Elrabolva I. rész

  Kellemes nyári nap estéje volt a mai, a bogarak ciripeltek, a felhőtlen égen szemkápráztató színek váltották egymást. Az ember ilyenkor azt gondolja, semmi rossz nem történhet vele, ültem a hintaágyban a nagy gesztenyefák alatt, mellettem a mobilom. Élveztem a kellemes hűvöst kicsit lazítottam. Már gondolataimban messze jártam, mikor hirtelen megcsörrent a mobilom.
  Láttam a szerelmem az András, ma úgy volt, hogy nem töltjük együtt az estét. Mostanság elég kevés időt töltöttünk együtt, mindig akadt valami sürgős elfoglaltsága, vagy épp a haverokkal múlatta az idejét. De nem gondoltam semmi rosszra, gondoltam 3 év nagy idő, ilyenkor már úgy sem akkora a szerelem. Ránéztem a mobilomra nem volt nagy kedvem felvenni, ugyan milyen kifogásokat fogok ma megint hallani. De megdöbbenve hallgattam Andris hangját, amint azt mondta 10 perc múlva ott lesz a házunk előtt. Gondoltam rendben, hátha rájött, hogy fontosabb vagyok a haverjainál.
  Bementem a házba a hívás után megfésülködtem kicsit összeszedtem magam, gondoltam, ha már meglátogat, akkor nézzek ki valahogy. Állok kint a ház előtt, várok. Hallom hangos motorbőgés az utca másik végéről, igen megérkezett, ugyan olyan sármosnak láttam, mint az első napon, akármilyen rossz is volt a kapcsolatunk, nagyon szerettem őt. És mindig öröm volt őt látnom, mikor levette a bukósisakot, kócos fekete haját megigazította, majd ram nézett.  Láttam a szemében, hogy valami nincs rendben nála. Másképp viselkedett, mint szokott. Megpróbáltam megölelni és megcsókolni, de eltaszított magától. Már kérdésre nyitottam volna a szám, mikor rám nézett. Már mondani sem kellet semmit tudtam miért jött, elbúcsúzni tőlem. A Nap már teljesen eltűnt az égről már csak a kékesszürkés felhők jelezték a horizont felett a világosságot. Kérte, hogy beszélgessünk még utoljára. Én, mint egy eleven halott engedelmeskedtem utolsó kívánságának bementünk leültünk a kertbe az asztalhoz külön külön. Elmondta az ilyenkor szokásos sablonos szöveget, de ebből kevés jutott el a tudatomig, nem sírtam, előtte nem, csak bámultam magam elé a semmibe, rá sem akartam nézni, sehova sem akartam nézni. Annyi eljutott a tudatomig hogy ő összeszűrte a levet a környék legnagyobb ribancával, Verával. Nem veszekedtem, nem hisztiztem, hidegen kimerten viselkedtem. De alig vártam, hogy elmenjen, mert nem tudtam volna sokáig megjátszani magam. Kikísértem a kapun, amilyen hirtelenséggel jött, már el is ment. Hosszan néztem utána a semmibe, halkan csendben hullottak a könnyeim.
  Néztem, hogy lassan leül a por az utcán, amit a motor keltett a száraz úton. Hetek óta nem esett az eső.
Szerencsére a szüleim aznap nem voltak otthon, nyaralni mentek a Balatonhoz. Leültem a kertben, kétségbeesetten szívtam a cigimet, pedig általában nem dohányoztam, csak sírtam halkan és csak sírtam. Hirtelen terhessé vált a környezet csak menni akartam rohanni, menekülni. Bementem a garázsba kiálltam a kocsimmal, ami egy öregecske Renault twingo volt, kicsi volt, de nekem elég. Miután kiálltam bezártam a lakást, utána elhajtottam az első benzinkútig és teletankoltam az autót. Bár ezek már csak távoli emlékképnek tűntek. Már sötét volt. Olyan sötét éjszaka volt amilyet eddig még nem nagyon láttam még a Hold sem világított az égen a csillagok is csak alig-alig látszottak ezen az éjszakán. Nekivágtam a semminek. Miskolcon laktunk annak az egyik külvárosi részben, ahol családi házak voltak. Úgy döntöttem a hegyek fele veszem, az irányt arra úgy sincsenek emberek, nem akartam senkivel sem találkozni. A városon átszáguldottam szerencsére egy rendőrrel sem találkoztam, a város fényei, mint  neoncsövek a kirakatban úgy máradtak meg bennem, mikor elértem a lakótelep szelet kicsit megnyomtam, de nem lassítottam. Elértem Lillafüredet, könnyek szöktek a szemembe, eszembe jutottak azok a nyári esték, amit itt sétálgatva a szentjánosbogarakban gyönyörködve töltöttunk. A kanyargós utakon haladtam tovább, egyre távolabb kerültem a varos zajától és fényeitől. Áthajtottam Bükkszentkereszten és tovább folytattam az utamat, kanyargós keskeny hegyi utak, átsuhant a fejemben a gyerekkori emlék, mikor apám Wartburgján kirándultunk errefele mesélte, hogy sokan meghaltak ezeken az utakon és sokan fordultak bele a mély völgyekbe, szakadékokba. Most éjszaka volt, sötét mély, éjszaka, közvilágítás nem volt csak az erdő fáinak lombja borult felém, ránéztem a hifi órájára 22.34-perc volt. Kiértem egy tisztásabb részre hirtelen vakító fény jött velem szembe, gondoltam egy másik autó volt az és nem látott engem a kanyargós utak miatt. Egy pillanatra elvakultam. Mire kitisztult a látásom teljesen máshol voltam. Síkságon haladtam az autóval. A horizonton már elkezdett világosodni, Ránéztem az órára 04.02 volt kiesett 5 es fél óra az életemből és ismeretlen helyen voltam, az autóm benzin mutatója alig volt valamivel a maximum alatt. tehát nem tehettem meg olyan sok utat gondoltam. Lassan elértem a legközelebbi települést a táblán Gyula volt.
