Halhatatlanok

  Ebben az évben négyezer éves voltam. 5973-at írtunk és ekkortájt az emberiség alig párezer főt számláló kolóniákban élt a Földön. A 21. századi országok nagy része egy-egy kolóniát tett ki az 59. században. Egy ilyen csoport tagjaként éltem már több mint kétezer éve. Persze mindig más és más kolóniát választottam, nehogy valahol feltűnjön, hogy nem öregszem. Hogy miért nem? Fogalmam sincs.
  Valami történt 2011-ben velünk és attól kezdve tökéletesen egészségesek vagyunk, és nem öregszünk, nem is halunk meg. Igen, volt még rajtam kívül másik két ember is.
  Akkoriban hobbiból parajelenségekre vadásztunk. Általában nem sok sikerrel, de ezúttal úgy tűnt sikerült egyet megtalálni. Sok bejelentés érkezett egy kis falusi temető környékéről, miszerint egy furcsa alakot látnak a temetőben lebegni az utak felett. Kimentünk és hosszú várakozás után megláttuk. A temető távolabbi részén tűnt fel és felénk tartott. Fényképeztük, videóztuk, és végül elé álltunk, megszólítottuk. Nem történt semmi. Eltűnt. Aztán hirtelen előkerült a hátunk mögött, ránk nézett felemelte a kezét és furcsa hangon mormolt valamit. A következő, amire emlékszünk, hogy a kocsi mellett tértünk magunkhoz, soha nem tudtuk meg, hogy mi történt, viszont annyira megijedtünk, hogy egy életre felhagytunk a tevékenységgel. Továbbra is gyakran összejártunk, sokat beszélgettünk, együtt jártunk nyaralni, hosszú évek teltek el és az ötvenedik születésnapomon, amit egy hajón ünnepeltünk egy Balaton nevű tavon hármasban feltettük egymásnak a kérdést. Hogy lehet ez. Hiszen hármunk közül a legfiatalabb már tizenöt éve csak húsznak néz ki és egy percet sem öregedett egyikőnk sem, sőt nekem és a társulat korban középső tagjának korábban komoly gondjaink voltak a térdünkkel és ez is teljesen elmúlt mindkettőnknél. És ez így folytatódott még vagy harminc évig és mi egyre ijedtebbek voltunk, féltünk, vajon mikor veszi észre más is. Aztán lassan rájöttünk, hogy csakis a kísértet ott a temetőben tehette ezt velünk. Azt nem tudtuk, hogy ez most valamiféle ajándék és élvezni kellene, vagy valamilyen átok, aminek a negatív hatását nem ismerjük még. Lassan elmúlt a reális idő, hogy élhetnénk a társadalomban feltűnés nélkül. Amikor elértem a száztíz éves kort a többiek pedig százöt és kilencvenöt évesek voltak, eldöntöttük, hogy elvonulunk a társadalomtól és egy vitorlás hajóval bejárjuk a világot, így nem leszünk feltűnőek és lesz időnk, hátha rátalálunk a megoldásra. hosszú évtizedeket töltöttünk hármasban, eldugott szigeteken vészeltünk át több komoly háborút, amit a társadalmak vívtak.
Nagyon hosszú idő után sem történt változás és lassan meghoztuk a nehéz döntést. Újra be kell illeszkednünk a társadalomba.

  Ezután éltünk mindhárman külön életet. Mi a két idősebb már kétszer is átéltük, a borzalmas érzést, amikor a családunk kiöregszik és meghalnak a gyerekeink, ezért közösen visszavonultan éltünk egy teljesen elhagyatott helyen. Az új és új okiratok beszerzése eddigre már rutinná vált számunkra. A legfiatalabb annak ellenére, hogy elmúlt háromszáz éves, még mindig megőrzött valamit lendületéből és próbált normális életet élni. Évek óta egy űrkutatási vállalat pilótájaként dolgozott, de azt még nem tudta kitalálni, hogy miként álcázza magát. Tulajdonképpen kezdtünk beletörődni a sorsunkba, még jól is éreztük magunkat. Aztán a 2600-as évek közepére az emberiség végképp kilépett a világűrbe, sok csodálatos bolygót fedeztek fel és egyre többen utaztak az új világokba egy jobb élet reményében. Megpróbáltuk mi is, de sehol nem bírtuk száz évnél tovább. Aztán visszatértünk a földre, itt valahogy jobb volt. Sokat változott a bolygó, ekkor lehetett az emberi faj egyik csúcspontja. A technológia fejlett volt, nyomor, betegség nem létezett. Aztán előfordult, hogy külön bolyongtunk évtizedeket, sokszor évekig nem hallottunk egymásról, de mi az idősebbek nem hagytuk el a földet. A legfiatalabb viszont az egyik nagy szállítóűrhajó kapitánya volt. Vele volt, hogy 45 évig nem találkoztunk. 3011-ben megünnepeltük „halhatatlanságunk” millenniumát. Ekkor voltunk együtt hárman utoljára.
  Az emberi társadalom olyan mértékben megváltozott, hogy szinte már csak unalmasan lehetett élni. De ez a jólét nem tartott sokáig. A 35. század elején újfajta betegség kezdte tizedelni az embereket. A betegség az egyik távoli bolygón élő kolónián kezdődött és néhány év alatt teljesen elterjedt. Úgy tűnt, hogy immunitást csak a Földön élők közül mutatnak néhányan, de itt is csak az lakosság tíz százaléka. És lassan minden ember, aki a Földön kívül élt, meghalt. Kis csapatunk legkisebb tagja nem volt a Földön, utoljára 3568-ban találkoztam vele és utána még két évig küldött üzeneteket, de az óta semmi. És ennek már 2403 éve. Mostanában úgy érzem, hiányzik.
  A járvány után komoly közigazgatási rendszer bevonásával megalapították a kolóniákat és egyszerű életmód mellett sikerült megmenteni az emberiséget a kihalástól. Mi ketten még sokáig találkozgattunk, aztán újra hajózni kezdtünk. Ez a kirándulás, majdnem 400 évig tartott és végre nem voltak más emberek a legszebb tájakon. Azt gondolom ez volt életem legszebb négyszáz éve. És azóta vándorlunk kolóniáról kolóniára. Rejtőzködve, titkolózva, ha találkozunk, húsz-harminc évente már nincs miről beszéljünk. Azt állítjuk, hogy majd ha harmadik előkerül, akkor lesz mit megbeszélni. Most a négyezredik születésnapomat megünnepeltük, elmentünk arra a helyre, ahol halhatatlanná váltunk, most csak erdők és rétek vannak arra. De van egy érdekes régi obeliszk formájú kőoszlop, mintha ez megmaradt volna négyezer éve.

 

Szerző: viator

Hozzászólások