A levéltár

   Már két hete folyamatosan a könyvtárban voltam, gyakorlatilag éjjel és nappal egyfolytában. Nem engedhettem meg magamnak, hogy néhány óránál többet aludjak, meg kellett találnom a megoldást. Persze ez nem afféle városi könyvtár volt, ott esélyem sem lett volna megoldást találnom Attila barátom problémájára. Romániában voltam egy olyan könyvtárban, amit már évszázadok óta csak kivételes beavatottak látogathatnak. Nem is írhatom le hogy hol volt, de annyit elmondhatok, hogy egy régi, elhagyott rom alatt helyezkedik el.
   Pár nap föld alatt töltött idő után elveszíti az ember az időérzékét. Azt a pár órát, amit alvással töltöttem, csakúgy a könyvtár egy kis külön szobájában tettem, mint a fárasztó kutatást a régi könyvek és dokumentumok között. Olyan volt lejönni ebbe az ezer évnél öregebb építménybe, mint visszarepülni az időben. Csak egyetlen látogatásra kaptam engedélyt, mindössze egyszer léphettem be a könyvtárba és nem tartózkodhatom ott tovább, huszonegy napnál. Persze voltak mások is rajtam kívül, de ők mind azok közül valók, akik őrzik és ápolják ezt a felbecsülhetetlen mennyiségű és értékű információt. Olyanok voltak ők, mint afféle szerzetesek, de soha nem sikerült megtudnom, hogy milyen csoportnak tagjai. Saját elhatározásomból semmihez nem volt szabad nyúlnom, egy fiatal szerzetest rendeltek mellém, ő gyakorlatilag a teljes ott töltött idő alatt mellettem volt és sosem távolodott el tőlem egy két méternél messzebbre.
  Attila, akivel már évek óta együtt dolgozom, több volt, mint egy munkatárs. Már gyerekkorunkban ismertük egymást egy osztályba jártunk, kamaszkorunkban együtt fedeztük fel a világot, hajtottuk a lányokat és terveztük a jövőt. Csak érettségi után szakadtunk el a közös iskola kötelékéből, ő matematikusnak tanult jómagam pedig fotográfusnak készültem. Persze ez mit sem változtatott a barátságunkon, így is éveken át egy albérleti szobában laktunk és mindent megtettünk, hogy maradéktalanul kihasználjuk az ifjúságunk által felkínált összes lehetőséget. A sok másik mellett volt egy közös hobbink. Megszállottan érdeklődtünk és kutattunk a paranormális dolgok, a meg nem magyarázott jelenségek után. Ez a hobbi az évek során már-már megszállottsággá fajult. Paranormális esetek ezreit dokumentáltuk, hallgattunk meg több száz embert, akik átéltek ilyesmit. De hiába volt minden igyekezetünk mi magunk sosem találkoztunk semmivel, amire ráillene a paranormális jelző.
Aztán jött az a furcsa eset. Május vége volt. Attila akkoriban egy középiskolában tanított és leginkább nem csinált mást, mint várta, hogy jöjjön a nyári szünet, talán jobban, mint a diákjai. Soha eszébe nem jutott volna, hogy megbuktasson egy diákot, bár a matematika néha követel áldozatokat, akik aztán rendszerint egy augusztusi pótvizsgán új lehetőséget nyernek, de az én barátom nem vágyott arra, hogy augusztusban iskolai tevékenységet folytasson. Szóval eszébe sem jutott megbuktatni bárkit is, de a sors olyan helyzetbe hozta, hogy kénytelen volt megtenni azzal a fiúval. Ez a srác nem az ő tanítványa volt pár héttel korábban tették át hozzá az igazgatónő osztályából. Emlékszem akkor mesélt is róla egyik este sör mellett, hogy mennyire igazságtalannak tartja, ahogy azzal a sráccal bánnak a kollégái és szerinte nem is volt tehetségtelen a matematikához. A fiúnak kilenc elégtelen osztályzata volt a tantárgyból a tanári kar pedig ragaszkodott a megbuktatásához. Nehéz szívvel, de megírta a fiú szüleinek, hogy miként állnak a dolgok. Másnap a tanáriban egy kedves idős hölgy kereste fel, kiderült, hogy a problémás tanítványt a nagymamája neveli, szülei rég meghaltak. Beszélt neki az idős asszony hosszasan arról, hogy unokáját igazságtalanul bántják a tanárok és kérlelte, hogy ne buktassa meg a fiút. Végül természetesen az igazgatónő győzött a fiú megbukott matematikából és ezen kívül még négy tantárgyból, el is tanácsolták az iskolából. Attilának ez viszont sok volt, igazgatónőjét elküldte oda ahova megérdemelte, ő maga pedig felmondott. És ahogy szintén egy sör mellett elmondta, örökre megundorodott a tanári pályától.
