancsnoki irodába értem. Hamar kiderült, hogy a félelem alaptalan, viszont olyan feladatot bíztak rám, aminek nem igazán örültem. A tenger fölé kellett messze berepülnöm és egy ott várakozó hajónak ledobni néhány csomagot. A feladat kockázatosnak tűnt, de a parancsot kiadták, menni kellett. A parancs szerint hét harminckor kellett felszállni, elrepülni az adott pontra a tenger felett, majd a csomagok kidobása után hazarepülni. A gép minden póttartályával tizenkét órát volt képes a levegőben tölteni, tehát elvileg nem volt nagyon kiélezve a dolog, viszont akkoriban a tengeren megtalálni egy hajót nem volt túl egyszerű feladat. Parancs szerint pontos időben szálltam fel és rögtön kettőszáz fokos irányra fordultunk, majd folyamatosan emelkedtünk az előre eltervezett háromezer ötszáz méteres magasságra. A gépet akkor utasforgalomban ötfős személyzet repülte, de a hadseregnél az olyan ejtőernyős ugratásoknál, amihez mi használtuk engedélyezték a háromfős személyzetet. Másodpilótám egy huszonhárom éves Misa nevű fiú volt, akinek alig volt tapasztalata a típuson. A személyzet harmadik tagja egy szintén nagyon fiatal fedélzeti mérnök. Egyébként mind ketten büntetésből voltak ezeken a napokban a bázison, mert valami kihágás miatt megvonták a nyári szabadságukat. A gépen utazott még egy öregebb ejtőernyős tiszt, az ő feladata volt a csomagok kidobása. Négyen voltunk tehát a fedélzeten. Mind a négyen a pilótafülkében utaztunk, az öreg deszantos a navigátor ülésén pöffeszkedett és unott arccal olvasott. Mivel a rakományunk alig volt párszáz kiló, viszonylag jól emelkedünk, alig fél óra alatt elértük az utazómagasságot. Az időjárás már-már unalmasan jó volt, bár az előrejelzés szerint számítani kellett rá, hogy mire visszaérünk már nem lesz ennyire tökéletes. Háromezer-ötszáz méter magasan repültünk, a gépet a robotpilóta vezette és akkor úgy tűnt, nem is történhet semmi rossz velünk. Eluntam az üldögélést felálltam az ülésből és elindultam hátra, hogy megmozgassam kicsit a lábaimat. Az öreg is rögtön csatlakozott hozzám, aztán a csomagjából előhúzott egy üveget, ami tele volt jófajta grúz teával és rögtön megkínált. Felemlegettük a „boldog” harmincas éveket és kényelmesen teázgattunk, mikor a fedélzeti mérnök sietett hátra és kért, hogy azonnal térjek vissza a helyemre. Éreztem a hangján, hogy sürgős a dolog. A kabinba érve rögtön láttam, hogy nem a géppel van a baj. Messze előttünk a horizonton fekete vonal húzódott, pontosabban az egész horizont egy fekete csík volt. Rögtön hívtuk az irányítást, hogy adatokat kérjünk az időjárásról, de közölték, hogy az idő jó és utasítottak a parancs végrehajtásának folytatására. Nem volt más, mint tovább repülni. A feketeség pedig egyre vastagodott, ahogy közeledtünk hozzá. Soha nem láttam addig ehhez foghatót. Olyan volt, mintha attól a vonaltól kezdve éjszaka lenne és akkor már egyértelműen látszott, hogy tíz perc sem kell és belerepülünk. Az öreget hátraküldtem ellenőrizni a rakomány rögzítését. Próbáltam higgadtnak látszani, mert éreztem két ifjú beosztottamon, hogy csak az tartja bennük a lelket, hogy tapasztalt parancsnokuk majd mindent meg fog oldani. Közben az öreg is visszatért és jelentette, hogy hátul minden a helyén van, majd mintha minden a legnagyobb rendben volna visszaült a navigátorülésbe és a teáját kortyolgatta. Elgondolkodtatott ennek a nyugdíj határán álló vén katonának a nyugalma. Csak ült, kezében a tea egy régi vodkásüvegben. Olyan üveg volt, aminek külsején ólmozott minták hirdették az ital fajtáját, középen egy régi cégérrel, aminek az alsó feléből már lepattant az ólom.

