Részlet: D.T. emlékére

  A szoba redőnyén át már régóta beszűrődött a napfény. Ő ott feküdt az ágyon. A plafont bámulva, ugyanazt a repedést vizsgálta már azóta, hogy a fény látni engedte.
  Elmúlt kettő mire hazaért, nem volt részeg, valójában egyáltalán nem ivott semmit. Ott volt mindenki, őt ünnepelték. Ő nem ünnepelt. nem érezte okát az ünneplésnek. Vele volt a leggyönyörűbb lány, megvolt az áhított diploma, jó volt az eredmény. De mire jó ez? Ott feküdt az ágyon és értetlenül nézett az egész világra. Kopogtak, résnyire kinyílt az ajtó. Édesanyja szólt be.
– reggelizel Dani?
-    igen. Nyögte. Lassan felült.

  Végignézett meztelen testén. Olyan volt, mintha nem is a sajátja lenne. Borzalmas kényszert érzett, hogy kárt tegyen magában, gyűlölet fogta el, de nem tudta kit gyűlöl. Fájdalmat akart érezni, hangok tomboltak a fejében, képek villantak fel és peregtek egymás után. A hangok egybefolytak a képek egyre ijesztőbbé váltak, lepergett az elmúlt néhány év. Látott mindent a felvételit, a vizsgákat, annak a lánynak az arcát, az uszodát ahová mindennap járt, megint a lány arcát.
Sikítást hallott. Ott állt a nappaliban. Tizenkét éves húga és két barátnője sikított. Akkor jött rá, még mindig meztelen. Édesanyja rohant elő, kiabált.
– Elment az eszed!?
  Kezében volt a farmer, amit este csak ledobott a padlóra, most meg fel akarta venni, de valami közbejött. Állt és nem értett semmit. Hirtelen magára rángatta a szűk nadrágot és megindult a bejárat felé. Csodálatos nyári nap volt. Elindult. Úgy ahogy volt. Vitte a lába, nem tudta, hogy hová megy, de mégis érezte, hogy jó felé. Nem volt a lábán cipő mégsem sértette a lábát a sok apró kavics a járdán. Az emberek megbámulták. Nem érdekelte.
  Lassan elfogyott a város nem voltak többé emberek, átsétált egy régi elhagyott temetőn és már nagyon messze járt.

 

Szerző: viator

Hozzászólások