A romos kastély kísértetei

Azon a hétvégén csodálatos tavaszi idő ígérkezett. Már egy éve dolgoztam egy könyvkiadónak, mint fotóriporter. Az volt a feladatom, hogy régi elhanyagolt kastélyokat fotózzak szerte az országban. Arra a napra egy ritka szép helyre készültem egy somogyi kis zsáktelepülés régi barokk kastélyához.
Ezt az ingatlant is a háború után államosították és a helyi TSZ kapott benne helyet.

    Már kora délelőtt a helyszínen voltam és elkezdtem felderíteni a kastély környékét. Az egykori csodálatos parkon még most is látszott egykori gondos tervezői keze nyoma. Az épület ablakai be voltak deszkázva és az ajtaján is csak éppen hogy be lehetett lépni. A parkban sétálva eddig sosem tapasztalt érzés fogott el. Úgy éreztem figyelnek az épületből. Első gondolatom az volt, hogy van ott más is mivel nem messze egy autó állt. Persze nem sokat foglalkoztam a dologgal, visszamentem járművemhez és előpakoltam a belső fotózáshoz szükséges felszerelésemet. A gép a nyakamban lógott, állványomat pedig a kezemben fogva beléptem a bedeszkázott ajtón hagyott szűk résen. A belső tér teljesen elhagyatott volt sok helyen a lehulló vakolat kis kupacokba gyűlt, látszott, hogy nem nagyon jár itt senki. Az előtérből széles, díszes lépcső vezetett az emeletre, gondoltam erre kezdem. Bejártam a tetőteret majd a padlást, ahol rengeteg régi iratot találtam szétszórva, valószínűleg irattárnak használták régebben. Eddig ez volt a legérdekesebb ilyen épület, amit láttam és feltehetően a legépebb állapotban volt az elhagyottak közül. Persze sok régi kastélyt használnak a mai napig iskolának vagy szanatóriumnak, de a legtöbb alig volt jobb állapotban, mint ez. A padlásra vezető falépcsőn lefelé haladva újra érezni kezdtem azt a szorongató érzést, hogy nem vagyok egyedül. Nem sokat foglalkoztam ezzel most sem és elindultam a díszes lépcsőn lefelé annak ellenére, hogy elég meleg idő volt elkezdtem fázni és a szorongó érzésem sem múlt el. Soha nem hittem semmilyen paranormális dologban, sőt meglehetősen elítéltem mindenkit, aki ilyennel foglalkozott. Megálltam a lépcsőfordulón és letettem az állványt, arra gondoltam csinálok egy képet saját magamról a lépcső alján állva. Ekkor már annyira fáztam, hogy gondolkodtam, ki kéne menni a napra felmelegedni.
  És ekkor láttam meg egy kisfiút a lépcső alján. Ott állt és engem bámult. Valami nagyon furcsa kopott ruhát viselt. Ráköszöntem, de nem válaszolt, elindultam felé a lépcsőn lefelé és gondoltam megvan a magyarázat arra, hogy figyelnek, nyilván néhány helyi kölyök szórakozik velem. Ahogy elindultam felé szaladni kezdett, a kastély földszinti szárnya felé, utána futottam. Végigfutott a folyósón majd a legvégén eltűnt egy ajtónyílásban. Mikor odaértem láttam, hogy ez egy lefelé a pincébe vezető lépcső, egyébként ugyanolyan, mint a padlásé, fából készült. Most megvagy, gondoltam innen biztos nem vezet ki másik út és elindultam lefelé. A pince meglepően világos volt, mivel alagsori ablakain tűzött be a fény, hossza pedig valószínűleg megegyezett az épületével. Nem volt ott semmi és senkit nem láttam, de távolabb a falban benyíló helyiségek látszottak, hát gondoltam ott lesz a kis csibész. Szépen odasétáltam és bevilágítottam minden beugróba, de nem volt ott senki, mikor az utolsóhoz értem, kezdtem magam nagyon rosszul érezni. Körbevilágítottam zseblámpámmal a helyiségben, de nem volt ott semmi, a hátamon futkosott a hideg és megint éreztem, hogy valaki néz. Megfordultam és a fiú ott állt, továbbra is némán, de most sokkal közelebb volt, mint eddig. Hirtelen dühroham jött rám, elkezdtem kiabálni vele és elindultam felé, rávilágítottam a lámpámmal, de mintha átment volna rajta a fény. Elkezdett újra menekülni előlem, én meg persze utána, de hirtelen eltűnt előlem, egyszerűen semmivé vált. Ekkor vettem észre, hogy meglátszik a leheletem és annyira hideg van, mintha tél lenne. A düh és a meglepetés lassan átment félelembe, elindultam a feljáró felé és nagyon kívül szerettem volna lenni a kastélyon. A pincelépcső aljáról visszanéztem a pince vége felé és akkor megláttam újra, de most nem egyedül volt. Mellette állt egy öreg magas férfi kezében egy szekercével és kicsit távolabb egy régies ruhát viselő nő. Egy pillanatig néztem őket és ekkor megindultak felém. de nem lépkedtek, hanem siklottak a föld felett. Teljesen lemerevedtem a látványtól és csak akkor tértem észhez, mikor a nő éleset sikított. Ezt a hangot soha nem fogom elfelejteni. aztán futottam, úgy ahogy még soha, fel a lépcsőn, végig a folyósón. Mielőtt a deszkák között kipréseltem magam, visszanéztem. Ott voltak tőlem már csak pár méterre.
Nem emlékszem, hogyan tettem meg azt az ötven métert, amíg a kocsit elértem, ott támaszkodtam és néztem vissza, a kastély és környéke csendes és mozdulatlan volt.
  Nem bírtam ottmaradni még ilyen távol sem, beültem a kocsiba és elindultam, közben eszembe jutott, hogy az állvány ott maradt a lépcsőn, de nem bántam. A következő falu, ahonnan az út leágazik a főútról nem volt több mint három kilométer, de az út örökkévalóságnak tűnt. A faluba érve megállított a helyi rendőr, és igazoltatni próbált, de nem voltam képes kommunikációra. Mentőt hívott és kórházba szállítottak.
  Estére teljesen rendbejöttem, hazamentem a családomhoz és próbálom az óta is elfelejteni, amit ott átéltem, de a lámpát az óta sem kapcsolom le éjjel.

  Nem sokkal később befejezték a könyvet, amihez a képeket készítettem és a megjelenés napján a kiadónál összefutottam a történésszel, aki szakértő volt a könyv készítésénél. Megkérdeztem, mit kell tudni erről a kastélyról, de nem jutott eszébe semmi érdekes, kivéve egyet, ami történelmi szempontból ugyan lényegtelen, de szégyenletes esemény. A kastélyt a tulajdonosoknak nagyon hirtelen kellett elhagyniuk. És nem számítva a történelem már ismert alakulására, tízéves kisfiukat rábízták kertészükre és a fiú nevelőnőjére a kastélyban hagyták őket, mert így nagyobb biztonságban érezték a gyereket, mintha velük menekülne.  A fiút egy helyi paraszt ölte meg pár nappal a szülők távozása után. A kertész és a dajka tanúja volt az eseményeknek, de, mint az egykori földbirtokos bérenceinek, nem adott a szavukra senki. Bosszút próbáltak állni a paraszton, de az kisebb sérülésekkel megúszta a dolgot, viszont merénylőit felakasztották, mint a nép árulóit.

A drága állványomért sosem mentem vissza…

Hozzászólások

  • hunter

    Elküldve 2012-11-25 10:22:32

    Melyik somogyi település volt ez?