A legöregebb halott

  Akkor még nagyon fiatal voltam. Alig egy éve végeztem az iskolában és fiatal fényképészként nem volt más munkalehetőségem, mint egy kisvárosi, öreg fotográfus stúdiójában dolgozni. Persze ennek is örülni kellett egy ilyen álmos kis városban, mint a miénk. A napjaim sokszor annyira unalmasak voltak, hogy elaludtam a stúdióban. Öreg főnököm pedig nem foglalkozott semmi mással, mint élete utolsó nagy fotókiállításának megszervezésével. Sokszor napokig nem is láttam.
   Így teltek napjaim, szürkén és egyhangúan és már kezdtem a reményt is elveszíteni, hogy egykor majd viszem valamire, pedig még nem töltöttem be a huszadik évemet.
Egy ilyen unalmas délelőtt történt, hogy egy rémesen rossz kisfiú portréja után ebédelni készültem, amikor munkaadóm belépett az üzletbe. Egy gyönyörű fiatal nő volt vele és egy feketeruhás kecskeképű férfi.
-    Jó napot Mikola úr! Köszöntöttem főnökömet.
-    Szerbusz, András! – Látom, éppen ebédelni készülsz. – Megtennéd, hogy maradsz néhány percet?
  Persze mit is mondhattam volna. Aztán bemutatta a vendégeit a lány, mint kiderült a lánya volt és olyan pillantásokat vetett rám, amitől teljesen zavarba jöttem, akkoriban még nem volt hétköznapi, hogy egy nő így nézzen egy nála évekkel fiatalabb fiúra. Ez a kis közjáték annyira elvonta a figyelmemet, hogy a kecskeképű úrról csak annyit jegyeztem meg, hogy ő a városunk temetkezési vállalkozója és a jövőben bővíti szolgáltatásait azzal, hogy a temetésekről fényképeket is fog készíttetni a hozzátartozók számára. Az már el sem jutott a tudatomig, hogy pontosan miként történik ez. Elvesztem a lány szemében és kész.
-    Remek! Mondta Mikola úr.
-    Akkor holnap már rendelkezésre is állunk Wancsek úr számára.
-    Természetesen. Válaszoltam és fogalmam sem volt, hogy mire állunk pontosan rendelkezésre.
  Reggel újabb meglepetés ért. Az üzlet ajtajában Mikola úr lánya állt. Eszter ma mintha szebb lett volna, mint előző nap.
-    Szia, András! Köszönt rám már messziről.
  Rendkívül meglepett a tegező beszéd, nem volt ez akkortájt divat, még sokszor házastársak között sem.
-    Jó reggelt Eszter kisasszony.
  Megint úgy nézett rám, hogy szinte elfelejtettem, hogy miért vagyok itt. A kulcsot kétszer leejtettem, mire sikerült beillesztenem a zárba. Beléptünk a stúdióba és ekkor kezdett derengeni, hogy ma ő fog helyettesíteni, amíg én Wancsek úr részére készítek képeket a temetőben. Aznap reggel kilencre egy éppen bevonulni készülő fiúról kellett képeket készítenem új katonaruhájában. Végeztem a dolgom és Eszter nem csinált semmit. Csak ült és egy könyvet olvasott, közben rám-rám pillantva. Ritkán fordult velem elő, de most többször is elrontottam a felvételt és valamilyen ismeretlen okból többször úgy éreztem, hogy meg kell fésülködnöm.
