Elsüllyedt világ

  A kiszáradt tómederben lomhán gurult egy lestrapált régi vasúti kocsi. A kocsi elején, láthatóan utólag hozzáépített fülkében egy keményvonású fiú figyelte a pályát. A kocsinak csak a hátsó részén voltak oldalfalai, elöl úgy festett, mint egy omnibusz, de csak egy sor ülése volt. Nem is lett volna szükség több ülésre, most is csak ketten utaztak a vezetőn kívül, ami érthető volt ezekben az időkben.
  Az út hosszú volt és idegtépően unalmas. Nem volt már senki, aki erre jött volna. Az emberek féltek az ilyen utaktól, hiszen vizet, már több mint húsz éve csak a kijelölt helyeken lehetett kapni és ott is jegyre, naponta egyszer, három litert. Nehéz volt összegyűjteni egy többnapos utazásra az életet jelentő folyadékot.  A felszínen sehol nem volt víz, a folyók, tavak mind kisáradtak. Az egyetlen közlekedési eszköz ez a vasút volt. Ezt a vasutat még akkor építették, amikor a természeti katasztrófa jövetele még nem volt kihirdetve a lakosságnak, de a nemzetek vezetői már tudták. 1991-ben észlelte először egy amatőr csillagász a meteoritot. Kettőszáz kilométer átmérőjű hatalmas szikla, szövevényes barlangrendszerrel a felszíne alatt. Néhány hét alatt a NASA kiszámította a becsapódás időpontját, 2002 december 24 este 19 óra 34 perc. A föld nemzetei összefogtak, számoltak éveken át.
  1996 januárjára megszületett a döntés, a veszélyt jelentő meteoritot fel kell robbantani. Négy űrhajó indult útnak, hogy elhelyezzék az atomtölteteket a meteor belsejében.  A tölteteket a földről lehetett indítani, de csak a becsapódás időpontja előtt huszonhárom nappal. Ez a távolság volt az, amelynél minimális mennyiségű törmelék hullik a bolygóra.
A tudósok tévedtek, a meteorit nem hullott szét csupán eltért az eredeti pályájától és így elkerülte a Földet néhány ezer kilométerrel.
  A kezdeti öröm nagy volt, ám tizenöt nappal az eredetileg számított becsapódás előtt december 9-én a Föld átlaghőmérséklete 6 Celsius fokkal emelkedett huszadikára átlagosan hetvenöt fok volt a hőmérséklet Európában. Január végére a folyók, tavak kiszáradtak,  a növények felperzselődtek, az emberiség hatvan százaléka elpusztult. A maradék népesség a nagyvárosi pincerendszerekben húzta meg magát.
  Huszonnégy év telt el azóta, az emberek ezrével haltak meg, leginkább, mert a  civilizált életmódhoz szokott emberek nem bírták nélkülözni a higiéniát. 2020-ban, Európában már csak három egykori nagyváros tartotta magát, a többit felemésztette az anarchia.

És ezen a vasúton, ami több mint 1300 kilométer hosszú volt, járt ez a kis vasúti kocsi. Lassan, maximum óránként harmincöt kilométert volt képes megtenni. Ennyi telte a napenergiával hajtott kis villanymotortól.

