A frontsebész

  Régen történt velem ez a dolog, több mint hetven éve. Nagyjából húsz éves lehettem és harmadéves az orvosi egyetemen. A polgárháború már évek óta zajlott és az egyre elkeseredettebb, de kitartó lázadó erők nem engedtek a birodalmi elnyomás hatalmas erőinek. Szóval ebben az évben megkaptam a parancsot, hogy az egyetemet szüneteltetve vonuljak be a birodalmi hadsereg frontvonal mögötti kórházához.
  Nagyon nehéz volt ezt tudomásul vennem. A családom generációk óta passzívan ellenállt a birodalom rendszerének, én meg nem tehettem semmit. Az új törvények értelmében a katonai szolgálat megtagadása halálbüntetéssel járt. És nem is tehettem mást, mint jelentkeztem az adott helyen, ahol elláttak ruházattal és olyan orvosi felszereléssel, ami nekem olyan idegen volt, mintha sosem láttam volna. Az egyetemen éppen a szakosodás előtt álltam és leginkább a belgyógyászat érdekelt, a sebészethez semmilyen módon nem akartam közelebb kerülni. Szóval bevonultam a főváros erre kijelölt laktanyájába és pár nap után egy vonaton találtam magam, ami a nagy északi kontinens felé robogott. Négyezer kilométert kellett megtennünk, hogy az északi frontot elérjük és ez legalább négy napba tellett ennek a szerelvénynek. A harmadik napon unottan feküdtem a számomra kiosztott fekhelyen, mikor hirtelen lassulni kezdtünk majd egy hatalmas robbanás hallatszott. Ez az utolsó, amire ebből az utazásból emlékszem.