  Aztán eljött a tizenegy óra és elindultam a temetőbe. Jó húsz percig tartott az út gyalog és egyfolytában a lány járt az eszemben. A temetőben Wancsek úr már várt és bevezetett az irodájába, majd ott alaposan kioktatott, hogy milyen képeket akar, és hogy mikor hová álljak. Kicsit izgatott voltam, mert sosem csináltam még olyan munkát, amit nem lehet megismételni. Ezután bevezettek a ravatalozó mögötti kis helyiségbe, ahol nyitott koporsóban feküdt a halott. A temetkezési vállalkozó elmondta, hogy ezután mindig minden temetés előtt le kell fényképeznem a halottat is, legfeljebb, ha a rokonok nem kérik, majd ezeket a képeket nem adjuk át. Ezzel egyedül hagyott az elhunyttal. Meg kell mondanom, hogy igencsak kényelmetlenül éreztem magam, talán féltem is, de a munkát el kellett végezni. Éppen, hogy végeztem a képpel, már jöttek is a sírásók és kivitték a koporsót a ravatalozóba, ahol a rokonok már összegyűltek. A temetés nem egy hosszú procedúra, hamar végeztem és már mentem is vissza a boltba. Félúton jártam, mikor elgondolkodtam azon, hogy milyen sürgősnek érzem most visszatérni, pedig eddig mindig arra vágytam, hogy napközben kicsit a bolton kívül is lehessek. Eszter most is olvasott, mint mikor elmentem.
-    Már meg is jöttél? Kérdezte.
-    Igen kisasszony. Válaszoltam.
-    Akkor én mehetek is, ma nem lesz több temetés.
-    Igen kisasszony.
-    Gondolom, most a sötétkamrában fogsz dolgozni.
-    Igen kisasszony.
-    Egyszer talán engem is beavathatnál a sötétkamra rejtelmeibe!
-    Őőő
-    Akkor pá szépfiú! Mondta és kiviharzott a boltból.
-    Viszlát, kisasszony! Mondtam vagy fél perccel később.
  Nem is mertem felfogni, hogy mit mondott a főnök lánya. Egyébként is sok pletyka keringett az ilyesféle úri kisasszonyokról, akik eljátszadoznak a magamfajta szegény srácokkal, aztán meg hagyják, hogy a gazdag papájuk tönkretegye őket. Hosszú percekig ültem és valami furcsát éreztem a gyomromban. Ebéd utánra ígértük a képeket, amikért Wancsek úr majd elküldi az egyik alkalmazottját, úgyhogy sietnem kellett az előhívással. A képek jók lettek és jött is a „futár”, egy magamfajta fiú, akit a temetésen is láttam a sírásóknak segédkezni. Mielőtt átadtam a képeket, még gyorsan átnéztem őket. Az egyiken, amit még a nyitott koporsónál csináltam egy furcsa elmosódott folt látszott. Olyasmi forma, mintha egy szürke ruhás szerzetes árnyéka lenne. Ezt rögtön hívási hibának minősítettem és kivettem a csomagból.
A temetős fotózásokba hamar beletanultam és még kis fizetés kiegészítést is kaptam utána. Egyedül Eszter volt, aki minden alkalommal felzaklatta az egyébként unalmas életemet. Egyre többször jött a boltba olyankor is, mikor nem kellett elmennem, és egyre tovább maradt. A legjobban az zavart, hogy állandóan engem bámult, és ha egy módja volt rá hozzányúlt a holmimhoz. Alig pár nappal az első temetős fotózás után Mikola úr megengedte, hogy a stúdió hátsó részében lévő kis helyiségbe költözzek, mert így nem kellett annyit gyalogolnom a külvárosi nyomorúságos kis albérletemből, na meg az üzlet sem volt üresen éjszaka, volt, aki vigyáz rá. Egy dolgot kötött ki, nőt nem hozhatok ide, mert az rossz hírét keltené a stúdiónak. Ez a kis szoba, ajtóval nem rendelkezett, csak egy függöny választotta el a műteremtől, Eszter pedig nagy előszeretettel lépett be ide, hogy mindenemet átnézegessen. Egy ilyen alkalommal nem bírtam tovább és utána mentem. Éppen a ruháimat tűrögette,- mert meg kell hagyni elég rendetlenül voltak hagyva- mikor beléptem és megkértem, hogy ne nyúljon a holmimhoz. Erre ő felállt és úgy helyezkedett el, hogy én en tudjak kilépni az ajtó nélküli nyíláson, majd