  A fiatal nő a kocsi jobb szélén ült -az egyébként kényelmes ülésen- és feltűnően figyelte a járművet vezető fiút. A lány életében először hagyta el lakóhelyét. Már a katasztrófa után született, úgyhogy nem volt neki furcsa a bezártság érzése. A külvilág, a szabad levegő, viszont annál inkább. Úgy érezte, soha nem akar visszamenni a városba, ahol csak havonta kétszer hat órát lehetett a pincéken kívül és bár az ellátás jó volt –senki nem éhezett, vagy fázott- mégsem voltak boldogok az emberek. A legtöbben súlyosan elhíztak, mivel nem volt testmozgásra lehetőség és még többen voltak, akik súlyos lelki betegségekben szenvedtek a bezártság és a bizonytalanság miatt, bár ez inkább azokra volt jellemző, akik már éltek a katasztrófa előtt is és fel tudták fogni a nyomorúságukat.
Anna, pedig már a pincevilágba született bele a szabályozott páratartalmú és állandó hőmérsékletű emberszagú barlangba, amit most már gyűlölni kezdett.
  És volt itt még valami. Ez a fiú a vezetőfülkében. Már akkor felfigyelt rá, mikor felszállt a kocsira, ez srác nem hasonlított az alagútbeli betegesen fehérbőrű, elhízott fiúkra, a bőre barna volt, a teste izmos. Ilyent csak a katasztrófa előttről maradt magazinokban látott eddig. Anna azonnal beleszeretett a fiúba, ám az észre sem vette a lányt, aki az ő szemében csak egy utas volt, egy nyűg, hiszen az utasokkal mindig csak gond volt. Martin egyedül szeretett lenni a hosszú úton. Ezt a munkát már gyerekkorától végezte, sosem lakott a városokban, még aludni sem volt hajlandó az alagutakban, mindig a vasúti kocsiban aludt. Martin szintén a katasztrófa után született, itt ebben az átalakított régi vagonban. Az édesanyja a katasztrófa idején távol az otthonuktól tartózkodott és miután terhes lett egyedül maradt- Martin édesapja meghalt egy pinceomlásnál-. Úgy érezte, jobb lesz neki és a gyereknek is, ha régi lakóhelyén megkeresi a szüleit. Róluk a katasztrófa óta nem hallott.   Aztán kiderült, hogy szülei eltűntek, amikor gyilkos hőmérsékletűvé vált a légkör, régi barátai közül, pedig már egy sem él. Néhány hét volt vissza a szülésig –inkább visszamegy- gondolta, és így is tett, hiába figyelmeztették a veszélyre. Akkoriban egy öreg vasutas vezette a kocsit. Rajta kívül egy öregebb asszonyság is utazott a járaton, amolyan úri dámaféle, aki még most is őrizni akarta felsőbbrendű vonásait. A legelhagyatottabb részen jártak, amikor megindult a szülés, a babát az idős asszony és a vasutas segítették világra. Martin édesanyja, alig néhány perccel élte túl gyermeke születését. A gyereket az öreg vasutas vette magához és nevelte fel, aztán mikor az öreg is jobblétre szenderült, Martin vette át a munkát, bár akkor még csak tizenhat éves volt.

  Anna napok óta figyelte ezt a fiút, aki még csak észre sem vette. A leghosszabb lakatlan területen rövid időre megálltak, Martin leugrott a fülkéjéből és a kocsi hátuljából, kis művirág csokrot vett elő és besétált a kiszáradt bokrok közé. Anna csendesen utána lopakodott. A fiú alig húsz métert gyalogolt és megállt egy kis övekből összehordott halomnál. A kövek között egy régebbi napszítta műbokréta volt, amit megragadott és messzire hajította, majd az újat rakta a helyébe. Percekig állt mozdulatlanul. Anna végre erőt gyűjtött és Martin mögé lépett. A fiú összerezzent az érintésre. – Mi van itt? Kérdezte a lány. – Az édesanyám. Felelte. – Az édesanyád? – Nem értem. Mondta a lány. – Itt van eltemetve. Magyarázta a fiú. Anna hallott ugyan erről a régi szokásról, hogy az embereket a földbe temették, de az ő világában ilyen nem létezett. A több millió halottat nem volt hova temetni, ezért mindenkit elégettek az erőmű kazánjaiban, így a holtak energiát szolgáltattak az élőknek.
  Martin a lány arcába bámult, csak most vette észre, milyen finom vonásai vannak, ennek a tapintatlan teremtésnek. Elmúlt húsz éves, de most először látott vonzó nőt. Hosszan álltak így, egymás tekintetében elveszve, mikor kiáltás hallatszott a vagon felől. – Mi lesz, kérem, miért nem indulunk? Méltatlankodott a kocsiban hagyott vendég. Nehézkesen indultak vissza a járműhöz.  Anna még egyszer visszanézett a sírhalomra.