  Eddig nincs is a történetben semmi érdekes egy gusztustalan igazgatónő, egy bukott diák, de ezzel nem lett vége. Szeptember másodika volt, amikor a Balaton parton egyik kedvenc helyünkön üldögélve elemeztünk egy paranormális esetleírást, egy idős hölgy lépett oda hozzánk. Olyan hihetetlenül kedves arca volt amilyet ritkán látni, amolyan igazi mesebeli nagymamaforma. Odalépett hozzánk és megszólította Attilát.
- Jó napot tanár úr! Emlékszik még rám? Szólt kedvesen a néni.
Attilán láttam, hogy rettenetesen zavarba jön, persze akkor még nem tudtam, hogy kiről van szó.
- Hogyne, ön az egyik diákom nagymamája. Hebegte Attila.
Az öregasszony egy teljes percig hallgatott és közben Attilát nézte. Olyan szomorúság volt a szemében, amilyet ritkán látni.
- Így van. Mondta végül a néni.
- Egy fiú nagymamája voltam. Mondta a „voltam” szót erősen megnyomva.
- Tudja tanár úr, Az unokámat kicsapták az iskolából, és mivel már nem tanult, az utána járó segélyt is megvonták tőlünk.
- A kis nyugdíjam kevés volt, hogy megéljünk el kellett menjen munkát vállalni.
- Tudja tanár úr, Érettségi nélkül nem maradt más szegénykémnek, mint a segédmunka.
- A pályaudvaron kapott állást, de nem való ez egy ilyen fiúnak, akit jobb sorsra szoktattak.
Az öregasszony ezt olyan tisztelettel és annyira kedvesen mondta, mintha nem szemrehányást, hanem hálát mondana unokája tanárának.
- De tudtam én, hogy nem szabadna engednem. Sóhajtotta most már sokkal kevésbé kedvesen a néni.
- Csak annyi volt a bűne, hogy az igazgató nő fiát egyszer mások előtt rendre utasította. És már remegett a hangja.
- Ma egy hónapja, hogy eltemettem az unokámat tanár úr!
- Az ön kezéhez is vér tapad, tanár úr!
  Hol az öregasszonyra hol Attilára néztem. Annyira meg voltam lepődve, hogy nem tudtam megszólalni, nem különben Attila, akinek még a lélegzete is akadozott. És ekkor történt valami, amit nehéz szavakkal leírni. Az öregasszony kedves arca egyszerre megkeményedett és olyan indulat látszott rajta, amilyet senki nem kíván szemtől szembe látni. Körülöttünk rengeteg ember volt, turisták százai. De most mintha megszűnt volna minden zaj. Az öregasszony száján, némán szavakat formált, de hangot nem adott ki magából, majd lassan felemelte jobb kezét és Attilára mutatott. Amikor újra hang hagyta el száját, olyan volt, mintha valahol mélyen a föld alatt lettünk volna, szavai pedig vízhangzottak a kongó némaságban.
- Légy átkozott. sivította
      Szavait olyan hangosan és hátborzongatóan mondta, hogy megfagyott bennünk a vér.
Aztán ott ültünk egymással szemben, újra hallottuk a tömeg alapzaját, de az öregasszony már nem volt ott, és akármerre néztük nem láttuk sehol.