a kezével a falnak szorított és a száját a számhoz szorította. Nem gondoltam, hogy fogom tudni mit, kell ilyenkor csinálni, de mégis tudtam. A csók nem tartott tovább egy percnél. Eszter hirtelen mozdulattal a lábaim közé nyúlt és megmarkolt ott, ahol addigra egyértelműen látszott, hogy mennyire tetszett ez a kis „meglepetés”. Az érintés és az azt követő robbanásszerű orgazmus olyan zavarba hozott, hogy ellöktem magamtól a lányt és bemenekültem a sötétkamrába, az ajtót pedig magamra zártam. Akárhogy is könyörgött Eszter, nem voltam hajlandó kijönni, amíg el nem megy. Végül is elment és én előbújtam. Olyan rettegés jött rám, amilyet még sosem éreztem. tudtam, hogyha Mikola úr megtudja mi történt, akkor engem biztos elbocsát, de ha épp olyan kedve van, akár börtönbe juttathat. Akkor egy szegény fiú szava egy megbecsült polgáréval szemben semmit nem ért, még meg sem hallgatták. Csak vártam, hogy mikor jönnek értem, de nem jött senki.   Az éjszakám borzalmas volt, felváltva álmodtam rémeset és kéjeset, majd egyszerre mindkettőt. Reggel olyan fáradt voltam, alig tudtam felkelni, de mégis örültem, hogy véget ért ez az éjszaka. Ezen a napon már tíz órakor a temetőbe kellett mennem és utána még másik két temetés is volt, tehát Eszternek jönnie kellett. És jött is, mint rendesen. Arca ragyogott és meg sem említette a tegnap történteket, viszont olyan arckifejezéssel nézett rám, amitől teljesen megsemmisültem. A temetések délután egykor értek véget és most is siettem visszafelé. Látni akartam, de féltem tőle. Ezt az érzést nem tudom leírni, rettenetes volt. Wancsek úr négyre kérte a képeket, úgyhogy sietnem kellett. Ahogy beléptem az ajtón Eszter már indult is. Jóformán nem is köszönt, csak éppen hogy rám nézett a vadító kék szemeivel, amitől újra elöntött a forróság.
A temetkezési segéd pontosan érkezett és már vitte volna a képeket, de az utolsó átnézésnél újra találtam a múltkorihoz hasonló hibás fotót. Most is kivettem a csuklyás alakot ábrázoló képet, de ezúttal a fiú távozása után elővettem a negatívokat is és megnéztem, van e rajtuk valami. Volt rajtuk. Jobban megnéztem a negatívot nagyítóval is, de nem találtam más magyarázatot, minthogy a ravatalozó mögötti helyiségben valami olyan furcsa árnyékot vet. És én ezt rendre lefotózom. Elhatároztam, hogy a legközelebbi alkalommal jobban odafigyelek, mert a papírral el kellett számolnom, így pedig már jó néhányat elpocsékoltam. Aztán ez a nap, estig semmi meglepetést nem hozott, amíg be nem vonultam kis kuckómba. Az ágyam szépen rendbe volt rakva, még egy új meleg takaró is volt ráterítve, a ruháim és minden egyéb kacatom szép rendbe volt, a kis asztalkán pedig kendővel leterítve finom házi sütemény várt.
  A következő nap több fordulatot is hozott az életemben. Először is Esztivel kapcsolatban. Ahogy reggel belépett és ugyanúgy nézett rám, mint előtte nap, odaléptem hozzá és kézen fogva a szobámba vezettem. Hosszú percekig csókolóztunk és már nem zavart, hogy a kezét hová teszi, sőt az én kezem is felfedező útra indult, amit ő csodálatos álszeméremmel újra és újra eltolt a kutatási területemről. Azt hiszem ez volt életem legboldogabb napja. Ekkor is több temetés volt beütemezve, de még soha nem tűnt ilyen hosszúnak a szertartás, alig vártam, hogy hazaérjek. Az árnyékról sem feledkeztem meg és meg kellett állapítanom, hogy semmilyen árnyék nincs a kis helyiségben. A meglepetés akkor ért mikor papírra nagyítottam a képeket és újra ott találtam az alakot. Mikor a segéd jött a képekért, megint kivettem, de a fiú most megkérdezte, hogy miért veszek ki mindig egyet minden temetés képeiből. Megmutattam neki a hibás képet.
