A vágy

  A fiatal festő a hegy lábánál ült. Nem messze a kikötőtől és talán a legjobb helyen ahhoz, hogy el tudja adni a képeit. Úgy ült ott egyik kezében egy ecsettel, másikban egy tubus kék olajfestékkel, mintha valami olyasmit látna, ami nem lehet ott.
  Az emberek csodálkozva elhaladtak kiállított festményei előtt, de legtöbben csak azért vágtak elismerő képet, mert mások is ezt tették és nem akartak kevésbé hozzáértőnek látszani. A festő általában észre sem vette ezeket a közhelyes alakokat, csak festett és festett. De most ernyedt testtartással a tömegre meredt és tekintetét olyan helyre fokuszálta, ahol semmi nem látszott. Lassan felállt és megindult ebben az irányban. Átgázolt a bámészkodókon és elindult a tömegben.
Festékei között a festőállványa előtt ülve ő volt a művész, annak ellenére, hogy festékes rövidnadrágja és inge eléggé szakadt volt. De ahogy elhagyta kis birodalmát, a tömegben lezüllött csavargónak tűnt. Úgy sétált a hegy felé, mint egy gép, arca nem tükrözött semmilyen érzelmet, kezei úgy lógtak teste mellett, mintha bénák lettek volna. Nézte és követte továbbra is azt  a valamit amit csak ő látott. A hegy tetején a legtávolabbi pont felé vette útját és azzal sem törődött, hogy átmászik a továbbhaladást tiltó kordon alatt, pedig nagy tábla hirdette: „a szakadék megközelítése veszélyes”.
És ott állt a nő, akit követett. Hosszú vörös haját lobogtatta a szél. Ördögi tekintetét a fiú szemei közé szúrta és ledobta egyetlen ruhadarabját. Aztán intett és a festő követte.
Másnap egy kirándulócsoport találta meg a fiú ruháit majd nem sokkal később őt magát is. Vézna, meztelen teste a sziklákon hevert, a kék festék - nem tudni, hogy került ide – szétfolyt a kövön.

Aznap este a vén cigányzenész, aki a turistáknak muzsikált csak annyit mondott:
-    Aham, a vörös nő.
-    Hát megint eltelt harminc év.
És megkérdezte a legközelebbi kirándulót, hogy mi a nótája.

 

szerző:viator

Hozzászólások