Éjjeli menedékhely

  Túrázni indultunk a hegyekbe pár kalandra vágyó barátommal. Tizenhét évesek voltunk és végre a szüleink megengedték, hogy felnőtt kísérete nélkül menjünk a vadonba. Az kirándulást hat naposra terveztük, úgy, hogy a második és a negyedik éjszakát egy erdei faházban töltjük, a többi napon pedig sátrazunk.
  Az első nap a tervek szerint zajlott, sikerült pontosan elérnünk a sátrazó helyet. A sátrakat kör alakban egymással szembe vertük fel, még világosban. Én elrendeztem a táborhely körüli terepet. A többiek pedig tüzelőt gyűjtöttek. A tüzet a sátrakkal szembe raktuk meg és ott melegedtünk, közben jót beszélgettünk.

  Másnap reggel miután mindent gondosan elcsomagoltunk, és tovább indultunk. Egyik pillanatról a másikra borzalmas felhőszakadás kezdődött. Próbáltunk menedéket találni, de hiába haladtunk tovább a tervezett útvonalunkon, nem volt hová beállni az eső elől. Persze ahogy nyáron az ilyen záporokkal lenni szokott, hamar el is állt. Persze addigra teljesen eláztunk és nagyon fázni kezdtünk. Ahogy a felhőszakadásban próbáltunk menedéket találni kiderült, hogy elég rendesen eltértünk az eredeti útvonalunkról, elővettem egy térképet és elkezdtem keresgélni, hogy merre van a kis menedékház, ahová pár órán belül meg kellett volna érkeznünk. Sikerült beazonosítanom a helyzetünket és az erdőn keresztül elindultunk a faház irányába. Az erdőben alig mentünk egy órát, amikor elértünk egy faházhoz. Tudtuk, hogy ez nem az ahova mi tarunk, ráadásul mindnyájunk számára félelmetesnek tűnt ez a kis házikó.
- Inkább fordultunk volna vissza. Gondoltam magamban.
  De ránk szállt az este és mi ott álltunk a hegyek és az erdő között. A ház kulcsa az ajtófélfán lógott. Összeszedtem minden bátorságomat levettem a kulcsot, és kinyitottam az ajtót. A zár könnyen fordult, résnyire kinyitottam az ajtót és benéztem, míg a többiek a hátam mögött zseblámpával világítottak. Még sosem féltem ennyire, és úgy láttam, ezzel nem vagyok egyedül, de a többiek úgy tettek mintha nem félnének. A házban meggyújtottunk egy viharlámpát, amit ott találtunk, teljesen bevilágította a helyet. Lefekvés előtt sokat beszélgettünk, már a félelmünkről is elfeledkeztünk, és lefeküdtünk egymás mellé a hálózsákokba.
  Éjjel felriadtam. Gondoltam kinézek az ablakon, az ég szép csillagos volt és a telihold is bevilágította a tájat. A házban félhomály volt és láttam, kimenni valakit az ajtón. Körülnéztem, de mindenki aludt. Az ajtó tárva nyitva volt. Dühös lettem, hogy már itt is ki akarják rabolni az embereket és gyorsan kimentem utána, de már nem láttam sehol, pedig nem juthatott messze. Ekkor bentről kiáltást hallottam. Befutottam és láttam, hogy mindketten meg voltak rémülve. Egy alakot láttak, aki az asztalnál ült és láthatóan nagyon mérges volt. Felállt és elindult feléjük, de félúton eltűnt. Elmondtam, hogy én is láttam valakit, aki szintén eltűnt. Ekkor leesett egy kép a falról. Iszonyatos félelem uralkodott el rajtunk. Kapkodva összeszedtük a holminkat, volt, amit ott is hagytunk és futva menekültünk. Az éjjel hátralévő részét félelemben, figyeléssel és beszélgetéssel töltöttük, aludni már nem bírtunk. Mikor végre látszottak a nap első sugarai nagy megkönnyebbülést éreztünk.
  Amint kivilágosodott hazaindultunk, elment a kedvünk a túrázástól a hegyekben. Furcsállották, hogy gyorsan hazaértünk. Apa kérdezte, hogy mi történt. Elmeséltük neki részletesen a történteket. Nagyon kíváncsi lett erre a helyre. Megmutattam neki a térképen, hogy hol voltunk. Azt mondta, hogy menjünk el és nézzük meg. Nem akartunk vele tartani, de pár nappal később rábeszélt minket az újabb túrára. Ismét elértünk ahhoz a helyhez ahol letértünk az útról, és elindultunk azon az ösvényen, ami arra az iszonyú helyre vezetett. Sokáig mentünk rajta, de sosem találtuk meg azt a házat.

 

szerző: Gaben

Hozzászólások