-    Nahát, nem gondoltam, hogy ezt le is lehet fényképezni! Állapította meg.
Eléggé ostobán nézhettem, mert úgy kezdett magyarázni, mint egy gyereknek.        
-    Ez a kísérő. – nem hiszem el, hogy még nem hallott róla. Vagy, ahogy régebben mondták a legöregebb halott.
-    Miről beszélsz? Kérdeztem meglepve.
Aztán rájöttem, hogy a beszélgetést Eszti is hallja és rettenetesen elszégyelltem magam, amiért ilyen ostobaságot meghallgatok. A fiút durván elzavartam, még meg is fenyegettem, hogy bepanaszolom Wancsek úrnál. Mondhatom szegény úgy megijedt, hogy el is sírta magát. Miután elment legnagyobb meglepetésemre Eszter újra szóba hozta a témát és már a képet nézegette a szerzetesforma árnyékkal.
-    Szegény fiút jól letoltad. – pedig igaza van, a legöregebb halott legendáját sokan ismerik.
-    Igen? – még sosem hallottam. Mondtam megrökönyödve.
-    Én is Wancsek úrtól hallottam nemrégen. Úgy tartják, hogy a léleknek a halál után azért kell a temetési szertartás, hogy el tudjon búcsúzni ettől a világtól és azoktól, akiket szeret. – Utána egy kísérővel találkozik a temetőben a ravatalnál, aki elkíséri előbb a sírhoz, aztán ha azt megnézte elvezeti a túlvilágon arra a helyre ahová bejutott. – ilyen kísérő minden temetőben van és nem más, mint annak az embernek a lelke, akit először temetnek oda. – ezért hívják legöregebb halottnak.
  Úgy hallgattam a történetet, mint aki csodát hall, pedig egy szót se hittem el belőle, sőt kicsit bosszantott, hogy ilyen butasággal töltjük az időt, mikor jobb ötletem is lett volna.
Másnap a temetőben bocsánatot kértem a segéd fiútól és megnyugtattam, hogy nem mondok semmit sem Wancsek úrnak róla, ami árthatna neki. Cserébe a temetés után elkísért a temető egy olyan részébe, amiről nem is sejtettem, hogy létezik és megmutatta azt a sírt, amit legelőször ástak itt. Szerinte, aki itt nyugszik, nem mehet tovább addig, amíg a temetőbe újabb temetéseket végeznek, ő a legöregebb halott. De most azt is megtudtam, hogy ez nem tart sokáig, mert ez a régi temető gyakorlatilag megtelt, új temetkezési helyet jelölt ki a város vezetése. Visszatérve az üzletbe Eszti már nagyon várt. Mikola urat felkérték egy vidéki rendezvény fotózására, de őt továbbra is lekötötte a kiállítása, ezért nekem kellett mennem. És mivel a jó hírű vállalkozást nem képviselhette egyedül egy alkalmazott, a lányát is elküldi az egész hétvégés programra.
