A köd

 

  Az öreg halász igazított a hálót tartó zsinóron. Nem kedvelte ezt az új technológiát, az elektromos hálót. Amikor 12 éve először használták azt gondolta, hogy nyugdíjazását kéri, de mégis hamarabb megtanulta, mint a fiatal kölykök, akik igazából nem értenek a halászathoz. Sok fiatal csak azért jön a halászhajóra dolgozni, mert az önkormányzat különben nem ad segélyt.
  Hetven is rég elmúlt, hatvanhét éve dolgozik a szakmában, és nem tud elszakadni, minden évben megfogadta már vagy húsz éve, hogy ez volt az utolsó, jövőre nyugdíjba megy, de ahogy felesége oly sokszor mondta, “nem nyugszik, amíg él”.
A hajóvezető levette a gázt, két fiatal halász a horgony csörlőjéhez sietett és lassan leengedték a hideg októberi vízbe a fekete vasmacskát. A karvastagságú lánc erősen csattogott majd hatalmas rántással megakadt.
-    Hé fiúk miért nem figyeltek? Szólt a hajóvezető ingerülten.
-    Pista bácsi! Nézzen már rájuk! Ezekre semmit nem lehet rábízni.
Az öreg lassan mozdult, tudta, hogy a fiúk csak azért követnek el hibákat, mert nem érdekli őket a halászat. Gyors mozdulattal helyre tette az a csörlő racsniját és visszament a helyére. A rakodótér korlátjára támaszkodva belenézett az egyre sűrűsödő ködbe. Még ki lehetett venni Szigliget körvonalait, de látszott, hogy perceken belül tejfölös köd fogja borítani a vizet.
A köd mindig sokat ígért. A hatvanas években, amikor az első radarral felszerelt hajó megérkezett, minden ködös napon dolgoztak a busa ilyenkor igen jól halászható.   
Az öreg félt a ködtől. Mikor a halászhajóra került tizenhárom évesen az öregek rémtörténeteket meséltek a ködös halászatokról. Persze, aki a parton hallja az efféle mesét, csak mosolyog rajta. De a víz közepén átélni, ugye milyen más?
Az öreg halász szemében mintha könnyek jelentek volna meg, fejébe élete hetvennyolc évének eseményei kavarogtak. Hetvennyolc év, bizony és úgy emlékszik minden percére, mintha csak tegnap élte volna át. A gyerekkor, Festetics gróf, akinek először dolgozott, világháború, Rákosi rendszer.
Sok rendszert átvészelt és mindegyikben ugyanazt csinálta. Ő halász volt egész életében és nem is akart több lenni. Négy unokája minden évben náluk tölti a nyarat születésüktől fogva. Az unokák mind egyetemre járnak a szülők szebb, könnyebb jövőt terveztek nekik, csakúgy, mint ő maga mindkét fiának. Sokszor gondol gyerekeire és az unokákra, de a büszke nagyapa szívében mégis az önvád ijesztő árnya lebeg. Oly sokszor jut eszébe, hogy miért kívánt fiai iskoláztatásával szebb jövőt, amíg meg sem mutatta nekik, hogy az ő munkája milyen. Pedig hatvanhét év munkaviszony után még mindig örömét leli a halászatban. Minden reggel várja, hogy újra kezdje. Ő még soha nem volt beteg, nagyobbik fia szívbeteg, pedig nem végez fizikai munkát.
Ennyi gondolat után vette észre, hogy a köd teljesen besűrösödött. A hajó végén állt és a ködtől a bárka közepére épített kormányosfülkét is csak sejteni lehetett. A horgonyt tartó lánc újra elakadt.
-    Igazítsd meg! Szólt az egyik fiú.
-    Megint ideküldik az öreget, aztán hallgathatjuk a hülye meséit a ködről.
Ködben a hang jobban terjed, mint máskor. Az öreg is hallotta.
Megfeszült a lánc, a kormányos hátraszólt.
-    Pista bácsi!
-    Eresztheti a csónakot.
A hajó hátulja üres volt, nem volt, aki meghallja.

Az öregről nem hallottak többet, csak egy legenda kapott szárnyra a fiatal halászok köreiben, mely szerint a ködben bármi megtörténhet.

 

szerző: viator

Hozzászólások