  Meg kell hagyni, hogy mindkettőnket, rendkívül felzaklatott a jelenet, amit a néni rendezett és bár sokáig emlegettük még a dolgot, nem különösebben tulajdonítottunk neki jelentőséget. Attól az ősztől kezdtünk el hivatalosan is foglalkozni a paranormálissal. Október elejétől engedélyt kaptunk egy régi, hírhedten kísértetjárta dunántúli kastély titkainak felkutatására. A terveink és az engedélyünk úgy szóltak, hogy december közepéig be kell fejeznünk a kutatást. Lakókocsikkal és teljes felszerelésünket tartalmazó műszer kocsinkkal települtünk ki a helyszínre. Kis stábunk kettőnkön kívül, még egy operátorból, aki a számítógépeket kezelte és egy segédmunkásból állt. Attila barátnője, pedig az élelmezésünkről gondoskodott. Az egész olyan volt, mint egy késő őszi kempingezés, és miután néhány nap alatt felszereltük az összes kamerát és mozgásérzékelőt a kastélyban és körülötte, nem volt más dolgunk, mint megfigyelni mi történik. Október közepére már a környékbeli falusiak összes kísértethistóriáját feljegyeztük a hellyel kapcsolatban és a rendszeres, rutinszerű ellenőrzéseken kívül sokszor unalmas órákat töltöttünk várva, hogy végre történjen valami. Három lakókocsink, amelyből kettő valóban lakókocsi a harmadik pedig az összes berendezésünket tartalmazó műszer kocsi volt, a kastély bejárata előtt úgy helyezkedtek el, hogy kettő párhuzamosan egy pedig a másik kettő végénél merőlegesen állt, ezzel kis udvart alkotva táborunknak. Attila és nője az egyik, míg jómagam és a segéd a másik lakókocsit foglaltuk el, megszállott operátorunk pedig imádott számítógépei között a műszerkocsiban aludt. Az elhagyott kastély egykor értő gondoskodással megalkotott és gondozott parkja, még elhanyagolva is csodálatos volt. Esténként órákon át ültünk a csillagos eget bámulva és közben úgy tűnt, hogy ezen a helyen semmiféle rémes dolog nem történhet. A vénasszonyok nyara ebben az évben nagyon sokáig kitartott. November elsején tizenkilenc fok volt napközben és az este is csodálatosnak ígérkezett.
   Ezen az estén is a csillagok alatt ültünk és hála Eszternek jóllakottan beszélgettünk. Dani az operátor nyitott ajtónál ugyan, de az interneten lógott és éppen egy előző este vitatott csillagképpel kapcsolatban keresett információkat, amikor hirtelen felkiáltott.
-    Gyertek gyorsan! Szólt ki a műszerkocsiból.
Attilával beugráltunk a monitorokkal telezsúfolt kocsiba és figyeltük amint Dani az egyik képernyőre mutat. Ez a monitor egy külső, a kastély túlsó oldalán elhelyezett kamera képét mutatta. Nem volt rajt semmi más, mint két gyertya, amik csendesen égtek a rezdületlen éjszakában. Közben a többiek is bejöttek és mind az öten a monitort bámultuk.
-    Nézzük vissza a felvételt! Mondtam.
És Dani már csinálta is. A két gyertya úgy jelent meg a semmiből, mintha meg lett volna vágva a felvétel. Már negyedszer néztük vissza mikor Attila megszólalt.
-    Kik lehetnek ezek?
-    Kik? Kérdeztem.
-    Akik a gyertyát gyújtották. Mondta.
-    Nem tudom, de a mozgásérzékelőink még egy macskát is jeleznek. Ha valaki volt ott, akkor tudnánk. Válaszoltam.