  Eljött az utazás utolsó napja. Anna most már a fiú mellett ült. Ezt a járművet nem kellett kormányozni, csak fékezni, meg a teljesítményt szabályozni és figyelni a pályát, nem borult-e valami fa, vagy kő a sínre. Ha a kocsi kisiklik, vége az utazásnak.
  Anna csodálkozva bámulta a külváros romjait. Az édesanyja elbeszélései alapján próbálta felismerni az egykori utcákat a romok között. Azért jött ide, hogy megtalálja a nagyszüleit, akik egykor itt laktak, akárcsak Martin rokonai. A fiú ismerte a városokat. A továbbindulásig eltöltött néhány napban az utcákat járta. A végállomáson kipakoltak a harmadik –igen kellemetlen- útitárs azonnal eltűnt. Ott voltak ketten, egyiküknek sem volt senkije a másikon kívül.
A lánynál lévő cím alapján indultak korán reggel a nagyszülők után kutatni. A felszínen a sok rom miatt nehéz volt mozogni, délelőtt tíz óra után pedig ötven fok felett volt a hőmérséklet, ami csak késő este vált elviselhetővé. Alig másfél óra keresés után megtalálták Anna nagyszüleinek egykori otthonát. Pont olyan volt, mint amilyenek édesanyja leírta. A kapu, az ajtó nyitva voltak. Összeszorult szívvel léptek be. Több mint húsz éve nem lakott itt senki, mégis olyan volt, mintha most hagyták volna el a kis házat. A falon Anna szüleinek képe lógott, ferdén, egy repedt keretben. Természetesen tudták, hogy itt nem találják meg őket, hiszen mindenki a katakombákban lakott, de Anna látni akarta édesanyja egykori otthonát, amiről annyi mesét hallott gyerekkorában. Hamar leértek a pincerendszer alsó szintjére, itt voltak az irodák, amikben a közigazgatást próbálták működtetni. Az egyik ablak mögött fáradtszemű hivatalnoknő végighallgatta, és részletesen lejegyezte kérésüket, majd felállt. – Üljenek le ott! Mondta és elrohant az irattárba. Sokat vártak, rajtuk kívül nem volt, más, mint kellemetlen modorú útitársuk. Úgy látszott, ő is keres valakit. Mi más dolga volna itt az embernek? És mikor már majdnem elmentek, visszajött a hivatalnok és Annát szólította. Újra ellenőrizte személyazonosságát, majd együttérzést színlelve közölte. -Sajnálom, a keresett személyek már nem élnek. -Mindketten meghaltak hat évvel ezelőtt egy vírusos járványban. -Igazán sajnálom, hogy fölöslegesen utazott ide.  Mondta a nő. -Viszont van itt egy boríték. A nagyszülei lakosztályában találták, ha gondolja, elviheti. A lány Martinra nézett. -Azt hiszem nem volt fölösleges ide utaznom.
  Egész éjjel tanulmányozták a boríték tartalmát, amiben néhány térkép és az éghajlat helyreállítását feltételező jegyzetek voltak. Martin felismert egy leágazó vasútvonalat, amit már többször megfigyelt és sokat álmodozott róla, hogy egyszer átváltja a váltót és felfedezi a „világot”. Most viszont itt volt egy térkép, ami megmutatta hová visz a sínpár. Egészen az egykori tengerpartig, egy régi híres kikötővárosba. És a jegyzetek, mint valami bibliai mese, azt állították, hogy a tengerben újra van víz. Nem mondták ki, mert őrültségnek tűnt, de vágytak rá, hogy kipróbálják a leágazó utat.
És Martin döntött. Kipróbálja. Még pár nap és újra indul a járat, akkor bejárja az ismeretlen utat. – vizet kell gyűjteni. Gondolta. Anna is menni akart, de a fiú ellenezte. – Mi van, ha elfogy a víz? Szólt rá a lányra, de az nem tágított. Belevágnak ketten.
  A váltót nehézvolt átállítani, de végül sikerült. Lassan döcögtek a régi síneken. A táj megszokottan kopár volt, ám tizenöt nap után itt-ott apró zöld hajtások voltak a bokrokon. Egyik reggel furcsa füttyögésre ijedtek fel. Egy apró kis színes madár ugrált a vagon ülésein. És a huszadik napon eléjük tárult eddigi életük legnagyobb csodája a tenger. Tele volt vízzel. Az egykori vasútállomástól alig száz méter volt a kikötő. Futva tették meg az utat, az sem zavarta őket, hogy hófehér emberi csontvázakon kellett átugrálniuk. Ebben a városban a szökőár miatt, nem voltak túlélők.
  A móló végén egy gyönyörű vitorlás hajó állt kikötve, mintha őket várná.

Néhány óra múlva már nem is látszott a hajójuk. Többet nem hallott róluk senki. A városokban még évtizedekig meséltek az emberek a fiatal vasutasról és a menyasszonyáról, akik eltűntek, nyomtalanul a vasúti kocsival együtt.

 

szerző: viator

Hozzászólások