     Ahogy közelítettünk a nagy sötétség olyan lett, mintha fekete lepedőt eresztettek volna le az égből egészen a tenger felszínéig. A távolságát pedig egyre inkább nem lehetett érzékelni. Aztán alig egy perccel azután, hogy utasítást adtam a belső világítás bekapcsolására, elértük ezt a fekete közeget. Annyira sötét lett, hogy a gép szárnyán lévő motorokat sem láttuk. Néhány másodpercig nem változott semmi ezen kívül, de aztán a legmeglepőbb dolog történt. Csend lett. De olyan csend, hogy még a szívverésünk is hallatszott. Ez lehetetlen két járó motor mellett, de még akkor is, ha mindkét motor leáll. A gép még álló motorok mellett is erős suhogó hangot ad, nem is beszélve a kabinban lévő pörgettyűs műszerekről, amik még az után is percekig zajosan pörögnek, hogy mindent kikapcsoltak a gépen. Ezt a csendet nem tudtuk sem felfogni, sem elhinni. És úgy is ültünk ott hosszú másodpercekig, mint akik nem képesek ésszel felérni, ami történt. Azután Misa szólalt meg.

- Olyan, mintha földön állnánk. Suttogta.

A műszerek alaphelyzetben voltak, egyedül a világítás működött. Aztán hirtelen, mintha álló helyből egy pillanat alatt a nulláról nagy sebességre gyorsultunk volna beszorultunk az ülésbe a becslésem szerint legalább hat g gyorsulástól, és ezt követően az őrjítő csend után robbanásszerűen visszatértek a gép természetes hangjai és néhány másodperc múlva újra világos lett. A sötétség egy csapásra elmúlt, de még csak a nyomát sem láttuk, hiába nézegettünk hátrafelé. Azonnal teljes ellenőrzést rendeltem el és pár perc alatt megállapítottuk, hogy a tenger alattunk más lett, a színe kissé sárgás-zöldesre változott.

     Az eset, a repülésünk negyedik órájában történt, egészen pontosan a felszállás után három óra nyolc perccel. Az úti célunkat pedig négy óra ötven perc után kell, elérjük. Fél órával később lassú süllyedésbe kezdtünk, csökkentve a motorok teljesítményét, ezzel is növelve a hazaútra szánt üzemanyagot. Ahogy veszítettük a magasságot a tenger egyre furcsább lett, majd ezer méteren Misa kijelentette, hogy ez szerinte nem víz. És nem is volt az. Ameddig a szem ellátott homokos, sivatagszerű síkság volt. És pont abban a percben, mikor repülési tervünk szerint meg kellett érkeznünk, megláttuk a hajót. A homokban feküdt, de nem volt elborulva. A döbbenetből a rádió ébresztett fel. A hajóról szóltak ránk. Szívélyesen üdvözöltek, majd közölték, hogy hová dobjuk a csomagot. Az öreg hátrasétált, mi pedig csökkentettük a sebességet majd egyetlen fordulóval a megadott helyre repültünk és rendre kidobtuk a három csomagot. Tudom, hogy ez így furcsának tűnik, de akkoriban nem nagyon kérdőjeleztük meg semmilyen parancsot még akkor sem, ha furcsa volt, vagy akár az életünket kellett adni érte. Miután megszabadultunk a csomagoktól, azonnal a hazamenő irányra fordítottam a gépet és emelkedésbe kezdtünk. Újra teljes ellenőrzést rendeltem el és csak ezután kezdtünk beszélgetni arról, amit láttunk. Misa azt állította, hogy biztosan egy sziget volt, ami azért nincsen rajta a térképen, mert ott valami titkos hadművelet folyik. Viktor a mérnök, pedig azt állította, hogy valamilyen kísérlet részesei vagyunk, és pontosan azért nem közöltek velünk semmit, mert azt akarták, látni, miként reagálunk. Persze mindegyikük elmélete sántított kissé, de főként azt felejtették ki, hogy a navigált adatok szerint bőven nemzetközi légtérben voltunk és ráadásul a Fekete-tenger felett. Már láttuk a szárazföldet, amikor Viktor szólt, hogy az öreg vajon miért nem jön vissza. Addig annyira bele voltunk merülve a gondolatainkba, hogy észre sem vettük a hiányát. Misát küldtem hátra, megnézni vajon mit csinálhat. Egy perc múlva az amúgy is világos bőrű szőke fiú halálsápadtan tért vissza. Közölte, hogy hármunkon kívül a gépen senki nincs, az ajtó pedig belülről van rögzítve. Akkor hallottuk utoljára, amikor a rádión jelentette, hogy a csomagok kidobva az ajtó zárva és rögzítve. Márpedig az ajtót csak belülről lehet, rögzíteni utána pedig az ajtót kinyitni csak a rögzítő csap eltávolításával lehet. Tehát lehetetlen volt a gépet elhagyni. De akkor meg hová tűnt az öreg katona.