  Egy koszos, pokróccal letakart, kemény vaságyon tértem magamhoz. Az oldalamban olyan fájdalmat éreztem, hogy néha elakadt tőle a lélegzetem. Lassan tisztult fel a tudatom és közben többször körém állt néhány ember és vizsgálgattak. Egy öreg fehér köpenyes alak megkérdezte a mellette álló nőt:
-    Ez a medikus?
-    Igen. Legalábbis a zubbonyában lévő iratok szerint.
-    Vigyázzanak rá!
  És ezzel elment. Újra és újra visszazuhantam a hálás öntudatlanságba, de lassan, ahogy múltak a napok egyre jobban lettem és eljött az ideje, amikor felkelhettem. Nem tudtam többet, csak amit a nővérektől hallottam, de az sem volt egyéb, mint hogy kíméljem magam és majd a professzor úr mindent elmond, ha eljön az ideje. Az első nap, mikor elhagyhattam a sátrat, amiben feküdtem olyan látvány fogadott, amit nem tudok elfelejteni azóta sem.     Kiléptem a szabadba és akkora tér tárult elém, amilyent még addig nem láttam. Alig húszlépésnyire attól a helytől, ahol napokig feküdtem hatalmas szakadék tátongott és a távolban az északi kontinens hatalmas hegyei látszottak. A kéklő messzeség és a hatalmas tér annyira megszédített és magával ragadott, hogy azonnal le kellett ülnöm. Csak pár perc pihenés után engedte az agyam átgondolni, hol is vagyok. A hegyekben ilyen magasságokban kizárólag a lázadók rejtett táborai voltak a polgárháború alatt. Gyógyulásom után egy távolabbi helyre vezettek, jó fél órát gyalogoltunk és ekkor már tudtam, hogy fogoly vagyok, ugyanis kezeimet összebilincselték a hátam mögött. Az épület ahová vittek egy központi hely volt és akármerre mentünk látszott, hogy ez a hely egy tábori kórház. Kis iroda féle helyiségbe vezettek és támla nélküli fa székre ültettek. Kisvártatva megérkezett a fehér köpenyes, akit korábban már említettem.
-    Meghoztuk professzor úr. Jelentette egyik kísérőm.
-    Megőrültek, miért van rajta bilincs? Háborodott fel a köpenyes.
-    Vegyék le róla és távozzanak! Szólt ellentmondást nem tűrő hangon. – Egy orvos kezét akarják kinyírni azzal a bilinccsel!
-    Én nem vagyok orvos. Mondtam, miután megszabadítottak a karperecektől.
-    Tudom fiam. Szólt az öreg. - De a te tudásod itt feljogosít az orvos névre.
-    A vonatot, amin utaztál a lázadók támadták meg. – sokan meghaltak, neked szerencséd volt. - Az igazolványod mentett meg. - Itt nagy a szükség orvosokra.
-    És ezzel én is lázadó leszek. Morogtam magamban.
-    A neve és az életkora alapján úgy gondolom, hogy ön egy régi jó barátom unokája, ha nem tévedek, akkor nem fogja megtagadni a családja ősi elveit és csatlakozik hozzánk.
  És nem is tagadtam meg. A beszélgetésünk után alig egy órával egy fiatal ápolónő vezetett végig a tábori kórházon, amiről megtudtam, hogy kettőezer kettőszáz méter magasan van és ide azután hozzák a sebesülteket, miután szállíthatóvá stabilizálják az állapotukat. A tábor ellátását egy kis falu, amit a birodalom nem jegyez, biztosítja és sokan a falusiak közül itt dolgoznak ápolóként. Összesen két napom volt az ismerkedésre. A harmadik nap hajnalára százával kezdték hordani a sérült harcosokat, dolgozott mindenki, az öreg professzor pedig operált egyfolytában. Mikor súlyos sérült került elém azt sem tudtam, hogyan álljak hozzá, sokszor az ápolók gyakorlati tapasztata segítette ki az elméleti jellegű felkészültségemet, de megmentettem pár embert egy csapat tagjaként és ez olyan érzés volt, amit addig nem ismertem. Két napig nem volt pihenő, de a munkánk érdeme volt, hogy száznegyven sebesültből csak egy tucatnyi emberen nem tudtunk segíteni a többi viszont felgyógyult. Fáradt voltam és akkor már biztosan tudtam, hogy jól döntöttem.
  Hosszú hónapok teltek el és hetente előfordult egy olyan csata, ami elontott bennünket sebesültekkel. Egyre rutinosabban láttam el a kisebb sérüléseket, varrtam a sebeket. Végül a műtőben találtam magam az öreg professzor mellett. Műtöttünk a faluból felhozott vakbélgyulladásostól a harctéren megsérült gerinctöröttig. De sajnos nem voltak ritkák az amputációk sem. Az öreg sebész mindent műtött és most már tudom, hogy statisztikailag jobb eredménnyel, mint az akkori fejlett kórházak szakosodott sebészorvosai. Így telt el az első év, amit itt töltöttem. Mivel a nagyobb harcokról tudtunk előre, fel tudtunk készülni a tömeges érkezésekre és ez lehetővé tette, hogy nyugodtabb időben két-háromhetente egy napra lemenjünk a faluba. Igazából csak arra volt jó egy ilyen pár kilométeres kiruccanás, hogy az ember ne savanyodjon bele teljesen a hétköznapok monotonitásába. Az egyik ilyen napon a professzor és két fiatalabb sebész lementek a faluba, hogy megvizsgáljanak néhány gyereket. Távozásuk után pár órával négy súlyos sérültet hoztak. Fiatal katonák voltak, súlyos sebekkel az egyik nem lehetett több tizenhat évesnél. És akkor ott álltunk tehetetlenül. Futárt küldtünk a professzorért és mindent megtettünk, hogy előkészítsük a betegeket. A legfiatalabbnak a gerince volt sérült már bénultan érkezett, de még így is jó esélyt láttunk a gyógyulásra. Persze ehhez kellett volna a professzor tudása is, de ő nem volt sehol. Két ápolóval nekiláttunk, hogy előkészítsük a műtétet, hogy mire az öreg megjön, rögtön nekiláthasson. Ahogy ott álltam a műtőasztalnál és a beteget vizsgálgattam, egyszer csak a hátam mögül hallottam a professzor hangját.
-    Szép feladat. Mondta.
-    De végre itt az ideje, hogy komolyabb műtétet is végezz.
  És akárhogy tiltakoztam, nem tágított. nekiláttam, miközben ő folyamatosan magyarázott és úgy közben éreztem, mintha nem először végeznék ilyen műtétet. Órákig tartott, mire befejeztük és végre lefekhettem egy rövid pihenőre. Nem sokat alhattam, mert az egyik nővér jött, hogy újabb betegek érkeznek, össze kellett szednem magam. Ahogy felébredtem, furcsa érzés költözött belém. A tudást éreztem. Olyan biztosan és széleskörűen volt a fejemben a sebészet minden részlete, ahogy lefekvéskor még nem volt. Megtudtam, hogy a professzor még mindig nem jött meg, de több sebesültet is hoznak. Ahogy az első megjött, nem haboztam. Biztos kézzel vágtam neki az operációnak. Az asszisztencia őszintén csodálkozott. Azon a napon több bravúros műtétet is végrehajtottam és már nem is hiányoltam az öreget, viszont nagyon vágytam az elismerésére. Ahogy végeztem az utolsó operációval, jött az egyik nővér és boldogan újságolta, hogy a lebénult fiú műtétje jól sikerült, mozog a lába és jól van. Rögtön elindultam meglátogatni. Ott álltam az ágyánál és el sem mertem hinni, hogy ekkora sikert értem el az első ilyen műtéttel, amit végeztem. Kiléptem a sátorból és csak ekkor jutott el a tudatomig az órákkal ezelőtt elhangzott mondat. „a prof még mindig nem jött meg”. De hiszen tegnap ott volt velem. Elindultam a műtéteknek helyet adó sátor felé, hogy tisztázzam ezt félreértést. Ott láttam, hogy egyik falui barátunkat állják körül a munkatársaim, többen sírtak. A professzor meghalt. Az őt kísérő kollégák szintén. Alig egy órával az után, hogy elhagyták a tábort. A birodalom kémjei támadták meg őket. A kémeket a falusiak elfogták és kivégezték.  Senkit nem mertem megkérdezni, hogy látták e aznap este a hátam mögött az öreget. De nem is láthatták. Eljött hozzám és engem használt, hogy gyógyítson. Végül pedig átadta a tudását.
  A tudást, amit ezután még négy évig hasznosíthattam a tábori kórházban. És egyszer ez a háború is véget ért a birodalom elbukott, az élet normális lett. Befejeztem az egyetemet, és gyógyítottam egész életemben, hatalmas tudást szedtem össze, hiszen nekem nem az alapoktól kellett indulnom. kilencven év felett, már csak az foglakoztat, hogy amit én most tudok, hogyan lehetne továbbadni.
Továbbadni anélkül, hogy az illetőnek tanulnia kéne. valakinek, aki alkalmas rá.

 

szerző: viator

Hozzászólások