Elhatároztuk, hogy ezt meg kell, nézzük közelről is, de még előtte megkértem Danit, hogy kapcsolja be a kamerához tartozó fényszórót. Minden kamerához tartozott egy ezer wattos fényvető. Amikor felkapcsolódott nem nagyon látszott más a képen, mint a kamera előtti néhány méteres üres, füves terület és hátrébb az elburjánzott bozótos, de így is tökéletesen látszott a két kis gyertya. Fogtuk a zseblámpákat, Danit Eszterrel együtt hátrahagyva hármasban elindultunk az épület másik oldalára. Mikor a gyertyákhoz értünk, láttuk, hogy azok egészen bent vannak a bozótban csoda, hogy nem gyulladt ki a sok száraz gaz körülötte. A kamera mögötti fényszóró még mindig égett, úgyhogy nappali világosságban vizsgálhattuk a helyszínt. Dani visszaigazolta, hogy megjelenésünk bekapcsolta a mozgásérzékelőket, tehát már azt is tudtuk, hogy azok jól működnek.
-    Ezt nem hiszem el, hogy nem vettük ezt észre! Szólt Gábor a segítőnk.
-    Mit találtál? Kérdezte Attila.
-    Nézzétek, itt a bozótban van két kereszt! Mondta Gábor és finoman elkezdte széthajtani az ágakat.
-    Ezek sírok. Szólt Attila.
  Alaposan körülnéztünk, de azon túl, hogy különösen furcsának tartottuk, amiért eddig majd egy hónap alatt nem vettük észre a sírokat nem tudtunk semmi következtetést levonni, és nem találtunk semmit.
Másnap aztán napfényben újra végigjártuk az egész parkot, hátha találunk még valamit, ami eddig nem fogta meg a szemünket. De akármennyit kutattunk nem találtunk egyebet, mint egy beomlott pincelejáratot. Napokon át taglaltuk az esetet és elemeztük a felvételeket, de nem találtunk magyarázatot arra, hogy ki gyújtott gyertyát a sírokon. Aztán jött sorba a többi felvétel, hátha azokon látunk valamit, de az eredmény továbbra is nulla volt. Az est másnapjától Attila egy kicsit visszahúzódóbb lett. Jól ismertem és tudtam, hogy valami nincs rendben, de mereven ragaszkodtam ahhoz az elméletemhez, hogy Eszterrel nem jönnek ki jól és ezért olyan bánatos. Aztán pár nap alatt visszatértünk a napi rutinok unalmas egyhangúságába és továbbra sem történt semmi. Lassan az idő is felvette a novemberi formáját és bár nem lett hideg, de gyakran esett és a ködös napok is egyre gyakrabban rontották hangulatunkat. Egyik ilyen ködös délelőtt Attilával együtt végeztük a kastély és a park kameráinak ellenőrzését. Szándékosan csináltuk lassan a dolgunkat, legalább múlik az idő. Éreztem, hogy akar mondani valamit, de csak nem kezdett bele. Nagy baj lehet, ha már nekem sem meri elmondani.
-    Mi a baj? Kérdeztem.
-    Ennyire látszik? Nézett rám.
-    Már napok óta látom, de nem akartam rákérdezni.
-    Valamit tudnod kell. Úgy nézett rám, mintha épp azt akarná közölni, hogy halálos beteg.
-    Akkor este, tudod, amikor a gyertyák megjelentek. Kezdte.
-    Igen?
-    Akkor láttam két embert a monitoron. Mondta gyorsan.
-    Két embert?
-    Igen. A sírnál álltak.
Hosszan hallgattunk. Láttam az arcán, hogy ő maga sem akarja elhinni, amit mondott.
-    De miért nem mondtad akkor? Kérdeztem.
-    De hiszen mondtam! Nézett rám vádlón.
-    Megkérdeztem, hogy kik lehetnek ezek, de akkor rájöttem, hogy ti nem láttok senkit a felvételen. Aztán mikor visszajátszottuk már én sem láttam.
-    És mi történt az óta? Nem láttál semmit?
-    Nem. De úgy érzem, mintha valaki folyamatosan figyelne.
-    Ezt meg hogy érted?
-    Úgy, hogy figyelnek. Most is érzem.
-    De mégis kik?
-    Nem tudom, de szerintem sokan vannak.
-    És félelmet is érzel? Kérdeztem.
-    Mondjuk úgy, hogy nem szívesen lennék itt egyedül.
Láttam a szemében, hogy mennyire megkönnyebbült, amiért elmondhatta végre, de az is jól látszott, hogy fél.

