A park

  Hétfő délután volt, unottan jártam a várost nem találtam a helyem. Már két hete munkanélküli voltam, és kezdtem úgy érezni, hogy kis vidéki szülővárosomban nem lesz nekem munkalehetőség. Furcsa volt nekem ez a hétfő délután. Persze lehetséges, hogy csak azért tűnt idegennek a város képe, mert már nagyon régóta nem jártam hétköznap munkaidőben az utcákat. Délután három óra lehetett, amikor egy olyan utcához értem, ami nekem nagyon ismerős volt még középiskolás koromból. Ráébredtem, hogy az érettségi óta nem jártam erre. Ez volt a város egyik leghosszabb utcája, a lakótelepes paneldzsungelben kezdődött és a fél várost átszelve békés kis családi házas környéken végződött.
  Meglehetősen forgalmas utca volt, de most még csak gyalogosokat sem láttam nem hogy járműveket. Időm volt bőven úgy gondoltam sétálok egyet, legalább felidézem a reményteljes régi szép időket. Olyan hívogatónak tűnt, hogy szinte kényszert éreztem végig sétálni rajta, végig a régi iskolámig. Elindultam, és ahogy elhagytam a lakótelep egyhangúságát mintha szürkévé vált volna minden, olyan volt, mint ősszel a ködös reggelek, de most nem volt köd csak szürkeség, mintha elveszetek volna a színek a világból. Az utca a város legnagyobb parkja mellett ment egy darabon, elértem a park szélét, mint régen is magas sűrű örökzöld sövény vette körül, belátni csak itt-ott lehetett. Lassan sétáltam tovább tudtam, hogy erről az oldalról is van egy bejárata a parknak azt gondoltam besétálok egy kicsit, hamar elértem a bejáratot. Az utca másik oldalán két furcsa figura beszélgetett. Meglepődve tapasztaltam, hogy az egykor nyitott sétányt egy hatalmas kovácsoltvas kapu zárja el. Kíváncsiságból benyitottam, nyitva volt. Beléptem a parkba. Itt aztán tényleg minden szürkének látszott olyan volt, mint egy fekete fehér film. Távolabb, bent a parkban egy feltűnően vörös hajú nő állt és engem nézett. Elindultam a nő felé, de valahogy nem akart közelebb kerülni pedig állt. Már jó kétszáz méterre bent voltam, amikor a nő eltűnt, egyszerűen köddé vált. Annyira megdöbbentem, hogy mozdulni sem bírtam. Ekkor néztem jobban örül a parkban és két, számomra rendkívül rémisztő dolgot kellett megállapítanom. Először is, hogy éjszakai sötétség van, másodszor pedig, hogy egy temetőben vagyok. Olyan csend volt, mintha egyáltalán nem léteznének a világban hangok, hallottam a szívem dobogását. Állhattam ott vagy egy percet is mire a döbbenetet legyőzte bennem a rémület, rohanni kezdtem a kijárat felé. Nem tudom mennyi idő alatt értem el, de a temetőben töltött idő nekem óráknak tűnt. Őrülten téptem fel a nagy kovácsoltvas kaput szabályosan kiestem az utcára a járdán térdelve vettem észre, hogy a vörös nő tőlem talán húsz méterre áll a járdán, a két alak, akit az utca másik oldalán láttam korábban, pedig ott álltak közvetlen közel hozzám.
A nő elindult felém hol rá, hol a két alakra bámultam és úgy éreztem nem bírok megmoccanni. A nő már egészen közel jött hozzám mikor észrevettem, hogy a szeme úgy parázslik, mint a cserépkályhában izzó brikett. Ez aztán erőt adott, fölpattantam és elkezdtem rohanni vissza az utcán amerről jöttem. Többször visszanéztem és a két alak követett, a nőt viszont nem láttam. Éreztem, hogy ilyen iramban nem fogom sokáig bírni a futást, de ahogy elértem a lakótelepes rész szélét, hirtelen minden újra visszakapta a színét és újra csodálatosan sütött a nap. Hátra néztem a két alak eltűnt és az utca a megszokott hétköznapi arcát mutatta viszonylag nagy járműforgalom volt rajta és sok gyalogost láttam ott, ahol az előbb még nem volt senki úgy éreztem megőrültem, kétségbe esve indultam haza és napokon át nem mozdultam ki.
Az éjjeleket a számítógép mellett töltöttem nem mertem sötétben aludni. Sehogy nem tudtam rájönni mi volt, amit átéltem és próbáltam az interneten megoldást keresni. Sok módon kerestem, de addig nem találtam semmit, amíg a város és a park nevével nem kezdtem keresni. Egy bűnügyi statisztikában találtam egy esetet, amikor a parkban két férfi megerőszakolt egy fiatal lányt. A dátum már több mint tíz évvel azelőtti volt, de nagyon ismerősnek tűnt. Aztán rájöttem, ezen a napon volt a szalagavatónk. Sok éve át nem gondolt emlékek száguldottak végig a fejemben. A statisztika szerint a lányt este negyed tizenkettőkor erőszakolták meg, végiggondoltam, hogy hol lehettem én akkor. Tizenegykor ért véget a szalagavató, bizony pontosan a parknál voltam négy másik osztálytársammal együtt. És most már emlékeztem rá, hallottuk a sikításokat a parkból és nem vettük komolyan, inkább elviccelődtünk rajta, még be is kiabáltunk a sötétbe:
-    Hagyd, magad előbb szabadulsz!

Másnap bementem a könyvtárba úgy éreztem mindent tudnom kell erről az esetről. Nem volt egyszerű, de sikerült minden cikket megtalálnom, fényképek is voltak a régi újságokban. Felismertem a lányt, akivel a brutális bánásmód végzett, ott a helyszínen, velée találkoztam aznap. És ami még jobban meglepett, a két alak, akik üldöztek. Az elkövetők voltak, akiket a bíróság halálra ítélt.
Úgy gondolom, hogy a két kivégzett gyilkos a másvilágon áldozatuk szolgálatába került. Attól a naptól fogva tudom, hogy így vagy úgy, de én és a négy osztálytársam is a lányt fogjuk szolgálni halálunk után, rajtunk is múlott.
Ha komolyan vesszük a lány talán még most is él.

 

szerző: viator

Hozzászólások