...a futur excessum

A ravatalozóban egy üres koporsó állt, fedelét a falnak támasztották.

 A koporsó mellé kis fa lépcsőt helyeztek, olyasmit, mint amivel a magasabb polchoz szoktak a bolti eladók fellépni. A ravatal mellett egy fiatal fiú állt édesanyjával, búcsúzkodtak. Körüllebegte őket a fájdalom és félelem borzalmas keveréke.
-    Eljött az idő. Szólt csendesen az anya.
-    Igen, tudom. Bólintott a fiú, már nem sírt.
Megölelték egymást, aztán a fiú a kis falépcsőn fellépett és bemászott a koporsóba. Elhelyezkedett és édesanyjára nézett. Nem tudott mosolyogni, hiába akart. Szemei lassan lecsukódtak és mintha elaludt volna. Kifújta az utolsó lélegzetnyi levegőjét és többé nem mozdult. Az anya zokogva sírt egy darabig, aztán leült és már csak üres tekintettel bámult halott fiára.
    Most már beengedték a gyászoló családtagokat és barátokat. Legtöbben gyorsan leültek és igyekeztek szomorú arcot formálni. Csak egy ember, aki nagyon más volt, mint a többiek, nézte meg utoljára a halott fiút, mielőtt rátették a koporsó fedelét. A sírásók abbahagyták a zörgést a fedéllel, csend lett két szívdobbanásnyi ideig.
    Néhányan hallani is véltek két halk, tompa dobbanást.    

 

szerző: viator

Hozzászólások