    Ezután semmilyen esemény nem történt a kastély körül és a tervezett időben elhagytuk a helyszínt.

    December tizedike, volt, mire minden felszerelésünket összecsomagoltunk és elhagytuk a kastélyt. Elhatároztuk, hogy még három napot szánunk rá, hogy felszereléseinket rendbe tegyük és utána január elejéig kipihenjük a két hónapos számkivetettséget. Úgy terveztük, hogy hazautazunk vidékre karácsonykor és eltöltünk pár napot rég nem látott családjainkkal, aztán Romániába utazunk síelni. Attilával nem is találkoztunk december 26-ig, amikor is elindultunk síelni. Szokatlanul szótlan volt, jól látszott, hogy bántja valami, de hiába kérdeztem, mindig kitért a válasz alól. Már vagy hat órája úton voltunk és jócskán bent jártunk Erdélyben, mikor elfogyott a türelmem és erélyesen megkértem, hogy vagy mondja el, hogy mi baja van, vagy ne viselkedjen így. Percekig hallgatott, mire megszólalt. Elmondta, hogy igazából azért nem akar velem erről beszélni, mert nem akarja, hogy közöm legyen a dologhoz. De aztán mégis beszélni kezdett. Kiderült, hogy az egykori iskolájának, ahol tanított több tanára rejtélyes módon meghalt, vagy megbetegedett az elmúl néhány hónapban. Meghalt az igazgatónő és az egyik matematikus kollégája az igazgatóhelyettes és az igazgatónő fia pedig olyan betegségbe estek, amivel az orvostudomány nem tud mit kezdeni. Mindnek köze volt ahhoz a megbuktatott fiúhoz és megtudta, hogy a „kedves” nagymami mindegyikkel találkozott az unokája halála után. Attila sírt. Nem láttam sírni gyerekkorunk óta. Én pedig döbbenten hallgattam, miközben hosszú kilométereket tettünk meg. Aztán amíg haza nem értünk a sítúráról nem is nagyon hoztuk szóba a dolgot, de hazaérve, már nem tűrt halasztást. Attila egyre fáradtabbnak tűnt és kiderült, hogy az óta, hogy a kastély parkjában meglátta a két alakot a monitoron, nem tud aludni. Pontosabban olyan módon álmodik, mintha teljesen valóságosan történne minden. Álmaiban rendszerint olyan emberek jelentek meg, akiket korában ismert, de már meghaltak, de olyanok is, akiket sosem látott, de álmában mégis tudta, hogy már nem élnek. Hetekig gondolkodtunk a problémáján és elemezgettünk mindent, ami vele, velünk történt az elmúlt hónapokban, de végül minden elméletünk az öregasszony által kimondott átokra vezetődött vissza. Ebben viszont nem hittünk, de legalábbis minden erőnkkel ragaszkodtunk valami racionális okhoz és megoldáshoz. Február elsején egy újabb munkát kezdtünk. Volt Budán egy gyönyörű régi villa, amiben már sok éve nem laktak. Az új tulajdonos teljes felújításba kezdett, de legnagyobb meglepetésére az építési vállalkozók egymás után mondták vissza a munkát. Volt, aki nem több mint három órát töltött az épületben és soha nem volt többet hajlandó bemenni. A tulajdonos, viszont semmi rosszat nem tapasztalt, sőt nagyon jól érezte ott magát, de mivel már régóta érdekelte a paranormális, megkeresett bennünket, hogy végezzünk méréseket, megfigyeléseket a házban. Itt aztán megfigyeléseket végeztünk napi rendszerességgel március közepéig. Attila a rendszeres munkával eléggé lefoglalta magát ahhoz, hogy kicsit elterelődjön a figyelme a problémáiról, de többé már nem volt a régi. Március 17-én megbízónk közölte, hogy szerinte a módszereink nem kielégítőek, de továbbra is szeretné, ha maradnánk, viszont meghívott a házba egy – ahogy ő nevezte- boszorkánymestert, aki talán eredményt produkál. A dolgot tudomásul vettük és meg kell hagyni, minket is érdekelt, hogy mit csinál majd a „boszorkány”. El is jött, végigjárta a házat és közölte, hogy egy néhány órás szertartással meg tudja oldani a dolgot, de majd csak később, mert ezt a rituálét csak bizonyos napokon lehet elvégezni. Attilával egymásra néztünk és mosolyogtunk, amíg észre nem vettük, hogy a „mester” minket néz. Pontosabban Attilát nézte. A tekintete olyan volt, mintha egyszerre szeretne és gyűlölne, volt benne valami, amitől már nem volt kedvünk mosolyogni. Közelebb lépett és Attila feje fölé tette szétnyitott tenyerét, majd mintha a körvonalát akarná megsimogatni végighúzta a kezét egészen Attila csípőjéig.
