Az öngyilkosok barlangja

  Az ösvényen egy fiatal fiú sétált lefelé. Lassan kelletlenül mozgott, látszott, hogy a világon semmilyen fontos dolga nem lehet. Arcán valami furcsa kifejezés ült, de annyi bizonyos, hogy jókedvűnek látszott.
  István-, merthogy így hívták- amúgy is feltűnő jelenség volt. Jóképű, izmos fiatalember, akinek már a megjelenése is bizalmat keltett. De jókedvűnek, vagy boldognak sosem látta őt senki. Ha valaki, aki jól ismeri most látta volna, talán rá sem ismer. Olyan könnyedén mozgott, mintha teljesen súlytalan lenne a teste. Elsétált egy csapat gimnazista fiú, aztán még lejjebb egy fulladozó nyugdíjas csoport mellett. Az öregek irigykedve bámultak rá.
A kis ösvény legalsó szakaszán düledező fa bódéban kocsma volt. Itt már akadt olyan is, aki jól ismerte a fiút. Főleg a kocsmáros ismerte jól. Üdvözölték egymást, István egy kisfröccsöt kért és gyorsan megitta.
-    Hol jártál? Szólalt meg a kocsmáros. – A faluban azt beszélték, hogy meghaltál.
A fiatalember szélesen elmosolyodott.
-    Úgy is van, meghaltam. Mondta minden meggyőződés nélkül.
A pultra tette a poharat és rámosolygott a megrökönyödött csaposra.
-    Köszönöm, jó volt, többet nem jövök.
-    Hová mész most?
-    Vissza a hegyre, a barlangba.
-    De ezen a hegyen nincs barlang.
-    Van, csak nincs bejárata.
-    Akkor hogy akarsz bejutni?
-    Nos, nekem nem kell bejárat.
És ezzel elsétált felfelé. Lassan, nézelődve, mint egy újdonsült nyugdíjas, aki a munka nélkül töltött első nap reggelén még azt hiszi, hogy végtelen szabadság és boldogság vár rá.
A nagy kőfal aljában egyenesen nekisétált a sziklának és eltűnt. Többé nem látta senki.
A kocsmában azt beszélik, hogy csendes téli éjszakákon, ha az ember igazán figyel, jókedvű lárma sejlik ki a hegy gyomrából.
Idén karácsonyéjszaka felmegyek és meghallgatom.

Olyankor biztos csendes a környék.

 

szerző: viator

Hozzászólások