  A rendezvény a vadászatról szólt és a falu birtokosa Sziklássy gróf úr volt a fővédnök. Rengeteg ember volt és annyi látványosság, hogy nem is lehetett volna mindent megnézni egy nap alatt. Eszterrel csütörtök este érkeztünk és a gróf úr kastélyának vendégházát jelölték ki számunkra szállásul. Ez magában is kastély méretű volt és jó egy kilométerre volt a többi vendégnek szállást adó nagy kastélytól. Itt csak mi voltunk ketten meg a két cselédlány, aki kiszolgált bennünket, de ők éjszakára nem maradtak itt. Persze Eszti a lakosztályt kapta, mint rangos vendég én pedig az egyik cselédszobát, mint egy senki. De ez engem egyáltalán nem zavart, sőt természetes volt, nem is gondoltam másra. Pénteken este korán végeztem és Eszternek sem kellett megjelennie a vacsora után. A cselédek távoztak, ketten maradtunk. Ezen a helyen volt fürdő. Ez nagy dolog volt nekem, mert én úgy nőttem fel, hogy az árvaházban csak havonta egyszer volt fürdés, akkor sem fürdőszobában. Később a fiúkollégiumban pedig volt zuhanyzó, amit csak hideg vízzel működtettek és ezt is csak hetente egyszer szabadott használni. Itt meg volt hatalmas kád, zuhany és még egy kis gőzfürdő is. Szóval hatalmas élvezettel kezdtem kipróbálni a meleg vizes fürdőt. Tudtam, hogy egyedül vagyok, Eszternek pedig külön fürdője van az emeleten, ezért a ruháimat a szobámba hagytam és meztelenül mentem át a pár méterre lévő fürdőterembe. Éppen elnyújtóztam a hatalmas kád forró, habos vízében, mikor nyílt az ajtó és Eszter lépett be. Egy áttetsző vékony hálóing volt rajta és meg sem állt, amíg a kád szélére nem ült. A további részleteket nem mesélem el, de ezen a hétvégén egymáséi voltunk és talán ez a három nap volt összesen, amikor ezt zavartalanul megtehettük. Szomorúan utaztunk haza és folytattuk az unalmas hétköznapokat, amiket egyedül az együtt töltött pillanatok fűszereztek meg. Én továbbra is rettegtem, hogy Mikola úr megtudja a dolgot, de annyira nem érdekelte semmi, hogy még csak esélye sem volt észrevenni a titkunkat.
Eljött a tél és a karácsony, Eszti elutazott a családjával Ausztriába én pedig maradtam, hogy a rengeteg karácsonyi megrendelést teljesítsem. Igazán jó sorom volt ekkor, mert a képek egy részét a műteremben felállított karácsonyfa mellett kellett elvégezni, de sokan kérték, hogy otthonukban készítsem el a felvételeket. Ilyenkor mindig megkínáltak mindenféle finomsággal és még csomagoltak is, alig bírtam hazavinni. Eszter nagyon hiányzott, addig nem is gondoltam, hogy ennyire hiányozhat valaki az embernek.
  Alig értek haza, első útja hozzám vezetett. Láttam rajta első ránézésre, hogy valami nincs rendben, de csak később árulta el, hogy terhes, gyerekünk lesz. Nem várta meg, hogy megszólaljak. Elmondta, hogy már mindent eltervezett és külföldre utazunk, ahol majd megélünk kényelmesen. Svájcba akart menni, onnan pedig Franciaországba. Ott pedig jó kapcsolatai révén engem, mint fényképészt munkához tudott volna juttatni. Úgy számolta február elején kell megszöknünk, mert akkor még nem látszik, hogy babát vár és így lesz elég időnk berendezkedni az új helyen, mire megjön a gyerek. Ez akkor jó ötletnek tűnt és számomra a reménytelen, lélekölő munkám után minden jobb volt, mint itt megöregedni. Aztán lassan készülődni kezdtünk és már csak pár nap volt hátra az indulásig, mikor egyik reggel Eszter nem jött meg, hogy helyettesítsen, amíg a temetésre megyek. Helyette jött Mikola úr és mondta, hogy menjek csak nyugodtan, majd ő itt marad.
  A temetést végigfotóztam, már épp készültem vissza indulni, mikor Wancsek úr megkért, hogy maradjak pár percig, mert beszéde van velem. Kért, hogy kövessem a ravatalozó mögötti kis szobába, ahol a halottakat szoktam fényképezni. Most egy üres koporsó állt itt. De ez teljesen dísztelen volt, inkább csak egy faláda, amit koporsó formájúra készítettek, nem volt benne sem párna sem szemfedél, teljesen üres volt. Ekkor a háttérből Mikola úr és még egy ismeretlen alak léptek elő. Nem tudtam mire vélni a dolgot, nem is ijedtem meg, amíg Wancsek úr és Mikola úr mellém nem léptek és meg nem ragadtak a karomnál fogva. Ezután az ismeretlen az eddig háta mögött tartott kezében egy injekciós fecskendővel elém lépett és a nyakamba szúrva belém fecskendezte a tartalmát. Szinte azonnal hatott. Először elzsibbadtak a végtagjaim, majd elfogyott minden erőm és elsötétült a világ. Nem tudom mennyi idő telt el, de mikor magamhoz tértem sötét volt és a csillagos eget láttam. Mozdulni akartam, de nem tudtam. Lassan rájöttem, hogy abban a deszkakoporsóban fekszem, amit a ravatalozóban láttam. Testem teljesen meztelen volt és nagyon fáztam. Segítségért akartam kiáltani, de csak suttogni sikerült. Kicsit később több ember közeledett, felismertem főnököm és Wancsek úr hangját és még volt egy ismeretlen harmadik is.