-    Téged megátkoztak. Közölte olyan hangon, mintha azt mondta volna, hogy szép időnk van.
-    Mégpedig halálos átokkal. – Szenvedésed hosszú lesz és borzalmas. Közölte vészjóslóan.
-    Ebből nincs kiút. Mondta a fejét csóválva.
-    Esetleg…
  És ezzel lassan kiment a kocsijához és mire felfogtuk, amit mondott már elhajtott. Napokig vitatkoztunk és tépelődtünk a dolgon, de végül elfogadtuk az átkot, mint egy lehetséges okot. De ha már elfogadtuk, bizonyítani is kellett. Először felkerestük a boszorkánymestert, aki saját otthonában fogadott bennünket. Meg kell, mondjam, arra számítottam, hogy valami misztikus berendezés fogad, de egy teljesen átlagos családi ház volt, rendkívül ízléses és modern berendezéssel. Nyoma sem volt gyertyáknak, vagy üveggömbnek. Készségesen segített és rengeteget mesélt az átkokról, illetve arról, hogy miként hatnak. Azt is megtudtuk tőle, hogy azt az átkot, amit Attilára mondtak ki, nem lehet levenni semmilyen módszerrel, amit ő ismer. De állította, hogy van lehetőség a visszavonására. Az pedig kizárólag úgy lehetséges, hogyha bebizonyítjuk a megátkozott személy ártatlanságát és meggyőzzük azt, aki az átkot kimondta. Azt is elmondta, hogy ilyen átkot csak nagyon kevesen tudnak működésbe hozni és, hogy az illető veszélyes lehet. Újabb napok teltek el eredménytelen okfejtéssel és vitával, de végül megegyeztünk, hogy meg kell keresni az öregasszonyt. Közben Attila egyre fáradtabb lett. Továbbra sem tudott aludni, látványosan megöregedett. Ráadásul elkezdett fájdalmakat érezni az ízületeiben, olyan volt, mint egy öregember. A nagymama lakcímét kiderítettük könnyedén az iskolából, de Attila nem volt képes eljönni velem hozzá. Egyedül mentem és meg kell hagyni féltem.
  A néni olyan bizalommal nyitott ajtót és invitált be, mintha régi ismerőse lennék. Látszott, hogy nem fél senkitől és rögtön kiderült az is, hogy emlékszik rám. Olyan kedves tündéri bájjal kezelt, amit nem tudtam megérteni.
-    Ott ült a tanár úr mellett, amikor tavaly találkoztunk.
-    Igen. Feleltem.
-    Amikor megátkozta a barátomat.
-    Ó igen. Mondta kedvesen.
-    De megérdemelte.
-    Nem érdemelte meg! Emeltem fel a hangomat kissé, de rögtön el is szégyelltem magam. – Kérem, hallgasson meg! – elmagyarázok mindent.
Ekkor a néni felállt és a szekrényhez ment. Levett egy keretezett fényképet, majd visszaült velem szemben és hosszan bámulta a képet. Letette elém az asztalra. Mosolygós képű kamasz fiú volt rajta.
-    Az unokám. Mondta.
-    Nagyon sajnálom az unokáját, de kérem, hogy hallgasson meg!
-    Hallgatom fiatalember. Mondta kedvesen és hátradőlt a fotelben.