-    Hogy kerültem en ide? Kérdeztem magamtól.
  Hisz Eger felé indultam. Fáradt voltam fáztam és éhes is voltam. Csak egy farmer rövidnadrág és egy lenge fehér póló volt rajtam a hajamba meg mindig ott volt a napszemüvegem. Egy hosszú pulóver vagy egy hosszú nadrág sem volt nálam az autóban. Meg szerencse hogy pénz legálabb volt nálam. Elhajtottam az első Mc Donald s-ig vettem magamnak egy kávét és egy kis csibe nuget´s-et. Bar éhes voltam nem tudtam enni csak kotorásztam az ételben, de a kávé jól esett. A személyzettől megtudakoltam, hogy jutok el Debrecenig, onnan már tudtam hazafele az utat. Nem akartam felhívni a szüleimet, nem akartam, hogy aggódjanak miattam. Délelőtt értem haza Miskolcra nagyon fáradt voltam csak arra vágytam, hogy elaludjak. Nem aludtam valami jól, csak hánykolódtam egész idő alatt, furcsa bevillanások gyötörtek, az egyik képben állok a kocsim mellet és mintha reflektorból világítanának ram, a másik képben meztelenül fekszek egy asztalon és iszonyatos zúgást hallok mintha csak hatalmas gépek zúgnak a teremben.  Mikor meg csak nagy fekete szemeket latok sokat és engem bámulnak. Felkeltem megittam egy bögre kávét kiültem a kertbe sorra szívtam el a cigiket, ideges voltam, zaklatott, nem a szakítás miatt, az már olyan messzinek es távolinak tűnt, mintha nem is ebben az évszázadban történt volna. Féltem zaklatott voltam, de nem értettem, hogy miért, természetesen próbáltam magyarázatot keresni a történtekre csak racionális ember lévén, racionális válaszokat kerestem a dolgokra.
  Napok, hetek teltek el a történtek óta, minden egyes éjjel a visszatérő rémálom gyötört, a szüleim szerint almomban kiabáltam ordítoztam és fájdalmasan nyöszörögtem. Nagyon lesoványodtam bár addig sem voltam egy kövér ember. Sőt nagyon is dekoratív voltam, de a történtek óta csont es bőr vagyok szinte kávén és cigarettán élek, pedig régebben csak parti dohányos voltam. A munkámra sem tudtam oda figyelni, egyre romlott a teljesítményem a főnököm kirúgásommal fenyegetőzött. Szüleim is aggódtak értem.
  A család és a barátok is nagyon aggódtak értem, még András is meglátogatott, mert persze a pletyka terjed, hogy miatta kerültem ilyen állapotba, amilyenben most, vagyok. De már nem tudtak érdekelni, hogy az emberek mit mondtak, vagy mit nem. Már szeptember végen jártunk mikor egy összeesésem során össze vissza beszeltem és kiabáltam, befektettek a pszichiátriára, Csak a kórházban tértem magamhoz végre hónapok óta úgy keltem, hogy nem a rémálmaim gyötörtek. Mikor magamhoz tértem teljesen akkor a nővérek oda hívták hozzam a doktor urat. A pszichiáter egy fiatal 33-34 év körüli jóképű fiatalember volt. Bemutatkozott nekem Dr. Szentendrei Márton volt. Mint utólag megtudtam nem régóta van a kórháznál és direkt az énhozzám hasonlatos traumákon átesett betegekkel foglalkozik, ez a szakterülete. Tájékoztatott róla hogy par napig meg bent kell tartózkodnom a kórházban, míg ki nem pihenem magamat, addig az almok elkerülése végett nyugtatókat fogok kapni. A kórházban töltött egy hét alatt szinte az egész napokat átaludtam az erős gyógyszerek miatt, rám is fért már a dolog.
  Ezután kicsit helyre jöttem azt hittem rendbe jövök, de megint jöttek a rémálmok. A kezelés folytatódott csak már nem kellett a kórházban feküdnöm csak rendelésre kellet eljárnom, Szentendrei doktor úrral nagyon jól összebarátkoztam, kiderült róla, hogy nőtlen és hogy azért nincs családja, mert minden idejét a tanulással és a munkájával töltötte. A kezelések mellet is sokat találkoztunk barátok lettünk. A kezelések alatt elmeséltem mi történt velem az aznapi eseményeket sokszor átbeszéltük, ő jegyzetelt, de semmi olyan dolgot nem talált, ami a traumát okozhatta volna a szakítás tényen kívül, de azt magam is mondtam, hogy nem volt ram az események után nagy hátassal. Őt inkább a kiesett öt es fél órában történtek érdekelték, hogy kerültem több száz kilométerrel arrébb a Bükkből a Román határhoz, mivel nem tudtam vissza emlékezni a történtekre, ezért úgy döntött a regresszív hipnózis módszerét fogja alkalmazni a trauma okozta emlékezetblokk feloldására.

 

szerző: Angeldream

Hozzászólások