-    Biztos nem tud megszökni, doktor? Kérdezte Mikola úr.
-    Egészen biztos, olyan sérülést okoztam a gerincében, hogy még műtéttel sem lehetne helyreállítani, nyaktól lefelé teljesen béna marad, viszont élni fog. Mondta az ismeretlen hang.
-    Szeretném is hogy éljen és sokat szenvedjen.
-    Lássunk hozzá! Szólt Wancsek úr, majd a koporsóhoz lépett és rám nézett.
-    Úgy látom magához tért.
Erre főnököm is odalépett és gyűlölettel a szemében nézett rám.
-    Most megkapod, ami jár!
-    Hozzák a fedelet!
Csak suttogtam, de nem érdekelt senkit. Éreztem, hogy megmozdul a koporsó és arrébb teszik.
-    Biztos, hogy nem találják itt meg? Szólalt meg Mikola.
-    Ez egy olyan temető, amibe csak jövőre kezdünk temetni, most parkosítunk, nem veszi észre senki. - A sírra meg azt a facsemetét ültetjük, majd úgy látszik azért lett felásva. – nézzék meg egy csomó ilyen kis fa van elültetve a sétányok mentén. - A ruháit meg elvettük, elégettük, senki nem tudja majd azonosítani, még ha meg is találják, meg úgysincs szerencsétlennek senkije, nem fogják keresni.
  Lassan leeresztettek a sírba és rám szórták a földet a legszörnyűbb sötétség és csend vett körül, sem kiabálni sem mozdulni nem tudtam. Úgy gondolom eltelt néhány óra, amikor elkezdtem mindenféle képeket látni, majd minden elveszett és többet nem emlékszem semmire az életemből.
  Az ébredés fájdalmas volt, mégis csodálatos. Nem tudom elmondani szavakkal, hogyan nézett ki az, aki értem jött. elmondta, hogy holnaptól feladatom van és egy szürkés színű csuklyás ruhát adott át. Én lettem a kísérő. Én voltam a temető első halottja. Mindez 1924-ben történt, azóta több ezer embert kísértem el a jövője felé. Itt temették el Mikola urat. Mondhatnám halálra ijedt, mikor meglátott, de ez nem igaz, mert már halott volt. Egyébként alig pár évet élt meggyilkolásom után. Sok évet vártam Eszterre. Valahányszor a temetőben járt kísértem, láttam megöregedni, csodás hosszú életet élt alig pár éve, hogy továbbment. Tőle végül megtudtam, hogy miért kellett fiatalon meghalnom. Azon a reggelen, mikor minden kiderült rosszul lett, orvost hívtak és kiderült a titok. Tudták, hogy sokat van velem és el kellett tűntetni a rangon aluli apát az útból. Egy zsidó kereskedő vette feleségül és vállalta a gyermekünk felnevelését, de Eszter olyan állapotban szült, hogy a gyerek nem élte túl. Többet nem is lett gyereke, végül egyedül élt egész életében.
  És most, hogy a temetőt bezárták én felszabadultam. Választhattam, hogy azonnal továbbmegyek, vagy visszatérek az emberi létbe előbb. Én úgy döntöttem, visszatérek. Újra fényképész leszek. Láthatja, semmit nem öregedtem, fiatal vagyok, és sok mindent tudok, jól elleszek.
Egyébként nem tudja, hol lehet a városban fényképezőgépet kapni? Azt hiszem ez most nekem a legfontosabb, nyolcvannégy éve nem volt fényképezőgép a kezemben, úgy hallottam sokat fejlődött a technika.

Na, megyek is, viszlát. 

 

szerző: viator

Hozzászólások