  Én pedig elmondtam mindent. Az iskoláról, az igazgatónőről, és amit csak az esetről tudtam. Elmagyaráztam, hogy Attila ellenezte a fiú üldözését, de nem tehetett semmit. Hosszasan beszéltem és az idős hölgy közben egy szót sem szólt. Csak ült és kedvesen nézett rám. De ettől a nézéstől akkor valahogy a hideg futkosott a hátamon.
-    Továbbra is úgy gondolom, hogy felelősség terheli a barátját.
-    Nem tett meg mindent.
-    Ha jelenti az esetet a megfelelő helyen, kivizsgálták volna az ügyet, de ő nem tett többet annál, minthogy kicsit vitatkozott az igazgatónővel.
-    Higgye el, hogy Attila nem érdemel ilyen büntetést.
-    És ön is higgye el fiatalember, hogy az unokám sem érdemelte a halált.
-    És most megköszönöm a látogatását. Mondta és felállt, majd sietősen az ajtó felé terelt.
  Már az ajtón kívül voltam és elköszöntem tőle mikor ő köszönés helyett csak annyit mondott.
-    Jöjjön vissza egy hét múlva, pontosan ebben az időpontban, addig átgondolom a dolgot.
  Attila csak még jobban lelombozódott, amikor elmeséltem az öregasszonnyal történt találkozást, de rögtön megígértette velem, hogy elmegyek egy hét múlva is.    
Elmentem. A néni ugyanolyan barátságos volt, mint legutóbb, de kissé izgatottnak tűnt. A konyhába vezetett, ahol az asztalon rengeteg régi irat volt kiterítve. Leültetett, és magyarázni kezdett. Elmondta, ki ő és elmondta, hogy képes visszavonni az átkot, de cserébe kér valamit.

  Ő volt az, aki ismerte ennek a réges-régi tudománytárnak a vezetőjét és megkérte, engedjen kutatni. Összesen két órám volt csomagolni és már indulnom kellett. Kolozsváron találkoztam azzal a fiatal szerzetessel, Tamással, akiről már korábban is írtam. Ő vezetett el a rendjük központjába, ami egy teljesen átlagos épületben volt. Kísérőm tájékoztatott, hogy egy éjszakát itt fogunk tölteni és megmutatta a szobámat, majd rögtön vacsorázni hívott. Egy nagy teremben, hosszú asztalnál ültünk le és borral kínáltak. A bor jó volt, talán sose ittam jobbat. Ahogy lenyeltem az utolsó kortyot, lassan elhomályosult a világ, aztán sötét lett, a hangok eltávolodtak. Annál a romnál tértem magamhoz, ami alatt a nagy könyvtár van. Tamás elmondta, hogy ez szokásos eljárás és a lejárathoz vezetett. Az előtérben, ami már a föld alatt volt megismertettek a szabályokkal és elmondták, hogy nem kell aláírnom semmit, mert ha megszegem a titoktartást, akkor még azelőtt elnémulok, mielőtt megtenném. Így mondták. És akkor már eszembe sem jutott kétségbe vonni egy ilyen fenyegetést. Aztán Tamással a nyomomban elkezdtem a kutatást. Egy fényképet kerestünk, ami az öregasszony elmondása szerint 8300 éves. Nem tévedés, fényképről van szó. A mi kedves kis öregasszonyunk, ugyanis állította, hogy az ősei, csakúgy, mint minden emberé a földön egy idegen világból érkeztek, de csak nagyon kevesen ismerik az eredetüket. Sok nép vezetői, inkább hamis isteneket találtak ki és tőlük származtatták magukat. De nekem most a kép volt a lényeg. Ez a kép a néni családjának birtokában volt ezer éveken át, de egyszer 250 évvel ezelőtt egyik őse itt kutatott a levéltárban és ez a kép is nála volt. Aztán egy hirtelen szívroham itt a föld alatt végzett vele. A kép és minden kutatási anyaga itt maradt. A család már sokszor kérvényezte, hogy adják, ki de az anyag ismeretlen helyen van. valószínű, hogy másik nagy terjedelmű kutatási anyag részeként lapul meg valahol. Segíteni a rend nem tudott, mert nem akartak erre időt áldozni, de engedélyezték a kutatást. Ha megtalálom három hét alatt, visszaadják a képet, és ha úgy ítélik, akkor betekintést engednek a többi anyagba is. És akkor végre lekerül az átok Attiláról.