      Nem volt időnk sokat töprengeni a dolgon, az irányító azonosított a radaron és utasítást adott a süllyedésre. Gond nélkül leszálltunk és a torony közölte, hogy kikapcsolás után azonnal jelentkezzünk a parancsnoki irodában. Ahogy kiszálltunk a gépből, három kocsi várt ránk. Mindegyikőnket külön kocsival vittek kihallgatásra, de a parancsnoki irodában csak egyedül voltam. Csak mikor belépetem az irodába, jöttem rá, annak ellenére, hogy nem tudják, de legalábbis nem jelentettük az úton történteket és a személyzet egyik tagjának eltűnését, csak három személyt vártak vissza. Az irodában hosszasan megvárattak és végül a bázis parancsnokával, aki mint már említettem régi barátom volt, belépett egy számomra ismeretlen civil ruhás alak, akit ezredesi rendfokozattal mutattak be. Akkor úgy éreztem, hogy itt a vég, de barátságos viselkedésük pillanatnyilag megnyugtatott.

 

     A tenger feletti kalandunk után írásos jelentést kértek tőlem és mintha egy rutinszerű feladat teljesen átlagos leírását adtam volna le, meg sem kérdezték, hogy mégis mi történt. Mindössze annyit kértek „udvariasan”, hogy semmilyen körülmények között ne beszéljek a társaim családjával és lehetőleg erről az esetről soha ne szóljak senkinek. És ezt akkor komolyan is vettem. Nem is keresett más a dologgal kapcsolatban, mint az öreg ejtőernyős tiszt felesége, de még azelőtt leállították, hogy találkozhattunk volna.

     Aztán eljött az új tanév az iskolában és azon túl, hogy egy soron kívüli repülő orvosi vizsgálatra rendeltek be, nem történt semmi. A házassági engedélyt megkaptam és igen jól sikerült lakodalmunk után hatalmas ajándékot kaptam a hadseregtől. Három hétre egy csodálatos helyre mehettem nászútra, mielőtt újra kezdtem volna a munkát. Feleségem, aki repülésirányító volt, a pilótaiskola repülőterére lett beosztva. nemsokára megszületett első fiunk és a világ legboldogabb emberének éreztem magam. Sokat repültem és 1954 tavaszán megkaptam az alezredesi rendfokozatot és előléptettek az iskola parancsnokhelyettesévé. Egyszóval irigylésre méltó helyzetem volt.

     És akkor történt pár dolog, ami megváltoztatta az egész életemet. Az első döbbenet egy hétfő reggelen ért a tiszti étkezdében. Az egyik asztalon megláttam egy öreg vodkás üveget, ugyanolyan ólmozott mintája volt, mint az öreg ejtőernyősé, akit elveszítettem, azon az évekkel ezelőtti repülésen. Tea volt benne. Felvettem, megszagoltam, finom grúz tea volt. Nem bírtam, ki, hogy ne kóstoljam meg. Ugyanaz a tea volt, mint amit akkor ittunk. Elmerengtem a dolgon.

- Vajon ki találta meg a gépben és tartotta meg az öreg deszantos holmiját és töltötte meg ugyanolyan teával? 

Aztán jött a másik döbbenet.

-   Fogyassza egészséggel alezredes elvtárs!

Az öreg deszantos ott állt és látszólag teljes természetességgel kínálta a teát. Tisztelegve gratulált az előléptetésemhez és valamit mormogott arról, hogy hosszú volt a kiküldetés, de végre itthon van. Aztán folytattam hétfő reggeli ellenőrző körutamat azon gondolkodva, hogy megint egy rejtély az életemben, amiről még gondolkodni is veszélyes, nemhogy rákérdezni, mi is történt valójában. Aggasztó gondolataimat és a reggeli csendet repülőgép zúgása törte meg. Gyakorlott szemem hamar észrevette a gépet. Li-2 volt és éppen megközelítést kezdett a füves pályára. A tudtomon kívül repülés a repülőtéren nem történhetett, kivéve, ha egy vészhelyzetben lévő gép keresett kényszerleszállóhelyet. A gép szépen landolt, majd begurult a parancsnoki épület mellé. Akkor ismertem fel, az volt, amivel egykor furcsa élményeket szereztem a tenger felett. Az ajtó kinyílt és megjelent a személyzet egyik tagja, egy szőke fiú, aki nagyon ismerősnek tűnt. Misa volt az. Az egykori másodpilótám. És rögtön utána én magam léptem ki a gépből. Kocsik érkeztek értük. Egyenként beültették őket és a parancsnoki felé vitték, láttam önmagamat, amint őrnagyi egyenruhámban ülök a nyitott terepjáró hátsó ülésén, majd értetlenül magamra bámulva továbbszáguldok a kocsival.

Ahogy ott álltam a szemeimet meresztve észre sem vettem, ahogy katonák gyűlnek körém. Mire észbe kaptam már hátra volt bilincselve a kezem és ugyan udvariasan, de elvittek a fogdába. Az egyik cellában ágyhoz bilincseltek és rövidesen bejött az egyik orvos. Fecskendőt és tűt tartott a kezében. Nem nagyon ellenkeztem, és szinte azonnal hatott a szer. Egyre sötétebb lett, míg végül teljesen elvesztettem a tudatomat. 

 

szerző: viator

Hozzászólások