  És én kutattam megállás nélkül. Tamás az ifjú szerzetes állandóan velem volt és rendkívül segítőkésznek bizonyult. A tízedik napon kezdtem elveszíteni a reményt, nem találtunk semmit, ami hasonlított volna az általam ismert anyagra. Egyre kedvtelenebb voltam és idegessé, ingerlékennyé váltam. Úgy éreztem lehetetlen feladatot kaptam. A tizennyolcadik napon aztán hirtelen felkaptam, kísérőm által az asztalra pakolt hatalmas könyvek egyikét és találomra kinyitottam. Ott volt a kép, ahol kinyílott. Hát tényleg régi volt. Kopott, és rögtön észrevettem, hogy általunk nem ismert technológiával készült. Már az anyag, amire készítették is olyan volt, amit még soha nem láttam. A hátulján írás volt, de még a betűket sem ismertem. Ezután ment minden, mint a karikacsapás. Újra elaltattak, Kolozsváron a rendházban tértem magamhoz. Budapestig meg sem álltam és azonnal az öregasszonyhoz hajtottam. Kedvesen fogadott, mint mindig. Átvette a képet és hosszan nézegette. Aztán süteménnyel és teával kínált és elmondta, hogy most már vissza tudja kapni az unokáját.
-    De hogyan? Kérdeztem.
-    Látja ezt az írást a kép hátulján?
-    Látom. Feleltem.
-    Ez egy kód. – ahhoz való, hogy felvegyük a kapcsolatot őseinkkel. – Ez a mi anyagi formánk egy lehetséges megoldás volt sok ezer évvel ezelőtt, arra, hogy ne vesszen ki a fajtánk. – Nehéz lenne röviden elmagyarázni, de az a lényeg, hogy egyfajta megtisztulást végzünk ebben a földi világban, aki végigcsinálja, az újra az ősi világba kerülhet és élhet tovább. – Nem más ez, mint egy bonyolult gépezet, amit azért találtak ki, hogy a fajunk fennmaradjon. - Itt a földön most úgy mondanák, hogy vérfrissítés.
-    Ezek szerint minden embernek van ilyen őse? Kérdeztem.
-    Nem szívem, nem mindenkinek, magának sincs. – Az embereknek csupán harminc százaléka rendelkezik ősökkel, a többieket mesterségesen hozták létre.
  Aztán még hallgattam a magyarázatot vagy két órán keresztül, mire felocsúdtam és megkérdeztem, mi lesz Attilával. Az öregasszony arca komolyra váltott, majd szélesen elmosolyodott. Kiderült, hogy neki már az elég volt, hogy én elindultam és megpróbálkozom a kereséssel, ezért már akkor feloldotta az átkot. Sietve mentem Attila lakására. Kiderült, hogy fogalma sem volt, mi történt velem, ugyanis nem emlékezett az elátkozva töltött életének utolsó napjaira, így arra sem, hogy indulásom előtt felhívtam és elmondtam, hová megyek. De jól volt és tudta, hogy nekem köszönheti. Aztán nyugalomban pihentem néhány napot, sokat beszélgettünk és Attila kezdett megsértődni, amiért nem vagyok hajlandó elmondani neki, amit Romániában láttam.
Ma délután nyugodtan készültem az esti partira, mikor csöngettek. Nem hittem a szememnek. Az ajtóban az öregasszony állt és mellette romániai kísérőm, Tamás. Behívtam őket.
-    Úgy gondoltuk, hogy maga megérdemli, hogy továbblépjen. Mondta az öregasszony.
-    Nemsokára újra találkozunk. Tette hozzá Tamás.
Nem voltak itt tovább tíz percnél és leginkább semmit nem értettem. Kaptam ajándékba egy üveg különleges bort, olyant, mint amit a levéltárban ittunk párszor.

 Amíg megjön, értem Attila iszom belőle egy pohárral…

 

szerző: viator

Hozzászólások